Paulo Coelho-Alef - Közös gondolatok

PAULO
COELHO
Alef
FORDÍTOTTA: NAGY VIKTÓRIA
ATHENAEUM
Copyright © 2010 by Paulo Coelho,
A mű eredeti címe: O Aleph
A könyv a Sant Jordi Asociados Agenda Literaria S.L.U.,
Barcelona, Spanyolország jóváhagyásával kerül forgalomba.
Minden jog fenntartva.
www.paulocoelho.com
www.coelho.hu
Hungarian translation © Nagy Viktória, 2011
Jorge Luis Borges Az Alef című novellájából Benyhe János,
Oscar Wilde Az igazi tudás című verséből
pedig Kosztolányi Dezső fordításában idézünk.
Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja.
Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője
1086 Budapest, Dankó utca 4-8. Tel.: 235-5020
[email protected]
www.athenaeum.hu
Szerkesztette: Vincze Orsolya
Műszaki vezető: Rácz Julianna
1. kiadás 2011. április
ISBN 978-963-293-133-3
A védőborítót és a kötéstervet
Somorjai Kiss Tibor készítette
saját grafikájának felhasználásával
Tördelés: 9s Műhely
Nyomta és kötötte: Szekszárdi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Vadász József igazgató
Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária,
könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!
„Monda azért: Egy nemes ember elméne messze
tartományba, hogy országot vegyen magának,
aztán visszatérjen.”
Lukács 19,12
J.–nek, aki mozgásban tart,
S. J.-nek, aki követ és vigyáz rám,
Hilalnak, amiért megbocsátott a novoszibirszki templomban.
Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett,
de benne volt a világűr, nem kicsiben,
hanem eredeti térfogatával.
Minden tárgy (…) végtelen sok tárgynak
felelt meg, mert egyszerre
és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról.
JORGE LUIS BORGES: AZ ALEF
Te mindent tudsz;
s nem látok itt,
de mégse céltalan talán
az életem s egy jobb hazán
lelkünk majd csak találkozik.
OSCAR WILDE: AZ IGAZI TUDÁS
BIRODALMAM URA
Na ne!
Már megint egy szertartás? Már megint meg kell idézni a láthatatlan erőket, hogy felfedjék
magukat a látható világban? Mi köze van ennek ahhoz a világhoz, amelyben élünk? A fiatalok
kijönnek az egyetemről, és nem kapnak állást. Az idősek úgy mennek nyugdíjba, hogy nincs
pénzük semmire. A felnőtteknek nincs idejük álmodni: reggel 8-tól délután 5-ig azért harcolnak,
hogy el tudják tartani a családjukat, ki tudják fizetni a gyermekeik taníttatását, és
szembenézzenek mindazzal, amit a „rideg valóság” néven ismerünk.
Soha nem volt olyan megosztott a világ, mint most: vallási háborúk, népirtások, a bolygó
pusztítása, gazdasági válságok, depresszió, szegénység. És mindenki azonnali megoldást vár
legalább néhány problémára a világban, vagy a saját életében. De ahogy haladunk a jövő felé, a
dolgok csak egyre sötétebbnek látszódnak.
Én meg itt egy olyan spirituális hagyományt akarok folytatni, amelynek gyökerei a régmúltba
nyúlnak vissza, távol a jelen pillanat összes bújától-bajától?
Együtt sétálok J.-vel – akit mesteremnek nevezek, bár kezdek kételkedni benne – a szent tölgy
felé, amely több mint 500 esztendeje áll itt, és közönyösen figyeli az emberi szenvedést: semmi
másra nincs gondja, csak arra, hogy átadja leveleit a télnek, majd tavasszal visszakapja őket.
Nem bírok már többet írni a kapcsolatomról J.-vel, azzal az emberrel, aki vezetőm a
Hagyományban. Több tucat naplót írtam tele a beszélgetéseinkkel, amiket soha nem olvasok újra.
Amióta 1982-ben megismertem őt Amszterdamban, újra meg újra megtanultam élni, vagy
százszor. Amikor J. valami újat tanít, mindig azt hiszem, hogy talán ez az a lépés, ami ahhoz kell,
hogy végre fölérjek a hegy csúcsára, talán ez az utolsó hangjegy a szimfóniában, a hiányzó betű,
amely teljessé teszi a könyvet. Egy darabig eufóriában élek, ami aztán szép lassan szertefoszlik.
Néhány dolog örökre megmarad, de a gyakorlatok, a módszerek, a tanítások nagy része eltűnik
egy fekete lyukban. Vagy legalábbis úgy tűnik.
ℵ
Nedves a talaj, elképzelem, ahogy a sportcipőm, amit két napja gondosan megtisztogattam,
néhány lépés múlva megint csupa sár lesz – bármilyen óvatosan lépkedek is. Már nem
lelkesedésből keresem a bölcsességet, a lelki békét meg a láthatatlan és a látható valóság közötti
átjárást, hanem pusztán megszokásból. És hiába. Amikor huszonkét éves voltam, elkezdtem a
mágiával foglalkozni. Különböző utakat jártam be, fontos éveken keresztül voltam a szakadék
szélén, megcsúsztam és elestem, feladtam és folytattam. Mindenesetre azt gondoltam, hogy
ötvenkilenc éves koromra már közel leszek a paradicsomhoz, és ahhoz a tökéletes nyugalomhoz,
amit a buddhista szerzetesek mosolyában látni.
De épp ellenkezőleg: nagyon is úgy tűnik, hogy még soha nem voltam tőle ilyen távol.
Egyáltalán nem vagyok nyugodt, időnként – olykor hónapokra – önmagammal kerülök
összetűzésbe. És ha végre sikerül elmerülnöm a mágikus valóság érzékelésében, az is csupán
néhány másodpercig tart. Ami ugyan elég ahhoz, hogy tudjam, hogy ez a világ valóban létezik,
de ahhoz is elég, hogy frusztráljon, amiért nem tudok magamba szívni mindent, amit megtanulok.
Megérkezünk.
Ha befejeztük a szertartást, majd komolyan elbeszélgetek vele. Most mindketten a szent tölgy
törzsére tesszük kezünket.
ℵ
J. elmond egy szufi imát:
6
„Istenem, amikor odafigyelek az állatok hangjára, a fák susogására, a vizek morajlására, a
madarak csicsergésére, a szél süvítésére vagy a villám dörrenésére, a Te egységed tanúságát
látom bennük, érzem, hogy Te vagy a legnagyobb hatalom, a mindentudás, a legnagyobb
bölcsesség, a legnagyobb igazságosság.
Istenem, Rád ismerek a próbákban, amelyeken átmegyek. Engedd meg, Istenem, hogy
megelégedésed az én megelégedésem legyen. Hogy én a Te örömöd lehessek, az öröm, amit az
Atya érez a fia iránt. És hogy nyugodtan és eltökélten emlékezzek Rád, még akkor is, amikor
nehéz kimondani, hogy szeretlek.
Rendszerint ez az a pillanat, amikor – egy tizedmásodpercre csupán, de ez elég is – megérzem
az Egyetlen jelenlétet, amely a Napot és a Földet mozgatja, és a csillagokat a helyükön tartja. De
ma nem akarok beszélgetni az Univerzummal, ma elég, ha a mellettem lévő férfi adja meg a
válaszokat, amelyekre szükségem van.
ℵ
Elveszi kezét a tölgyfa törzséről, és én is így teszek. Rám mosolyog, és én is visszamosolygok
rá. Némán és sietség nélkül indulunk el a házam felé. Leülünk a teraszon, és megiszunk egy
kávét, még mindig szótlanul.
Nézem az óriási tölgyet a kertem közepén, a törzsére tekert szalaggal – egy álom után tettem
rá. Saint-Martinben vagyok, a francia Pireneusokban, egy olyan házban, amit már megbántam,
hogy megvettem: most már ő birtokol engem, azt követeli, hogy amikor csak lehet, legyek itt,
mert valakinek gondoskodnia kell róla, hogy életben tartsa az energiáját.
– Képtelen vagyok továbbfejlődni – mondom, szokás szerint beleesve abba a csapdába, hogy
én szólalok meg először. – Azt hiszem, elértem a korlátaimat.
– Milyen érdekes. Én mindig kerestem a korlátaimat, és a mai napig nem sikerült megtalálnom
őket. De az én univerzumom nem is segít nekem ebben, mert nőttön nő, és nem engedi, hogy
teljesen megismerjem – provokál J.
Hangjában gúny bujkál. De én folytatom.
– Miért jöttél ma ide? Hogy, mint mindig, meggyőzz arról, hogy tévedek. Mondj, amit akarsz,
de tudd meg, hogy a szavak nem változtatnak semmin. Nem vagyok jól.
– Pontosan ezért jöttem ma ide. Megéreztem, mi történik veled egy ideje. De mindig eljön a
megfelelő pillanat, amikor cselekedni kell – jelenti ki J., miközben elvesz egy körtét az asztalról,
és a kezében forgatja. – Ha korábban beszéltünk volna, még nem lennél elég érett rá. Ha később
beszélnénk, már rohadnál. – Beleharap a gyümölcsbe, és ízlelgeti. – Tökéletes. A megfelelő
pillanat.
– Rengeteg kétségem van. És a legnagyobbak a hittel kapcsolatosak – folytatom.
– Nagyszerű. A kétség hajtja az embert előre.
Jó válaszok és jó hasonlatok, mint mindig. De ma nem működnek.
– Megmondom, mit érzel – folytatja J. – Hogy amit tanultál, nem vert gyökeret benned, s hogy
alá tudsz merülni a mágikus világba, de nem tudsz megmaradni benne. Hogy talán az egész csak
képzelgés, amit az ember azért teremt, hogy eltaszítsa magától a halálfélelmet.
Az én kérdéseim mélyebbek ennél: kételyek a hitben. Egyetlen dologban vagyok biztos:
létezik egy párhuzamos, spirituális univerzum, amely beleszól abba a világba, amelyben élünk.
De ezen kívül minden más – a szent könyvek, a kinyilatkoztatások, a szakkönyvek, a
kézikönyvek, a szertartások – annyira abszurdnak tűnik. És ami még rosszabb: nem hoznak tartós
eredményt.
– Elmondom, mit éreztem én – folytatja. – Amikor fiatal voltam, elkápráztattak az élet
nyújtotta lehetőségek, és úgy gondoltam, hogy mindegyik az enyém lehet. Amikor
megházasodtam, ki kellett választanom egyetlen utat, mert el kellett tartanom a feleségemet és a
gyermekeimet. Negyvenöt évesen, amikor már igen sikeres üzletember voltam, végignéztem,
ahogy a gyermekeim felnőnek és elmennek otthonról, és azt gondoltam, hogy ettől kezdve
minden csak annak az ismétlése lesz, amit már megtapasztaltam. Ekkor kezdődött az én
spirituális keresésem. Fegyelmezett ember vagyok, és minden energiámat ennek szenteltem.
7
Voltak lelkes és kiábrándult időszakaim, mígnem elérkeztem ahhoz a pillanathoz, ahol te tartasz
most.
– J., én hiába erőlködöm, nem tudom azt mondani, hogy „közelebb kerültem Istenhez és
önmagamhoz” – mondom kissé csüggedten.
– Ez azért van, mert akárcsak az összes többi ember ezen a földkerekségen, te is azt hitted,
hogy az idő majd megtanítja, hogyan kerülj közelebb Istenhez. De az idő nem tanít, az csak a
fáradtság, az öregedés érzését hozza nekünk.
Most úgy érzem, mintha engem nézne a tölgy. Legalább négy évszázados lehet, és ez alatt az
idő alatt nem tanult meg mást, csak egy helyben állni.
– Mire volt jó ez a szertartás a tölgyfa körül? Mennyiben segít ez minket abban, hogy jobb
emberek legyünk?
– Ma már az emberek nem végeznek szertartásokat a tölgyfák körül. Azzal, hogy olyat teszel,
ami abszurdnak tűnik, mélyen megérintesz valamit a lelkedben, a legősibb részedben, abban,
amelyik a legközelebb áll az eredethez.
Ez igaz. Olyat kérdeztem, amit magam is tudtam, és azt a választ kaptam, amit vártam. Nem
kellene ilyesmikre fecsérelnem a vele töltött perceimet.
– Itt az idő, indulni kell – mondja J. váratlanul.
Ránézek az órámra. Közlöm, hogy közel vagyunk a repülőtérhez, van még időnk beszélgetni.
– Én nem erről beszélek. Amikor keresztülmentem azon, amin most te, olyasmiben találtam
meg a választ, ami a születésem előtt történt. Azt javaslom, hogy tégy te is így.
Reinkarnáció? De hiszen mindig lebeszélt róla, hogy az elmúlt életeimbe utazgassak.
– Jártam már a múltban. Magamtól tanultam meg, hogyan kell, még mielőtt megismertelek
volna. Beszélgettünk is már róla. Két inkarnációt láttam: egy XIX. századi francia írót és egy…
– Igen, tudom.
– Olyan hibákat követtem el, amelyeket nem tudok most helyrehozni. És azt mondtad, hogy ne
ismételjem meg a látogatást, mert csak feleslegesen mélyíteném a bűntudatomat. Az elmúlt
életekbe való utazás olyan, mintha ásnánk egy gödröt a talajba, és hagynánk, hogy az alattunk
lévő szint tüze eleméssze a jelent.
J. eldobja a körte csutkáját a kert madarainak, és idegesen néz rám:
– Ne beszélj ostobaságokat, kérlek. Ne akard elhitetni velem, hogy neked van igazad, és
valóban nem tanultál semmit az alatt a huszonnégy év alatt, amit együtt töltöttünk.
Igen, tudom, miről beszél. A mágiában – és az életben – csak a jelen pillanat létezik, a most.
Az időt nem úgy mérik, ahogy a két pont közötti távolságot. Az „idő” nem múlik. Az embernek
mérhetetlenül nehéz a jelenre összpontosítania: mindig azon töpreng, hogy mit csinált, miképpen
csinálhatta volna jobban, mik a tettének a következményei, és miért nem úgy cselekedett, ahogy
cselekednie kellett volna. Vagy éppen a jövővel van elfoglalva, hogy mit fog csinálni holnap,
milyen óvintézkedéseket kell tennie, milyen veszély leselkedik rá a sarkon, hogyan kerülje el a
kényelmetlenségeket, és hogyan érje el, amiről mindig álmodott. J. folytatja:
– Egyszóval, itt és most az a kérdés merül föl benned, hogy valóban követtél-e el hibát? Igen,
elkövettél. De ebben a pillanatban azt is megérted, hogy meg tudod változtatni a jövődet, ha
elhozod a múltat a jelenbe. A múlt és a jövő csak az emlékezetünkben él. De a jelen pillanat túl
van az időn: maga az Örökkévalóság. Az indiaiak erre a „karma” szót használják, jobb híján.
Csak éppen rosszul magyarázzák a fogalmat, ugyanis nem az van hatással a jelenre, amit a
múltban tettél, hanem amit a jelenben teszel, az teszi jóvá a múltat és változtatja meg a jövőt.
– Vagyis…
Szünetet tart, és egyre bosszúsabb, amiért nem vagyok képes megérteni, mire akar kilyukadni.
– Fölösleges itt maradni és olyan szavakat használni, amelyek nem jelentenek semmit.
Gyerünk, próbáld ki. Itt az idő, hogy te elindulj. Hódítsd vissza a birodalmad, amit a hétköznapok
és a megszokás elemésztettek. Ne ismételgesd mindig ugyanazt a leckét, nem ebből fogsz újat
tanulni.
– Nem a megszokásról van szó. Boldogtalan vagyok.
8
– Ezt úgy hívják, hogy megszokás. Azt hiszed, attól létezel, ha boldogtalan vagy. Vannak,
akik csak a problémáik tükrében léteznek, és kényszeresen, állandóan ezekről beszélnek: a
gondjaikról a gyerekeikkel, a férjükkel, az iskolával, a barátaikkal. Nem állnak meg, hogy
átérezzék: itt vagyok. Én is mindannak az eredménye vagyok, ami történt és ami történni fog, de
itt vagyok. Ha valamit elrontottam, helyre tudom hozni, vagy legalábbis bocsánatot tudok kérni
érte.
Ha valamit jól csináltam, az pedig boldogabbá tesz, és még jobban összekapcsol a mosttal. J.
mély levegőt vesz, és azután fejezi be:
– Te már nem vagy itt. Itt az ideje, hogy elindulj, hogy aztán újra visszatérhess a jelenbe.
ℵ
Ettől féltem. Egy ideje igyekszik az értésemre adni, hogy elérkezett a pillanat, hogy rászánjam
magam a harmadik szent utamra. De az én életem gyökeresen megváltozott az óta a távoli 1986os év óta, amikor a Santiago de Compostelába vezető zarándokúton szembenéztem a saját
sorsommal, vagyis „Isten tervével”. Három évvel később végigmentem a római úton, amely épp
ezen a környéken vezet keresztül. Fájdalmas és kimerítő volt: hetven napon át minden reggel meg
kellett csinálnom mindent, amit előző éjjel megálmodtam, legyen az bármilyen abszurd
(emlékszem, négy órát ácsorogtam egy buszmegállóban, ahol nem történt semmi különös).
Attól kezdve fegyelmezetten végeztem el mindent, amit a munkám megkövetelt. Elvégre az én
választásom, az én áldásom volt. Más szóval: állandóan úton voltam, mint egy őrült. És a
legnagyobb leckéket éppen az utazásaim tanították meg.
Jobban mondva, mindig is sokat utaztam, már fiatalkoromban is folyton úton voltam. De az
utóbbi időben már úgy tűnt, mintha repülőtereken és szállodákban élnék – és a kaland értelme
átadta a helyét a mélységes unalomnak. Amikor arra panaszkodtam, hogy szívesen töltenék
huzamosabb időt egy helyen, az emberek megdöbbentek: „De hiszen utazni olyan jó! Kár, hogy
nekem nincs rá pénzem!”
Az utazás soha nem pénz kérdése, hanem bátorságé. Életem egy részét állandó
helyváltoztatással töltöttem, mint egy hippi. Hogy lett volna pénzem akkor? Sehogy. Alig futotta
az utazásra, mégis úgy érzem, azok voltak ifjúságom legszebb évei. Alig ettem,
vasútállomásokon aludtam, a nyelvismeret hiányában nem tudtam kommunikálni, másokra
voltam utalva, még abban is, hogy találjak egy helyet, ahol lehajthatom a fejem.
Amikor az ember sokáig van úton, sokáig hall olyan nyelvet, amelyet nem ért, sokáig használ
olyan pénzt, amelynek nem tudja az értékét, sokáig jár olyan utcákon, amelyeken még sose járt,
szép lassan rájön, hogy a régi énje, és mindaz, amit megtanult, nem ér semmit az új kihívásokkal
szemben – és kezdi megérteni, hogy a tudatalattija mélyén ott rejtőzik valaki, aki sokkal
érdekesebb, egy kalandor, aki nyitott a világra és az új élményekre.
De aztán eljön a nap, amikor azt mondja: „elég!”
– Elég! Az utazás számomra már az unalmas hétköznapok részévé vált.
– Nem, nem elég. Sohasem elég – ellenkezik J. – Születésünk pillanatától halálunk percéig
életünk egy folyamatos utazás. A táj, az emberek és a vágyaink is változhatnak, miközben a vonat
megállíthatatlanul halad tovább. Az élet maga a vonat, nem az állomás. Te viszont az utóbbi
időben nem utazol, hanem csak váltogatod az országokat, és az egészen más.
Megrázom a fejem.
– Semmire sem megyek vele. Ha jóvá kell tennem valamit, amit egy régebbi életemben
követtem el, és tisztában vagyok a vétkemmel, azt itt is megtehetem. Abban a cellában én csak
parancsot teljesítettem, egy olyan ember parancsát, akiről úgy tűnt, ismeri Isten szándékát: a
tiédet. És különben is, legalább négy emberrel találkoztam már, akitől bocsánatot kértem.
– De mégsem találtad meg az átkot, amit kaptál.
– Téged is ugyanabban az időben átkoztak meg. Te talán megtaláltad?
– Én megtaláltam az enyémet. És biztosíthatlak, hogy sokkal keményebb volt, mint a tiéd. Te
egyszer voltál gyáva, én viszont sokszor voltam igazságtalan. De én már megszabadultam.
– Ha az időben kell utaznom, akkor minek utazzam a térben?
9
J. felnevet.
– Mert mindannyiunknak van lehetősége a megváltásra, de ehhez meg kell találnunk azokat,
akik ellen vétkeztünk és bocsánatot kell kérnünk tőlük.
– És hova menjek? Jeruzsálembe?
– Nem tudom. Oda, ahova elígérkezel. Kötelezd el magad. Fedezd föl, mi az, amit
félbehagytál, és fejezd be. Isten vezetni fog, mert az itt és mostban minden benne van, amit
valaha átéltél és amit majd át fogsz élni. A világ a jelen pillanatban teremtetik és pusztul el.
Akivel találkoztál, az újra megjelenik, akit elengedtél, az visszatér. Ne tékozold el a kegyelmet,
amit kaptál. Értsd meg, mi történik veled, és tudd meg, mi történik a világgal. Ne gondold, hogy
békét hoztam. Nem. Kardot hoztam.
10
ℵ
Reszketek az esőben, fázom, és az az első gondolatom, hogy „náthás leszek”. Azzal
vigasztalom magam, hogy minden orvos, akit ismerek, azt állítja, hogy a náthát vírus
okozza, nem vízcseppek.
Nem tudok jelen lenni az itt és mostban, valóságos örvény a fejem: hova kell eljutnom? Hova
kell mennem? És ha nem ismerem fel az embereket az úton? Ez bizonyára máskor is megtörtént
már, és lesz így később is – ha nem így lenne, már megbékélt volna a lelkem.
Ötvenkilenc éve élek együtt önmagammal, ismerem már a reakcióimat. Kapcsolatunk elején
úgy tűnt, hogy J. szavait egy nála sokkal erősebb fény ihleti. Kérdezés nélkül elfogadtam tőle
mindent, félelem nélkül haladtam előre, és soha nem bántam meg, hogy így tettem. De telt-múlt
az idő, és az együttéléssel jött a megszokás. Noha soha semmiből nem ábrándultam ki, már őt
sem láttam ugyanolyannak, mint régen. Bár kötelességből – amit 1992 szeptemberében, a
megismerkedésünk után tíz évvel vállaltam – engedelmeskedtem neki, már hiányzott belőlem a
régi meggyőződés.
Tévedek. Ha már úgy döntöttem, hogy követem ezt a mágikus Hagyományt, nem kéne most
így kételkednem. Bármikor szabadon abbahagyhatnám, ha akarnám, de valami mindig lök előre.
Minden bizonnyal neki van igaza. Mégis úgy érzem, hogy megszoktam már ezt az életet, amit
élek, és nincs szükségem több kihívásra. Csak békére.
Boldog embernek kellene lennem, hiszen sikeres vagyok a szakmámban, amely az egyik
legnehezebb a világon, huszonhét éve élek házasságban a nővel, akit szeretek, jó egészségnek
örvendek, olyan emberek vesznek körül, akikben megbízhatok, és az olvasóimtól mindig
rengeteg kedvességet kapok, ha találkozom velük az utcán. Volt idő, amikor ez elég volt, de az
utóbbi években mintha semmivel nem elégednék meg.
Talán csak átmeneti válságról van szó? Hát nem elég elmondani a szokásos imákat, tisztelni a
természetet mint Isten hangját, és csodálni a körülöttem lévő szépet? Mért kívánnék
továbbmenni, ha meg vagyok róla győződve, hogy elértem a határaimat?
Miért nem bírok olyan lenni, mint a barátaim?
Az eső egyre erőteljesebben zuhog, a víz zubogásán kívül már nem is hallok semmit. Bőrig
áztam, meg sem bírok mozdulni. Nem akarok elindulni, mert nem tudom, hova menjek,
elveszettnek érzem magam. J.-nek igaza van: ha valóban elértem volna a határaimat, már nem
lenne bennem ez a bűntudat és frusztráció. De bennem van. Félelem és reszketés. Amikor az
elégedetlenség nem múlik el, annak oka van. Az azt jelenti, hogy Isten azért ültette belénk, mert
valamin változtatnunk kell, tovább kell lépnünk.
Ezt már régről ismerem. Amikor nem voltam hajlandó követni az utam, mindig történt valami
nehezen elviselhető az életemben. E pillanatban pontosan ettől félek a legjobban: a tragédiától. A
tragédia gyökeres változás az életünkben, amely mindig ugyanahhoz a fogalomhoz kötődik: a
veszteséghez. Amikor valamilyen veszteség ér bennünket, hiába próbáljuk visszaállítani azt, ami
már elmúlt. Jobban tesszük, ha kihasználjuk az így keletkező hatalmas űrt, és megtöltjük valami
újjal. Elméletileg minden veszteség a javunkat szolgálja. Gyakorlatilag ilyenkor szoktuk
megkérdőjelezni Isten létezését, és magunkban azt kérdezni: ezt érdemlem?
Uram, kímélj meg a tragédiától, és követni fogom a jeleidet.
Alighogy eszembe jut ez a gondolat, mellettem becsap egy villám, és felragyog az ég.
Már megint: félelem és reszketés. Egy jel. Miközben épp arról győzködöm magam, hogy
mindig a legjobbat adom magamból, a természet homlokegyenest az ellenkezőjét állítja: aki
valóban elkötelezi magát az életnek, az soha nem áll meg. Ég és föld ebben a pillanatban
összecsap egy viharban, amely ha elmúlik, tisztább levegőt és termékenyebb talajt hagy maga
után – de addig házakat dönt romba, százéves fákat csavar ki, idilli helyeket áraszt el.
Egy sárga alak közeledik.
Átadom magam az esőnek. Villámok cikáznak, miközben az elveszettség érzése helyt ad
egyfajta pozitív energiának. Mintha a lelkemet átmosta volna a megbocsátás vize.
„Adj áldást, és áldott leszel.”
11
A szavak természetes módon törnek elő belőlem – az a bölcsesség szólal meg bennem, amit
nem ismerek, amiről tudom, hogy nem hozzám tartozik, de ami mégis időről-időre megnyilvánul
és nem hagyja, hogy kételkedjek mindabban, amit az évek során megtanultam.
Az én nagy gondom a következő: hiába ezek a pillanatok, továbbra is kételkedem.
A sárga alak előttem áll. A feleségem az, egy rikító köpenyben, amit olyankor öltünk
magunkra, ha nehezen megközelíthető helyekre kirándulunk a hegyekben: könnyen észrevesszük
egymást, ha elkalandoznánk egymás mellől.
– Elfelejtetted, hogy vacsorameghívásunk van.
Nem, nem felejtettem el. Kilépek az egyetemes metafizika világából, ahol a villámok isteni
szavak, és visszatérek a vidéki városka valóságába, ahol a jó bor és a báránysült mellett a barátok
várnak, hogy elmeséljék legújabb Harley Davidsonos úti kalandjaikat. Elindulunk hazafelé, hogy
átöltözzünk, és útközben néhány mondatban összefoglalom délutáni beszélgetésünket J.-vel.
– És megmondta, hova menj? – kérdezi a feleségem.
– Azt mondta: „Ígérkezz el”.
– És mi abban a nehéz? Jaj, ne legyél már ilyen aggályoskodó, öregebbnek tűnsz, mint
amilyen vagy!
12
ℵ
Hervé és Veronique két másik vendéget is hívott, egy középkorú francia házaspárt, akit
Marokkóban ismertek meg. Egyiküket „látóként” mutatják be.
A férfi nem különösebben szimpatikus, de nem is ellenszenves, csak valahogy távoli, mintha
nem is lenne ott. Ám a vacsora közepén, mintha valamiféle transzba esett volna, egyszer csak azt
mondja Veronique-nak:
– Vigyázz az autóval. Baleseted lesz.
Ezt ízléstelennek tartom, hiszen ha Veronique komolyan veszi, félni kezd, a félelem pedig
vonzza a negatív energiát, aminek következtében valóban beteljesülhet a jóslat.
– Milyen érdekes! – kiáltok fel, mielőtt bárki megszólalhatna. – Nem kétlem, hogy valóban
képes vagy utazni az időben, mind a múlt, mind a jövő felé. Ma délután éppen erről beszélgettem
egy barátommal.
– Látok. Amikor Isten megengedi, látok. Mindenkiről tudom, aki itt ül, hogy ki volt, ki most,
és ki lesz a jövőben. Nem értem az adottságom lényegét, de egy idő után elfogadtam.
Idáig arról folyt a beszélgetés, hogy a barátaikkal, akik szintén megszállott Harley Davidsonrajongók, Szicíliába utaztak, de most hirtelen veszélyes közelségbe került azokhoz a dolgokhoz,
amikről hallani sem akarok. Tökéletes egybeesés.
Rajtam a sor, hogy magamhoz ragadjam a szót.
– Nyilván azt is tudod, hogy Isten csak olyankor engedi, hogy lássunk, amikor azt kívánja,
hogy valamit megváltoztassunk.
Most Veronique felé fordulok, és azt mondom:
– Légy óvatos, de ne félj. Mire valami átkerül erre a síkra az asztrális síkról, sokat veszít az
erejéből. Vagyis szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz baleseted.
Veronique ismét borral kínál mindenkit. Azt hiszi, hogy ellentét van köztem és a marokkói
látó közt. Nincs így. Ez a férfi valóban „lát”, és ez megrémiszt. Később majd megbeszélem
Hervével.
A férfi csak rám néz – azzal a különös, távoli arccal, mintha átlépett volna egy másik
dimenzióba, de most közölnie kéne, amit érez. Nekem akar mondani valamit, de mégis inkább a
feleségem felé fordul:
– A törökországi lélek átadja a férjednek minden szeretetét. De kiontja a vérét, mielőtt
felfedné, amit keres.
Újabb jel, ami megerősíti bennem, hogy nem utazhatok most, gondolom, miközben tisztában
vagyok vele, hogy mindent igyekszünk úgy értelmezni, ahogy jólesik, és nem úgy, ahogy
valójában van.
13
A KÍNAI BAMBUSZ
Hogy rajta vagyok ezen a vonaton, ami Párizsból Londonba tart, valóságos áldás számomra. A
Könyvfesztiválra megyek. Ilyenkor mindig eszembe jut 1977., amikor otthagytam a lemezkiadói
állásomat, hogy életem hátralévő részét az irodalomnak szenteljem. Kibéreltem egy lakást a
Bassett Roadon, új barátokat szereztem, vámpírológiát tanultam, gyalogszerrel fedeztem föl a
várost, szerelmes lettem, megnéztem az összes mozifilmet, és egy év sem telt bele, máris
visszamentem Rio de Janeiróba anélkül, hogy egyetlen sort is írtam volna.
Ezúttal csak három napot töltök a városban. Egy író-olvasó találkozó, vacsorák helyi és
libanoni éttermekben, beszélgetések a szálloda halljában könyvekről, könyvesboltokról és
szerzőkről. Nem tervezem, hogy év vége előtt hazatérek Saint-Martinbe. Innen Rio de Janeiróba
repülök, ahol az anyanyelvemet hallhatom az utcákon, minden este acaí-levet ihatok, és
fáradhatatlanul csodálhatom az ablakomból a világ legszebb látképét: a Copacabanát.
ℵ
Röviddel a vonat érkezése előtt belép egy fiú a kocsiba, kezében rózsacsokorral, és körülnéz.
Különös, hiszen még soha nem láttam virágárust a Eurostaron.
– Szükségem volna tizenkét önként vállalkozóra – mondja hangosan. – Amikor megérkezünk,
mindenki egy szál rózsát tart a kezében. Életem nője fog rám várni, én pedig szeretném megkérni
a kezét.
Többen is ajánlkoznak, köztük én is, de nem választ ki. Ennek ellenére, amikor megáll a
vonat, úgy döntök, hogy velük tartok. A fiú rámutat egy lányra, aki a peronon várakozik. Az
utasok egyenként adják át neki a rózsákat. Végül a fiú szerelmet vall neki, mindenki tapsol, a
lány pedig szégyenlősen lehajtja a fejét. Aztán megcsókolják egymást, és összeölelkezve
távoznak.
Megszólal egy kalauz:
– Amióta itt dolgozom, ez volt a legromantikusabb jelenet ezen a pályaudvaron.
ℵ
Egyetlen író-olvasó találkozó szerepelt a programomban, és noha csupán ötórás volt, egészen
feltöltött pozitív energiával. Így hát most azt kérdezem magamban: mi értelme ennek a hónapokig
tartó vívódásnak? Ha a spirituális fejlődésem előtt áthághatatlannak tűnő akadály tornyosul,
akkor talán épp egy kis türelem az, amire igazán szükségem volna. Hiszen én már eddig is olyan
dolgokat éltem meg, amilyeneket a körülöttem lévő emberek közül vajmi keveseknek volt
alkalmuk megtapasztalni.
Az utazás előtt meglátogattam egy kis kápolnát Barbazan-Debat-ban. Ott azt kértem a
Szűzanyától, hogy vezessen a szeretetével, és segítsen meglátnom a jeleket, amelyek
visszavezetnek önmagamhoz. Tudom, hogy benne vagyok a körülöttem lévőkben, ők pedig
bennem vannak. Együtt írjuk az Élet Könyvét, találkozásainkat a sors határozza meg, kezünket
pedig az a hit fűzi össze, hogy tehetünk valamit ezért a világért.
Mindenki hozzájárulhat egy szóval, egy mondattal, egy képpel, és a végén minden értelmet
nyer: az egyik boldogsága mindenki öröme.
Mindig ugyanazokat a kérdéseket tesszük föl. Mindig alázatra van szükségünk, hogy
elfogadjuk, hogy a szívünk érti, miért vagyunk itt. Igen, nehéz beszélgetni a szívünkkel, de kell-e
egyáltalán? Elég, ha bízunk, követjük a jeleket, éljük a Személyes Történetünket, és előbb vagy
utóbb rájövünk, hogy részei vagyunk valaminek, még ha nem is fogjuk föl ésszel. A Hagyomány
szerint a halálunk előtti másodpercben mindannyian ráeszmélünk létünk valódi okára. És abban a
pillanatban jön létre a Pokol vagy a Paradicsom.
14
Ha ebben a másodperctöredékben úgy tekintünk vissza az életünkre, hogy tudjuk:
elszalasztottunk egy lehetőséget, amikor az élet csodáját ünnepelhettük volna – az a Pokol. Az
viszont a Paradicsom, ha elmondhatjuk: „Követtem el hibákat, de nem voltam gyáva. Leéltem az
életem, és megtettem, amit meg kellett tennem.”
Én bizony nem akarok a poklom elébe menni, és azon rágódni, hogy nem tudok tovább
haladni a „Spirituális Keresés”-nek nevezett dologban. Csak folytatnom kell a próbálkozást, és
kész. Még azok is bocsánatot nyertek, akik nem tettek meg mindent, amit megtehettek volna:
megfizettek a bűnükért, amíg éltek, hiszen boldogtalanok voltak, miközben békében és
harmóniában is élhettek volna. Mindannyian megváltást nyertünk, szabadon mehetünk tovább
azon az úton, amelynek nem volt eleje és nem lesz vége.
ℵ
Nem hoztam magammal könyvet. Miközben az orosz kiadóimra várok, akikkel együtt fogunk
vacsorázni, egy magazint lapozgatok, ami a szállodaszobák asztalain szokott heverni.
Különösebb érdeklődés nélkül elolvasok egy cikket a kínai bambuszról. Miután elültetik a magot,
nagyjából öt évig semmi nem látszik – csak egy pici rügy. A növekedés a föld alatt megy végbe:
a fejlődő gyökérzet vízszintesen és függőlegesen is birtokba veszi a talajt. És aztán, az ötödik év
végén, a kínai bambusz egyszer csak szélsebesen megnő, egészen huszonöt méter magasra.
Ennél unalmasabb olvasnivalót keresve sem találhattam volna. Inkább lemegyek, és
megnézem, mi a helyzet a szálloda halljában.
ℵ
Várakozás közben megiszom egy kávét. Mónica, ügynököm és egyben a legjobb barátnőm,
szintén lejön, és az asztalomhoz ül. Jelentéktelen dolgokról beszélgetünk. Látom rajta, hogy
fáradt, hiszen miközben egész nap a könyvszakma képviselőivel tárgyalt, angol kiadómmal
együtt folyamatosan követte telefonon az író-olvasó találkozó eseményeit.
Alig húszéves volt, amikor elkezdtünk együtt dolgozni: egy újabb lelkes olvasó, akinek
meggyőződése, hogy egy brazil író műveit le lehetne fordítani és ki lehetne adni más
országokban is. Mónica abbahagyta vegyészmérnöki tanulmányait Rio de Janeiróban,
Spanyolországba költözött a szerelmével, és szorgalmasan kopogtatott a kiadók ajtaján, leveleket
küldözgetett, hogy felhívja a figyelmüket a munkámra.
Egy napon elmentem a kis katalán városba, ahol
lakott, meghívtam egy kávéra, és arra kértem, hogy hagyja az egészet, és foglalkozzon többet
a saját életével, a jövőjével, hiszen igyekezete láthatólag nem jár eredménnyel. De ő ellenkezett,
és azt mondta, hogy nem térhet vissza Brazíliába vereséggel. Győzködtem, hogy már így is nyert,
hiszen képes volt eltartani magát (szórólapokat osztogatott, pincérnőként dolgozott), és
önmagában gazdagabb lett azzal az élménnyel, hogy külföldön élt. De Mónica hajthatatlan volt.
Azzal az érzéssel léptem ki a kávézóból, hogy elvesztegeti az életét, de úgysem tudnám
meggyőzni soha, hiszen olyan makacs. Aztán hat hónappal később hatalmas fordulatot vett a
helyzet, újabb hat hónap múlva pedig már annyi pénze volt, hogy vett magának egy lakást.
Hitt a lehetetlenben, és éppen ezért megnyerte azokat a csatákat, amiket mindenki – még én is
– eleve elvesztettnek ítélt. Ez a harcos erénye: megérti, hogy az akarat és a bátorság nem
ugyanaz. A bátorság félelmet és hízelgést parancsolhat, de az akaraterő türelmet és
kompromisszumot követel. Az erős akaratú férfiak és nők általában magányosak, mert hidegnek
tűnnek. Sokan úgy vélik, hogy Mónica is rideg, holott nem is járhatnának messzebb az
igazságtól: ennek a nőnek a szívében titkos tűz lobog, ami ma is éppoly lángoló, mint akkor,
amikor abban a kávézóban találkoztunk. Annak dacára, hogy mennyi mindent elért, lelkesedése
mit sem csökkent.
Hogy kicsit segítsek neki lazítani, épp belekezdenék J.-vel folytatott beszélgetésem
elmesélésébe, amikor megjelenik a kávézóban a bolgár kiadóm két képviselője. Sokan laknak
velünk egy hotelben a Könyvfesztivál résztvevői közül. Rövid nyájaskodás után Mónica veszi át
a szót. Ahogy az lenni szokott, az egyik bolgár nő felém fordul, és fölteszi a protokolláris kérdést:
– Mikor látogat el ismét az országunkba?
15
– Ha meg tudják szervezni az utazást, akkor a jövő héten. Egyetlen dolgot kérek: szeretnék
egy ünnepséget a dedikálás után.
Hitetlenkedve néznek rám.
A KÍNAI BAMBUSZ!
Mónica rémülten néz rám.
– Majd megnézzük a naptárban…
– …de biztosan ott tudok lenni Szófiában a jövő héten – szakítom félbe Mónicát.
Aztán portugálul mondom neki:
– Majd később megmagyarázom.
Mónica látja, hogy nem tréfálok, de a bolgár nők kételkednek. Megkérdezik, nem akarok-e
várni egy kicsit, amíg ők is rendesen meg tudják hirdetni a programot.
– Jövő hét – jelentem ki. – Vagy pedig megvárjuk a következő alkalmat.
Csak ekkor értik meg, hogy valóban komolyan beszélek. Mónica felé fordulnak, és várják a
részleteket. Éppen ebben a pillanatban érkezik meg a spanyol kiadóm. Megszakad a beszélgetés
asztaltársaimmal, mindenki bemutatkozik, aztán jön a szokásos kérdés:
– No és mikor lesz szerencsénk önt újra vendégül látni hazánkban?
– Rögtön a bulgáriai utazásom után.
– Vagyis pontosan mikor?
– Két hét múlva. Megbeszélhetünk egy dedikálást Santiago de Compostelában, és egy másikat
Baszkföldön. Aztán megünnepelhetnénk a találkozást, és meghívhatnánk néhány olvasót is.
A bolgár kiadók ismét kételkedni kezdenek, Mónica arcán pedig kényszeredett mosoly jelenik
meg.
„Kötelezd el magad!” – visszhangzanak a fejemben J. szavai.
A bár kezd megtelni. Minden nagy vásár alkalmával, legyen az könyvfesztivál vagy nehézipari
kiállítás, csupán két-három szállodában szállásolják el a szakmabelieket, és az üzletek java része
a hallban vagy a vacsorákon köttetik. Ma sincs ez másképp. Sorra üdvözlöm a kiadókat, és
elfogadok minden meghívást, amely a jól ismert kérdésben fogalmazódik meg: „Mikor látogat el
hazánkba?” Igyekszem elég hosszan fenntartani a társalgást, Mónicának esélyt sem adva arra,
hogy megkérdezze, mi történik tulajdonképpen. Ő csak szorgosan jegyzi fel a naptárba az
ígéreteimet.
Egy idő után megszakítom a beszélgetést az arab kiadóval, hogy megkérdezzem, hány
látogatásnál tartunk.
– Rendkívül nehéz helyzetbe hozol – feleli Mónica portugálul, nagyon idegesen.
– Mennyi?
– Hat ország, öt hét alatt. Nem tudod, hogy ez a fesztivál a szakmabelieknek szól, és nem az
íróknak? Neked nem kell elfogadnod egyetlen meghívást sem, majd én…
Megérkezik a portugál kiadó, úgyhogy nem tudunk tovább kettesben beszélgetni. De ő csak a
szokásos udvariassági frázisokat mondogatja, így hát magam teszem föl a kérdést:
– Nem akar meghívni Portugáliába?
Bevallja, hogy a közelben volt, és hallotta a beszélgetésünket Mónicával.
– Nem viccelek. Nagyon szívesen dedikálok Guimaráesban, és aztán Fatimában is.
– Nagyon kellemetlen lenne, ha az utolsó pillanatban mégis lemondaná, tudja…
– Nem fogom lemondani. Megígérem.
Beleegyezik, Mónica pedig beírja Portugáliát is a naptárba: újabb öt nap. Végül megérkeznek
orosz kiadóm képviselői is – egy nő és egy férfi –, és üdvözöljük egymást. Mónica
megkönnyebbülten sóhajt fel. Végre elindulhatunk az étterembe. Amíg a taxit várjuk, félrehúz.
– Te megőrültél?
– Már rég, hisz tudod. Ismered a kínai bambusz történetét? Öt évig egyszerű kis rügyként vár,
és csak a gyökere növekszik. Aztán egyik pillanatról a másikra huszonöt méter magasra nő.
– És mi köze ennek ahhoz az őrültséghez, amit végig kellett hallgatnom?
16
– Majd később elmesélem a beszélgetést, amit egy hónappal ezelőtt folytattam J.-vel. De most
az a lényeg, hogy velem is ez történik: rengeteg munkát, időt és erőfeszítést áldoztam fel,
szeretettel és odaadással igyekeztem táplálni a növekedést, mégsem történt semmi sem. Évekig
nem történt semmi.
– Hogy érted, hogy semmi nem történt? Nem vagy tisztában vele, hogy ki vagy?
Megérkezik a taxi. A férfi az orosz kiadótól kinyitja az ajtót Mónicának.
– Én a spirituális síkról beszélek. Úgy gondolom, hogy én is egy kínai bambusz vagyok, és
elérkezett az ötödik év. Itt az ideje, hogy ismét fölemelkedjek. Amikor az előbb azt kérdezted,
hogy megőrültem-e, tréfával próbáltam elütni a választ. De az igazság az, hogy valóban kezdtem
megőrülni. Kezdtem azt hinni, hogy mindaz, amit tanultam, nyomtalanul elszállt anélkül, hogy
gyökeret vert volna bennem.
Rögtön azután, hogy megjöttek a bolgár kiadók, egy pillanatra megéreztem magam mellett J.
jelenlétét, és ekkor értettem meg a szavait – de ez a megvilágosodás csak azután történhetett meg,
hogy unalmamban lapozgatni kezdtem egy kertészeti magazint. Önkéntes száműzetésem, amely
egyfelől hozzásegített, hogy fontos dolgokat fedezzek fel önmagamban, másfelől bizony súlyos
mellékhatással járt: a magány a hibám lett. Univerzumom néhány hegyi barátra, levelekre és emailekre, illetve arra az illúzióra szűkült, hogy „az egész hátralévő idő az enyém”. Vagyis egy
olyan életre, amelyből hiányoznak a másokkal való együttélésből, az emberi kapcsolatokból
fakadó természetes problémák.
De valóban ez az, amit keresek? Egy kihívások nélküli életet? És abban mi a jó, ha az
embereken kívül keressük az Istent?
Sokakat ismerek, akik ezt tették. Egyszer komoly ugyanakkor vicces vitát folytattam egy
buddhista szerzetesnővel, aki húsz évig élt elszigetelten egy nepáli barlangban. Megkérdeztem,
mit ért el. „Spirituális orgazmust” − felelte. Erre megjegyeztem, hogy vannak egyszerűbb módjai
is az orgazmus elérésének.
Én soha nem követném ezt az utat – eszemben sincs. Egyszerűen nem vagyok rá képes: én
nem tudnám azzal tölteni életem hátralevő részét, hogy spirituális orgazmusokra vadásszak, vagy
szemléljem a tölgyfát a kertemben, és azt várjam, hogy a szemlélődésből megszülessen a
bölcsesség. J. tudja ezt, és azért vett rá erre az utazásra, hogy megértsem: az én utam a mások
szemében tükröződik, és ha meg akarom találni önmagam, akkor erre az iránytűre van
szükségem.
Elnézést kérek az orosz kiadóktól, és elmondom, hogy be kell fejeznem egy beszélgetést
Mónicával, portugálul. És már bele is kezdek egy történetbe:
– Egy férfi megcsúszott, és beleesett egy gödörbe. Arra ment egy pap, és a férfi kérte, hogy
segítsen neki kimászni. A pap megáldotta, de továbbment. Néhány óra múlva megjelent egy
orvos. A férfi segítséget kért tőle, az orvos messziről vetett egy pillantást a karcolásaira, felírt egy
receptet, és azt mondta, hogy váltsa ki a legközelebbi gyógyszertárban. Aztán végre feltűnt
valaki, akit még soha nem látott. Tőle is segítséget kért, és az idegen beugrott a gödörbe. „Hát
most mi lesz? Most már ketten vagyunk foglyok!” Erre az idegen azt felelte: „Nem vagyunk
foglyok, dehogy vagyunk! Én idevalósi vagyok, és tudom, hogy lehet fölmászni.”
– Ami azt jelenti, hogy… – kezdi Mónica.
– …szükségem van ezekre az idegenekre – fejezem be. – A gyökereim már készen állnak, de
csak mások segítségével tudom folytatni a fejlődést. Nemcsak a tiéddel, vagy J.-ével, vagy a
feleségemével, hanem olyan emberekével, akiket még soha nem láttam. Ebben biztos vagyok.
Ezért kértem, hogy minden dedikálás után legyen egy összejövetel.
– Te soha nem vagy elégedett – csóválja a fejét Mónica.
– És te pont ezt imádod bennem – felelem mosolyogva.
17
ℵ
Az étteremben mindenről ejtünk néhány szót, megünnepeljük a sikereinket, és pontosítunk
a részleteken. Igyekszem visszafogni magam, hogy ne szóljak bele túlságosan, hiszen ami
a kiadással kapcsolatos, abban Mónica a főnök. De egyszer csak ismét elhangzik a kérdés – csak
ezúttal neki címezve:
– És mikor fogadhatjuk Paulót Oroszországban?
Mónica elkezdi magyarázni, hogy már nagyon zsúfolt a naptáram, hiszen jövő héttől kezdve
egymást érik a programjaim. Ebben a pillanatban azonban félbeszakítom.
– Van egy régi álmom. Már kétszer is meg akartam valósítani, de nem sikerült. Ha segítenek
benne, elmegyek Oroszországba.
– És mi az az álom?
– Hogy vonattal átkeljek az országon, egészen a Csendes-óceánig. Itt-ott megállhatunk
dedikálni. Ezzel megtisztelnénk azokat az olvasókat, akik a távoli országrészekben élnek, és soha
nem tudnának eljutni Moszkvába.
A kiadó szemében megcsillan az öröm. Éppen arról beszélt, hogy egyre nehezebb a terjesztés
egy ekkora országban, ahol hét időzóna van.
– Ez nagyon romantikus ötlet, nagyon kínai-bambuszos, de nem túl reális – nevet Mónica. –
Tudod, hogy nem tudlak elkísérni, hiszen nemrég született meg a kisfiam.
A kiadóm viszont rettentő lelkes. Már az ötödik kávét rendeli aznap este, közli, hogy ő majd
gondoskodik mindenről, hogy Mónicát majd az itteni ügynökség képviseli, és hogy neki nem kell
foglalkoznia semmivel: minden a legnagyobb rendben lesz.
A naptáramban egymást érik az utazások, két hónapig egyfolytában úton leszek – miközben
rengeteg embernek szerzek örömet, látogatásaim jókora fejfájást is okoznak azoknak, akiknek
mindent az utolsó pillanatban kell megszervezniük: élükön egy ügynökkel, aki a barátnőm, és
szeretettel és tisztelettel viseltetik irántam, meg egy mesterrel, aki nincs most itt, de tudja, hogy
engedelmeskedtem neki és elköteleztem magam, anélkül hogy megértettem volna a szavait.
Hideg az éjszaka, és ahhoz támad kedvem, hogy egyedül sétáljak vissza a szállodába. Kicsit meg
vagyok ijedve, de örülök is, mert most már nincs visszaút.
És pont ezt akartam. Ha hinnék benne, hogy győzni fogok, akkor a győzelem is hinne bennem.
Az élet nem lehet teljes egy kis őrület nélkül. Vagy J. szavaival élve: vissza kell hódítanom a
birodalmamat. Ha meg tudnám érteni, mi történik a világban, azt is megérthetném, ami velem
történik.
ℵ
A szállodában egy üzenet vár a feleségemtől, hogy nem ért utol, és azonnal hívjam vissza,
amint tudom. Majd' kiugrik a szívem a helyéről, hiszen nagyon ritkán szokott telefonálni, amikor
utazom. Azonnal tárcsázom. A csörgések közötti másodpercek egy örökkévalóságnak tűnnek.
Végre felveszi.
– Véronique autóbalesetet szenvedett, de szerencsére nincs komolyabb baj – mondja idegesen.
Megkérdezem, hogy felhívhatom-e most, de azt feleli, nem. Véronique kórházban van.
– Emlékszel a látóra? – kérdi.
Igen, hogyne emlékeznék! Nekem is jósolt valamit. Amint leteszem a telefont, máris
tárcsázom Mónica szobáját. Megkérdezem, nem ígértem-e esetleg egy látogatást Törökországba.
– Nem is emlékszel rá, milyen meghívásokat fogadtál el?
Azt felelem, hogy nem. Egyfajta eufória kerített hatalmába, amikor elkezdtem mindenkinek
„igen”-nel válaszolni.
– De azt, ugye, tudod, hogy milyen kötelezettségeket vállaltál, ugye? Még le lehet mondani, ha
úgy gondolod.
Elmagyarázom, hogy nagyon is örülök a kötelezettségeimnek, nem erről van szó. Ezen a késői
órán hosszadalmas lenne elmesélni a látót, a jóslatot, Véronique balesetét. Így hát csak azt
hajtogatom, hogy mondja meg, ígértem-e valamit Törökországnak.
18
– Nem – hangzik a válasz. – A török könyvkiadók egy másik szállodában laknak.
Szerencsére…
Ezen mindketten jót nevetünk. Ezek szerint nyugodtan elalhatok.
19
AZ IDEGEN LÁMPÁSA
Csaknem két hónap vándorlás után az öröm kezd visszatérni belém, de minden éjszaka azt
kérdezem magamtól, hogy vajon azután is megmarad-e, hogy hazatérek. Vajon valóban azt
teszem, ami a kínai bambusz növekedéséhez szükséges? Már hat országban jártam, találkoztam
az olvasóimmal, jól éreztem magam, legyőztem a fenyegető depressziót, de valami azt súgja,
hogy még nem szereztem vissza a birodalmamat. Amit most csinálok, az nem sokban különbözik
korábbi éveim utazásaitól.
Már csak Oroszország van hátra. És aztán? Aztán mit csináljak? Fogadjam el a további
meghívásokat, vagy álljak meg, és vizsgáljam meg, mit értem el?
Még nem jutottam semmilyen következtetésre. Csak annyit tudok, hogy egy ok nélküli életnek
hatása sincsen. És én nem engedhetem meg magamnak, hogy velem is ez történjen. Ha kell,
egész évben utazni fogok.
Az afrikai Tunisz városában vagyok, Tunéziában. Mindjárt kezdődik az előadás, és – hála
istennek – zsúfolásig megtelt a terem. Két helyi értelmiségi fog bemutatni. Előtte csak egy rövid
találkozóra volt időnk, az egyikük egy kétperces szöveget mutatott, a másik pedig egy félórás
beszédet írt a munkámról.
A szervező nagyon udvariasan közli, hogy nem lehet felolvasni a tanulmányt, hiszen az egész
rendezvény legfeljebb ötven percig tarthat. Képzelem, mennyit dolgozhatott szegény azon a
szövegen, de a szervezőnek igaza van: azért vagyok itt, hogy kapcsolatba lépjek az olvasóimmal.
Rövid vita kerekedik, aztán a beszéd szerzője közli, hogy nem kíván tovább maradni, és távozik.
Kezdetét veszi az előadás. A bemutatások és a köszönetnyilvánítások legfeljebb öt percet
vesznek igénybe, úgyhogy az idő hátralévő részében nyílt párbeszédet folytathatok a
közönséggel. Elmondom, hogy nem azért vagyok itt, hogy bármit is elmagyarázzak, és az lenne
az ideális, ha ez a rendezvény nem szokványos bemutató lenne, hanem kötetlen beszélgetéssé
alakulna.
Egy fiatal lány teszi fel az első kérdést: mik azok a jelek, amiket olyan sokszor emlegetek a
könyveimben? Elmondom, hogy életünk során kifejlesztünk egy rendkívül személyes
nyelvezetet, ráhibázásokon és hibákon keresztül, míg rá nem ébredünk, hogy Isten vezet minket.
A következő kérdés arról szól, hogy ebbe a távoli országba is egy jel hozott-e. Igennel felelek, de
nem bocsátkozom részletekbe.
A beszélgetés folytatódik, az idő gyorsan elszáll, és be kell fejeznem az előadást. A hatszáz
ember közül véletlenszerűen kiválasztok egy középkorú, dús bajszú férfit, hogy föltegye az utolsó
kérdést.
– Én nem akarok kérdezni semmit – mondja. – Csak egy nevet akarok mondani.
És kimondja a kis templom nevét Barbazan-Debat-ban, amely az isten háta mögött van, több
ezer kilométerre innen, ahol most vagyok, és ahova egyszer elhelyeztem egy táblát, hogy
megköszönjek egy csodát. Ez az a templom, ahova mostani vándorlásom előtt is betértem, hogy
megkérjem a Szűzanyát, óvja minden léptemet.
Nem tudom, miként folytassam tovább az előadást. Később így ír erről az egyik résztvevő:
„És akkor hirtelen mintha az egész Univerzum megállt volna a teremben. Annyi minden
történt: láttam a könnyeidet. Láttam a kedves feleséged könnyeit, amikor az a névtelen olvasó
kimondta egy isten háta mögötti kápolna nevét.
Elment a hangod. Mosolygós arcod komolyra váltott. Szemeid megteltek félénk könnyekkel,
melyek ott remegtek a szempilláid hegyén, mintha bocsánatot akarnának kérni, amiért hívatlanul
megjelentek.
20
Ott voltam én is, és gombóc nőtt a torkomba, nem tudom, miért. Tekintetemmel megkerestem a
közönség soraiban a feleségemet és a lányomat – mint mindig, amikor valami ismeretlennel
találom szembe magam. Ott voltak, de rád szegezték a szemüket, némán, akárcsak a többiek,
mintha támogatni akarnának a tekintetükkel, mintha egyáltalán lehetséges volna tekintettel
támogatni bárkit is.
Aztán Christinára meredtem, segítségre várva, hátha megértem, mi történik, hátha megtudom,
hogy lehetne véget vetni ennek a csöndnek, amely örökkévalónak látszik. És láttam, hogy ö is sír,
némán, mintha ugyanannak a szimfóniának a hangjegyei lennétek, és mintha a könnyeitek a
köztetek lévő távolság ellenére egybefolynának.
És hosszú másodpercekig nem is volt senki és semmi más a teremben, se közönség, semmi. Te
és a feleséged elmentetek egy helyre, ahova senki sem követhetett titeket, és nem létezett más,
csak az élet öröme, amit a csend és az érzés hirdetett.
A szavak papírra vetett könnyek. A könnyek kicsorduló szavak. Nélkülük egyetlen öröm sem
ragyog, egyetlen bánat sem ér véget. Ezért hát köszönöm a könnyeidet.”
Meg kellett volna mondanom annak a lánynak, aki az első kérdést tette föl a jelekről, hogy
íme, itt van egy, amely megmutatja, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, a megfelelő időben, bár
magam sem tudom, mi hozott ide.
De azt hiszem, nem is volt rá szükség: biztosan magától is rájött.*
*Az előadás után rögtön megkerestem a bajszos férfit. Christian Dhellemmes-nek hívták. Ez után a
jelenet után váltottunk néhány e-mailt, de soha többet nem találkoztunk személyesen. 2009. július 19-én
hunyt el, a franciaországi Tarbes-ban. {A szerző)
21
ℵ
Kéz a kézben sétálunk a feleségemmel a tuniszi bazárban, tizenöt kilométerre Karthágó
romjaitól, a városétól, amely a régmúltban képes volt szembeszállni a hatalmas Rómával.
Az egyik harcos, Hannibál történetéről beszélgetünk. A rómaiak tengeri csatára számítottak,
hiszen a két várost mindössze pár száz kilométernyi tenger választotta el egymástól. De Hannibál
nekivágott a sivatagnak, óriási hadseregével átkelt a Gibraltári-szoroson, végigment
Spanyolországon és Franciaországon, megmászta az Alpok hágóit katonáival és elefántjaival,
majd észak felől támadta meg a Birodalmat, és a világtörténelem egyik legnagyobb katonai
hőstettét hajtotta végre.
Legyőzött minden ellenséget, aki az útjába akadt, és aztán hirtelen – a mai napig sem tudja
senki, miért – megtorpant Róma előtt, és nem támadott a megfelelő pillanatban.
Határozatlanságának eredményeképpen a római hadihajók egész Karthágót letörölték a térképről.
– Hannibál megállt, és vereséget szenvedett – gondolkodom hangosan. – Én hálás vagyok,
amiért folytatom, bár kezdetben nehéz volt. Kezdem megszokni az utazást.
A feleségem úgy tesz, mintha nem hallaná, mert tudja jól, hogy ilyenkor önmagamat
győzködöm. Egy bárba igyekszünk, hogy találkozzunk egy olvasómmal, Samillal, akit
véletlenszerűen választottam ki az előadást követő összejövetelen. Arra kérem, hogy hagyja az
emlékműveket és a turisztikai látványosságokat, és helyettük azt mutassa meg, hogy hol folyik az
igazi élet a városban.
Elvezet minket egy szép épülethez, ahol 1754-ben egy fiú megölte a fivérét. Az apjuk azért
építtette ezt a palotát, amely ma egy iskolának ad otthont, hogy emléket állítson a meggyilkolt
fiúnak. Megjegyzem, hogy ezáltal a gyilkos fiú emléke is fönnmarad.
– Nem feltétlenül – mondja Samil. – A mi kultúránkban a bűnös osztozik a bűnében
mindazokkal, akik valamiképpen hozzájárultak az elkövetéséhez. Ha valakit megölnek, az is felel
Isten előtt, aki eladta a gyilkos fegyvert. Az apának egyetlen módja volt, hogy jóvátegye azt, amit
a saját bűnének tartott: a tragédiát olyasvalamivé alakította át, ami másoknak javára válik.
Hirtelen eltűnik minden – a ház homlokzata, az utca, a város, egész Afrika. Hatalmasat ugrok
a sötétségbe, és egy alagútba kerülök, amely egy nyirkos, föld alatti helyiségbe vezet. Ott állok J.
előtt, előző életeim egyikében, kétszáz évvel az ebben a házban elkövetett bűncselekmény előtt.
J. kemény tekintettel, elítélőn méreget.
Ugyanezzel a gyorsasággal visszarepülök a jelenbe. Az egész egy másodperc töredéke alatt
zajlott, és máris visszatért a ház, Samil, a feleségem és a tuniszi utca morajlása. Mi ez az egész?
Miért mérgezik még mindig a kínai bambusz gyökerei a növényt? Ami történt, megtörtént, már
megfizettem érte.
„Te egyszer voltál gyáva, én viszont sokszor voltam igazságtalan. De én már
megszabadultam.” Ezt mondta J. Saint-Martinben. Pont ő, aki soha nem biztatott, hogy térjek
vissza a múltba, aki ellenzett minden olyan könyvet, kézikönyvet és gyakorlatot, amely erre
tanított.
– Ahelyett, hogy bosszút állt volna, ami csak a büntetésre korlátozódik, iskolát nyitott, amely
több mint két évszázadon át közvetítette a tudást és a bölcsességet – fejezi be Samil.
Egyetlenegyről sem maradtam le Samil szavai közül, pedig hatalmasat ugrottam az időben.
– Erről van szó.
– Miről van szó? – kérdezi a feleségem.
– Sétálok. Kezd összeállni a kép. Mindennek van értelme.
Elönt az eufória. Samil nem egészen érti.
– Mit tart az iszlám a reinkarnációról? – kérdezem. Samil meglepetten néz rám.
– Fogalmam sincs, nem vagyok szakértő – feleli.
Megkérem, hogy járjon utána. Fogja a mobiltelefonját, és elkezd telefonálgatni. Addig mi
ketten beülünk egy bárba, és jó erős kávét rendelünk. Ma este tenger gyümölcseit eszünk
vacsorára, fáradtak vagyunk, és ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy harapjunk valamit.
– Volt egy déjà vum – mondom.
22
– Mindenkinek van néha. Amikor az a rejtélyes érzésünk támad, hogy egyszer már megéltük a
jelen pillanatot. Ehhez nem kell mágusnak lenni – tréfál Christina.
Persze, hogy nem. De ez a déjà vu akkor is több, mint egy hamar feledhető ráeszmélés, hiszen
soha nem figyelünk fel olyasmire, aminek nincs semmi értelme. Megmutatja nekünk, hogy az idő
nem múlik. Voltaképpen egy ugrás valahova, ahol már valóban jártunk, és ami most
megismétlődik.
Samil eltűnt a szemünk elől.
– Miközben a fiú a ház történetét mesélte, egy ezredmásodpercre visszarepültem a múltba.
Biztos vagyok benne, hogy ez akkor történt, amikor megjegyezte, hogy a felelősség nemcsak a
gyilkosé, hanem mindazoké, akik hozzájárultak a gyilkosság megtörténtéhez. Amikor először
találkoztam J.-vel, 1982-ben, mondott valamit az apjával való kapcsolatomról. Aztán soha többet
nem említette a témát, és én is elfelejtettem. De az előbb láttam. És tudom, miről beszélt.
– Abban az életedben, amiről meséltél…
– Igen. Abban az életemben. A spanyol inkvizíció idején.
– Annak már vége. Nem érdemes állandóan visszatérned, és azon gyötrődnöd, amit régesrégen tettél.
– Nem gyötrődöm. Már régen megértettem, hogy ha be akarom gyógyítani a sebeimet, először
is bátran szembe kell néznem velük. És megtanultam megbocsátani magamnak és jóvátenni a
hibáimat. De amióta utazgatok, úgy érzem, mintha egy óriási fejtörő előtt állnék, amelynek
darabjai lassan kezdenek összeállni: szeretet, gyűlölet, önfeláldozás, bocsánat, öröm,
boldogtalanság. Ezért vagyok itt most veled. És sokkal jobban érzem magam, úgy érzem, mintha
valóban a lelkemet, a birodalmamat keresném ahelyett, hogy azon rágódnék, hogy nem tudtam
mindent elsajátítani, amit tanultam. Azért nem megy, mert nem értem egészen. De ha majd
megértem, az igazság felszabadít.
ℵ
Samil visszatér, kezében egy arab könyvvel. Leül hozzánk, belenéz a jegyzeteibe, és
tisztelettel lapozgatja a könyvet, miközben arabul mormog.
– Három szakértővel beszéltem – mondja végül. – Kettő kijelentette, hogy a halál után az
igazak a Paradicsomba kerülnek. De a harmadik azt javasolta, hogy nézzek meg néhány részt a
Koránban.
Látom rajta, hogy izgatott.
– Itt van az első: 2:28. „Halottak voltatok, de Allah életre keltett titeket, aztán újra a halálba
küldött titeket, aztán majd megint feléleszt titeket, és visszatértek Hozzá.” Elnézést, ha nem
teljesen helyes a fordításom, de ezt jelenti.
Lázasan lapozgatja a szent könyvet. Lefordítja a második részletet is, a 2:154-et:
– „És ne mondjátok azokra, akik a halálba mentek Allah nevében, hogy »ők meghaltak«. Nem,
mert ők élnek, csak ti nem érzitek.”
– Ez az!
– Vannak más részletek is. De az az igazság, hogy nem szívesen beszélgetek erről.
Szívesebben mesélek Tuniszról.
– Elég lesz. Az emberek sosem mennek el, mindig itt vagyunk elmúlt és eljövendő
életeinkben. Ha érdekel, ez a téma a Bibliában is felbukkan. Emlékszem, hogy egy helyen Jézus
úgy említi Keresztelő Szent Jánost, mint Illés reinkarnációját: „És, ha be akarjátok venni, Illés ő,
aki eljövendő vala.” De vannak más erre vonatkozó részletek is – mondom.
Elkezdi mesélni a város születéséről szóló mondákat. És megértem, hogy itt az ideje, hogy
felkerekedjünk, és folytassuk sétánkat.
A régi fal egyik kapujában van egy lámpás, és Samil elmagyarázza, mi az.
– Íme, innen ered az egyik legismertebb arab közmondás: „A fény csak az idegent világítja
meg.”
23
Megjegyzi, hogy a közmondás kitűnően alkalmazható a mi mostani helyzetünkre. Samil író
akar lenni, és azért harcol, hogy elismerjék a saját hazájában, miközben én, egy brazil író, már
híres vagyok itt.
Erre elmondom, hogy mi is ismerünk egy hasonló közmondást. „Senki sem lehet próféta a
saját hazájában.” Hajlamosak vagyunk többre értékelni azt, ami messziről jön, anélkül hogy
észrevennénk, mennyi szépség vesz minket körül.
– De – folytatom – néha nekünk is idegenné kell válnunk önmagunk számára. Így a
lelkünkben rejtőző fény megvilágítja azt, amit meg kell látnunk.
Úgy tűnik, a feleségem nem követi a társalgást. De egyszer csak felém fordul, és megszólal:
– Van ebben a lámpában valami, amit nem tudok pontosan megmagyarázni, de rád
vonatkozik. Ha majd el tudom mondani, elmondom.
ℵ
Alszunk egy keveset, vacsorázunk a barátainkkal, aztán ismét sétára indulunk a városban. A
feleségem csak ekkor tudja elmondani, mit érzett délután:
– Te most utazol, de ugyanakkor ki sem tetted a lábad otthonról. Amíg együtt vagyunk, ez így
is marad, hiszen van melletted valaki, akit ismersz, és ez azt a hamis illúziót kelti benned, hogy
minden ismerős. Úgyhogy itt az ideje, hogy egyedül menj tovább. Lehet, hogy eleinte nyomasztó
lesz a magány, de el fog tűnni, amint kapcsolatba lépsz másokkal. Rövid szünet után folytatja:
– Egyszer azt olvastam, hogy nincs két egyforma levél egy százezer fából álló erdőben. Talán
két egyforma utazás sincsen ugyanazon az Úton. Ha együtt folytatjuk, és igyekszünk a dolgokat
beletuszkolni a saját világképünkbe, azzal egyikünk se jár jól. Megáldalak és azt mondom: viszlát
Németországban, a labdarúgó-világbajnokság első mérkőzésén!
24
HA ELÁLL A HIDEG SZÉL
Amikor a kiadóimmal megérkezem a moszkvai szállodához, egy lány vár rám. Odajön
hozzám, és megfogja a kezem.
– Beszélnem kell veled. Csak ezért jöttem ide Jekatyerinburgból.
Fáradt vagyok. A szokásosnál korábban ébredtem, Párizsban át kellett szállnom, mert nem volt
közvetlen járat, próbáltam útközben aludni, de ahányszor sikerült elszundítanom egy kicsit,
mindig ugyanabban az álomban találtam magam, ami egy cseppet sem tetszett.
A kiadóm elmondja neki, hogy holnap dedikálok, három nap múlva pedig már
Jekatyerinburgban leszünk, a vonatút első állomásán. Amikor nyújtom a kezem, hogy
elbúcsúzzak tőle, észreveszem, hogy az övé milyen hideg.
– Miért nem jöttél be a szállodába várakozni?
Valójában azt szerettem volna megkérdezni, hogy honnan tudta, melyik szállodában lakom.
De talán ez nem is olyan nehéz, és nem az első alkalom, hogy ilyesmi történik.
– Olvastam a blogod, és rájöttem, hogy nekem írtál.
Elkezdtem posztolni a gondolataimat az utazásról egy blogban. Még csak kísérleti jellegű volt
az egész, és sok idő eltelt azóta, nem tudtam, melyik cikkre céloz pontosan. Abban azonban
biztos vagyok, hogy nem tettem említést a lányról, akit néhány másodperce ismertem meg.
Elővesz egy kinyomtatott papírt egy részlettel a szövegemből. Fejből tudom, bár arra nem
emlékszem, kitől hallottam a történetet. Egy férfi, akinek pénzre van szüksége, megkéri a
gazdáját, hogy segítsen neki. A gazda próbára teszi: ha az egész éjszakát a hegyekben tölti, nagy
jutalmat kap, de ha nem sikerül, ingyen kell dolgoznia.
A szöveg így folytatódik:
„Amint kilépett a boltból, és érezte, milyen jeges szél fúj, megijedt, és elhatározta, hogy
megkérdezi a legjobb barátját, Aydit, nem örültség-e belemenni egy ilyen fogadásba.
Rövid gondolkodás után Aydi így felelt: »Segítek neked. Holnap, amikor fönt leszel a hegyen,
nézz előre. Én ott leszek a szomszéd hegy tetején, az egész éjszakát ott töltöm egy neked gyújtott
máglyával. Te csak nézd a tüzet, gondolj a barátságunkra, és ez majd melegen tart. Sikerülni fog,
meglásd, utána pedig majd én kérek valamit cserébe.«
Ali kiállta a próbát, elvette a pénzt, és elment a barátjához. »Azt mondtad, fizetséget kérsz.«
Aydi így felelt: »Igen, de nem pénzt. Ígérd meg, hogy ha egyszer az én életemen is átsuhan a
hideg szél, meggyújtod nekem a barátság tüzét.«„
Megköszönöm a kedvességét, azt mondom, hogy sok a dolgom, de ha szeretne eljönni az
egyetlen moszkvai dedikálásomra, szíves-örömest aláírom valamelyik könyvét.
– Én nem ezért jöttem. Tudom, hogy vonattal átkelsz Oroszországon, és veled tartok. Amikor
az első könyvedet olvastam, hallottam egy hangot, amely azt mondta, hogy egyszer meggyújtottál
nekem egy szent tüzet, és ezt egy napon majd viszonoznom kell. Azóta is sokszor álmodom erről
a tűzről, és már az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek Brazíliába, hogy találkozzunk.
Tudom, hogy segítségre van szükséged, és ezért vagyok most itt.
A körülöttem állók nevetnek. Igyekszem udvarias maradni, és azt mondom, hogy holnap
találkozunk. A kiadóm jelzi, hogy vár rám valaki, ezt kihasználva otthagyom.
– Hilalnak hívnak – mutatkozik be, mielőtt távozik.
Tíz perc múlva fölmegyek a szobámba. Már el is felejtettem a lányt, aki a szálloda előtt
megszólított. Nem emlékszem a nevére, és ha újra találkoznék vele, meg se ismerném. De valami
25
kellemetlen érzés mégis maradt utána bennem. A szemeiben egyszerre tükröződött szerelem és
halál.
Teljesen meztelen vagyok, megnyitom a csapot, és belépek a zuhanyzóba – ez az egyik
kedvenc szertartásom.
Úgy hajtom a fejem, hogy semmi mást ne halljak, csak a zubogó vizet: így kizárok mindent.
Ez a zaj egy másik világba visz. Mint a karmester, aki a zenekar összes hangszerére figyel,
elkezdem megkülönböztetni az egyes hangokat, amelyek szavakká alakulnak, s bár nem értem
őket, tudom, hogy léteznek.
A fáradtság, az aggodalom, a bizonytalanság, mindaz, amit az állandó utazás szül, egyszerre
eltűnik. Napról napra jobban érzem, hogy a hosszú utazás kezdi elérni a kívánt hatást. J.-nek
igaza volt: hagytam, hogy mérgezzen a hétköznapi rutin. A fürdés csak a bőröm tisztítása volt, az
étkezés csak a testem táplálása, és semmi másért nem indultam hosszú sétákra, csak hogy
megelőzzem a jövőbeli szívproblémákat.
Most kezd minden megváltozni – észrevétlenül, de biztosan. Az étkezések olyan pillanatok,
amikor meg tudom becsülni a barátok jelenlétét és tanításait, a séták ismét a jelen pillanatról
szóló elmélkedések, a víz zubogása pedig elcsendesíti a gondolataimat, megnyugtat, és újra
felfedezteti velem, hogy az apró hétköznapi cselekedeteink azok, amelyek közelebb visznek
Istenhez – de csak ha kellőképpen értékelem őket. Amikor J. azt mondta: „Hagyd ott a
kényelmet, és indulj a birodalmad keresésére”, úgy éreztem, elárultak, összezavarodtam,
magamra maradtam. Megoldást vagy legalább választ vártam a kétségeimre, valamit, ami
megvigasztal és békét teremt a lelkemben. De aki a birodalma keresésére indul, az mind tudja,
hogy ilyesmire nem számíthat – csak kihívásokra, hosszadalmas várakozásra, váratlan
változásokra, vagy ami még rosszabb: talán semmire.
Túlzok. Amikor keresünk valamit, az a valami is keres minket.
Ennek ellenére föl kell készülnöm mindenre. És ebben a pillanatban meghozom a döntést,
amivel még adós voltam: ha nem találok semmit a vonatúton, akkor is továbbmegyek – mert azon
a napon a londoni hotelban megértettem, hogy a gyökereim már készen állnak, de a lelkem
haldoklik, valami miatt, amit nagyon nehéz diagnosztizálni, és még nehezebb gyógyítani.
A megszokás.
A rutin. A rutinnak semmi köze az ismétléshez. Ha valamiben kiválóak akarunk lenni,
elengedhetetlen az ismétlés és a gyakorlás.
Gyakorlás és ismétlés, a technika elsajátítása, olyan fokon, hogy ösztönössé váljon. Ezt már
gyerekkoromban megtanultam, egy brazil vidéki városban, ahol a családom a nyári szünidőt
töltötte. Teljesen elbűvölt a közelünkben lakó kovács munkája: ültem és csak figyeltem, úgy tűnt,
egy örökkévalóságig, néztem, ahogy a kalapácsa lesújt a forró vasra, és szikrákat hány, mint a
tűzijáték. Egyszer megkérdezett:
– Azt gondolod, hogy mindig ugyanazt csinálom?
Azt feleltem: igen.
– Tévedsz. Ahányszor lesújtok a kalapáccsal, más az ütés ereje, hol keményebb, hol gyengébb.
De ezt csak akkor tanultam meg, amikor már évek óta ismételtem ezt a mozdulatot. Aztán eljött
az a pillanat, amikor már nem gondolkodtam: csak hagytam, hogy a kezem irányítsa a munkám.
Soha nem felejtettem el ezt a mondatot.
ℵ
26
LELKEK MEGOSZTÁSA
Minden egyes olvasómra ránézek, a kezemet nyújtom, és megköszönöm, hogy eljött. Lehet,
hogy a testem magányosan vándorol, de amikor a lelkem elrepül egyik helyről a másikra, soha
nem vagyok egyedül: én vagyok minden ember, akit megismertem, és aki a könyveken keresztül
megértette a lelkem. Nem külföldi vagyok itt, Moszkvában, ahogy Londonban, Szófiában,
Tuniszban, Kijevben, Santiago de Compostelában és Guimaráesban sem voltam az: egyik
városban sem, ahol ez alatt a másfél hónap alatt megfordultam.
Heves vitát hallok a hátam mögül, de igyekszem arra koncentrálni, amit csinálok. A vita
azonban halvány jelét sem mutatja annak, hogy csillapodni készülne. Végül aztán hátrafordulok,
és megkérdezem a kiadómat, hogy mi történik.
– Az a tegnapi lány. Azt mondja, mindenképpen itt akar lenni a közeledben – feleli.
Nem emlékszem a tegnapi lányra. De arra kérem őket, hogy tegyenek meg mindent annak
érdekében, hogy véget érjen a vita. Folytatom a dedikálást.
Valaki leül a közelemben, mire a könyvesbolt egyik biztonsági őre eltávolítja, és újabb vita
kezdődik. Abbahagyom, amit csinálok.
Ott áll mellettem a lány, akinek a szeme szerelmet és halált hirdet. Most először figyelem meg,
hogy is néz ki: fekete a haja, 22 és 29 év közötti (borzalmasan tehetségtelen vagyok az emberek
életkorának megbecslésében), elnyűtt bőrkabátot visel, farmert és sportcipőt.
– Már átnéztük a hátizsákját – mondja az őr. – Nincs semmi gond. De akkor sem maradhat itt.
Ő csak mosolyog. Egy olvasóm arra vár, hogy befejezzük a beszélgetést, és aláírjam a
könyveit. Megértem, hogy ez a lány a világért sem fog innen eltűnni.
– Hilal vagyok, emlékszel? Azért jöttem, hogy meggyújtsam a szent tüzet.
Azt felelem, emlékszem, ami hazugság. Az emberek a sorban elkezdenek türelmetlenkedni, az
előttem álló olvasó mond neki valamit oroszul, és a hanghordozásából érzem, hogy egyáltalán
nem kedveset.
A portugál nyelvben van egy híres közmondás: „Amire nincs gyógyír, az már gyógyult.”
Mivel most nincs időm vitázni és gyorsan kell döntenem, csak arra kérem, hogy egy picit álljon
odébb, hogy egy kicsit intimebb légkörben beszélhessek az olvasóimmal. Szót fogad, föláll, és
odébb megy, diszkréten, tisztes távolságban megáll.
Néhány másodperc múlva meg is feledkezem róla, és újra arra összpontosítok, amit csinálok.
Mindenki megköszöni, én szintén, és ez a négy óra úgy elröpül, mintha a paradicsomban lennék.
Óránként kimegyek elszívni egy cigit, de egyáltalán nem vagyok fáradt. Ahányszor csak
dedikálok, mindig úgy érzem, mintha feltöltődne az akkumulátorom, és több energiám lenne,
mint bármikor.
A végén kérek egy hatalmas tapsot a szervezőknek. Itt az idő, hogy elinduljak a következő
programomra. A lány, akinek a létezéséről egészen megfeledkeztem, ismét elindul felém.
– Mutatni akarok valami fontosat.
– Attól tartok, lehetetlen – felelem. – Vacsorameghívásom van.
– Nem lehetetlen – válaszolja. – Hilal vagyok, az, aki tegnap a szálloda előtt várt. És meg
tudom mutatni, amit akarok, itt és most, miközben készülődsz, hogy elmenj.
Még mielőtt bármit is szólhatnék, elővesz a hátizsákjából egy hegedűt, és elkezd játszani.
Az olvasók, akik már elindultak kifelé, visszafordulnak a váratlan koncertre. Hilal lehunyt
szemmel játszik, mintha transzban lenne. Ránézek a vonóra, amely ide-oda mozog, egyetlen
ponton ér hozzá a húrokhoz, és olyan zenét teremt, amilyet még soha nem hallottam, és amelynek
a hangjegyei jelentenek valamit számomra: ezt nemcsak nekem, hanem minden jelenlévőnek
27
hallania kell. Vannak szünetek, vannak eksztatikus pillanatok, és olyanok is, amikor az egész
teste együtt táncol a hangszerrel – de az idő nagy részében csak a törzse és a keze mozog.
Minden egyes hang nyomot hagy mindannyiunkban, de csak az egész dallam mesél történetet.
Valakinek a történetét, aki közeledni akart egy másik emberhez, ám rengetegszer
visszautasították, és ő mégis kitartóan próbálkozott. Miközben Hilal játszik, rengeteg olyan eset
jut az eszembe, amikor a segítség éppen olyanoktól érkezett, akikről nem gondoltam volna, hogy
bármit is hozzátesznek az életemhez.
Amikor befejezi a zenélést, nincs taps, nincs semmi – csak a tapintható csönd.
– Köszönöm – mondom.
– Megosztottam veled valamit a lelkemből, de még sok hiányzik ahhoz, hogy teljesítsem a
küldetésem. Veled mehetek?
Rendszerint kétféle reakciót váltanak ki belőlem a nagyon kitartó emberek. Vagy azonnal
otthagyom őket, vagy hagyom, hogy teljesen elbűvöljenek. Én nem mondhatom azt senkinek,
hogy az álmok lehetetlenek. Nem mindenkiben van annyi erő, mint amennyi Mónicában volt,
amikor abban a katalán kávézóban találkoztunk, és ha csak egyetlen embert is sikerül
eltántorítanom attól, hogy folytassa a küzdelmet valamiért, amiben hisz, azzal önmagamat is
eltántorítanám – és kárba veszne az egész életem.
Mozgalmas nap volt. Telefonálok a nagykövetnek, és megkérdezem, hogy meghívhatok-e még
valakit a vacsorára. Udvariasan azt mondja, hogy az olvasóim engem képviselnek.
ℵ
Bár a környezet hivatalos, az oroszországi brazil nagykövet kellemes hangulatot teremt. Hilal
finoman szólva is ízléstelen ruhában jelent meg: tarkabarka és éles ellentétben áll a többiek
visszafogott öltözékével. Mivel a szervezők nem tudják, hova is ültessék az utolsó pillanatban
meghívott vendéget, végül az asztalfőn a házigazda mellett kínálnak neki helyet.
Mielőtt odamennénk az asztalhoz, a legjobb orosz barátom, egy iparos, közli, hogy gond van a
helyi ügynökség képviselőjével: a vacsora előtti fogadáson végig a férjével telefonált, heves
hangon.
– És miről beszélt?
– Állítólag el kellett volna menned a klubba, aminek ő a tulajdonosa, de te lemondtad.
Valóban szerepelt valami olyasmi a naptáramban, hogy „a szibériai utazás menüjének
megbeszélése”, aminél kisebb gondom is nagyobb volt aznap délután, amikor csak pozitív
energiákat kaptam. Lemondtam a találkozót, ami túl szürreálisnak tűnt: soha életemben nem
beszéltem meg menüket. Inkább visszamentem a szállodába, megfürödtem, és újra éreztem,
ahogy a víz zubogása olyan helyekre repít, amit magamnak sem tudok megmagyarázni.
Tálalják az ételeket, könnyeden alakulnak a párhuzamos társalgások az asztalnál, és a
nagykövet felesége egyszer csak udvariasan megkérdezi, kicsoda is Hilal.
– Törökországban születtem, hegedűn játszom, és zenét tanulni jöttem Jekatyerinburgba,
tizenkét évesen. Tudja-e, hogyan választják ki a zenészeket?
Nem. A párhuzamos társalgások mintha halkulni kezdenének. Talán mindenkit érdekel ez a
nemkívánatos vendég ebben a borzalmas ruhában.
– Minden gyerek, aki elkezd valamilyen hangszeren játszani, bizonyos számú órát gyakorol
egy héten. Ekkor még akár mindannyian játszhatnak majd zenekarban. De ahogy növekednek,
némelyikük elkezd többet gyakorolni, mint a többiek. Végül kiválik egy kis csoport, azokból,
akik csaknem negyven órát zenélnek hetente. Aztán ellátogat a zeneiskolába egy nagy zenekar
küldöttje, aki új tehetségekre vadászik, és a kiválasztottakat elhívják, hogy hivatásos zenészek
váljanak belőlük. Így történt az én esetemben is.
– A jelek szerint megtalálta a hivatását – mondja a nagykövetné. – Nem mindenkinek adatik
meg ez a lehetőség.
– Nem éppen hivatástudatból csinálom. Azért kezdtem el hetente sok órát gyakorolni, mert
tízéves koromban szexuálisan molesztáltak.
28
Az asztalnál hirtelen dermedt csend támad. A nagykövet megpróbálja elterelni a szót, és közli,
hogy Brazília nehézgépek exportálásáról tárgyal Oroszországgal. De az égvilágon senkit nem
érdekel most a hazám kereskedelmi mérlege. Nekem kell átvennem a szót.
– Hilal, ha megbocsátasz, azt hiszem, mindenkit nagyon érdekel, hogyan lesz egy szexuálisan
molesztált kislányból hegedűvirtuóz.
– Mit jelent a neve? – kérdezi a nagykövetné, kétségbeesett utolsó próbálkozásként, hogy
elterelje a beszélgetést.
– Törökül újholdat jelent. Ami az országom lobogóján is rajta van. Az apám radikális
nacionalista volt. Mellesleg, inkább férfinév, mint női. Azt hiszem, arabul valami mást jelent, de
nem tudom, mit.
De én nem hagyom magam:
– Visszatérve a témához, elmesélnéd nekünk? A családban marad.
A családban? A jelenlévők többsége most látja a társaság többi tagját először.
Mindenki igyekszik mélyen belemerülni a tányérjába és a poharába, és úgy tenni, mintha az
evéssel lenne elfoglalva, de valójában eszeveszetten várják a történet folytatását. Hilal úgy
válaszol, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Az egyik szomszédunk volt, egy úriember. Mindenki udvariasnak és nagylelkűnek tartotta,
olyannak, akire lehet számítani a legnehezebb pillanatokban is. Házasember volt, két velem
egykorú lány édesapja. Ha átmentem hozzájuk játszani a lányokkal, mindig az ölébe ültetett, és
szép történeteket mesélt nekem. De miközben ezt csinálta, mindig simogatta a testemet. Ezt
eleinte egyszerű gyengédségnek hittem, de ahogy telt-múlt az idő, elkezdte meg-megérinteni az
ölemet is, és arra kért, hogy én is tegyem ugyanezt vele. Végignéz az asztalnál ülő öt nőn, és azt
mondja:
– Azt hiszem, ez nem olyan ritka, sajnos. Egyetértenek velem?
Egyikük sem válaszol. De az ösztöneim azt súgják, hogy legalább egy-ketten tapasztaltak már
hasonlót.
– De nemcsak ez volt a baj. A legrosszabb az volt, hogy kezdtem én is élvezni, pedig tudtam,
hogy nem helyes, amit tesz velem. Végül úgy döntöttem, hogy többet nem megyek át hozzájuk,
bár a szüleim folyton azt hajtogatták, hogy többet kéne játszanom a szomszéd lányokkal.
Akkoriban kezdtem el hegedülni, és arra hivatkoztam, hogy nem megy elég jól, és többet kell
gyakorolnom. Kényszeresen játszottam, kétségbeesetten.
Senki nem moccan, senki nem tudja, mit mondjon.
– És mivel ezt a bűntudatot magamban hordoztam – az áldozatok rendszerint önmagukat
hibáztatják–, a mai napig büntetem magam érte. Amióta nő vagyok, minden párkapcsolatomban a
szenvedést, a konfliktust, a bánatot keresem.
Rám mered. Az egész asztal észreveszi.
– De ez most megváltozik, ugye?
Én, aki egész eddig ura voltam a helyzetnek, most zavarba jövök. Csak annyit mormolok,
hogy „remélem, igen”, és hirtelen témát váltok: az oroszországi brazil nagykövetség épületének
szépségét kezdem ecsetelni.
ℵ
Kifelé menet megkérdezem Hilaltól, hogy hol a szállása, és kipuhatolom az iparos barátomtól,
hogy hazavinné-e, mielőtt kitesz engem a szállodánál. Beleegyezik.
– Köszönöm a hegedűjátékot. És köszönöm, hogy megosztottad a történetedet olyan
emberekkel, akiket még soha nem láttál. Minden reggel, amikor még üres az elméd, szentelj egy
kis időt az Istenségnek. A levegőben van egy kozmikus erő, amit minden kultúra másképp nevez,
de ennek nincs jelentősége. Az a lényeg, hogy tedd azt, amit most mondok. Lélegezz mélyet, és
kérd azt, hogy a levegőben lévő minden áldás szálljon be a testedbe és árassza el minden sejtedet.
Aztán lassan fújd ki a levegőt, és árassz magadból nagy örömöt és békét. Ezt ismételd meg
tízszer. Magadat is gyógyítod vele, és a világ gyógyításához is hozzájárulsz.
– Mit akarsz ezzel mondani?
29
– Semmit. Csak végezd el a gyakorlatot. Lassanként eltörli mindazt, amit a szerelemmel
kapcsolatban érzel. Ne hagyd, hogy elpusztítson egy olyan erő, amit azért tettek a szívünkbe,
hogy mindent jobbá tegyen. Amikor belégzel, szívj magadba mindent, ami az égen és a földön
létezik. Amikor kilégzel, árassz szépséget és termékenységet. Higgy bennem, meglesz az
eredménye.
– De én nem azért jöttem ide, hogy megtanuljak egy olyan gyakorlatot, amit bármelyik
jógakönyvben is megtalálhatok! – mondja Hilal, kissé ingerülten.
Moszkva nyüzsög odakint. Legszívesebben kiszállnék a kocsiból, és gyalogolnék az utcákon,
beülnék valahova egy kávéra, de hosszú volt a napom, és holnap korán kell kelnem, hogy újabb
programokon vegyek részt.
– Hát veled megyek, nem?
Az ki van zárva! Ez a lány másról se tud beszélni? Alig több mint huszonnégy órája ismerem –
ha egyáltalán „ismeretségnek” lehet nevezni egy ilyen szokatlan kapcsolatot. A barátom nevet.
Én igyekszem komoly lenni.
– Nézd: elhoztalak a nagykövet vacsorájára. Ezt az utazást viszont nem azért csinálom, hogy
reklámozzam a könyveimet, hanem…
Habozok egy kicsit.
– …személyes okból.
– Tudom.
Úgy ejtette ki ezt a mondatot, hogy az a benyomásom támad: valóban tudja. De most inkább
nem hallgatok az ösztöneimre.
– Sok férfinak okoztam szenvedést, és sokat szenvedtem – folytatja Hilal. – A szerelem fénye
árad a lelkemből, de aztán nem sugárzik többet: elállja az útját a fájdalom. Lélegezhetek én ki-be
minden reggel, egész hátralévő életemben, akkor se fog ez megoldódni. Próbáltam kifejezni ezt a
szerelmet a hegedűmmel is, de nem elég. Tudom, hogy te meg tudsz gyógyítani, és én is meg
tudlak gyógyítani téged. Én meggyújtottam a tüzet a szomszéd hegyen, számíthatsz rám.
Miért mondja mindig ezt?
– Ami megsebez, az gyógyít meg minket – folytatja. – Az élet keményen elbánt velem, de sok
mindenre meg is tanított. Lehet, hogy nem látod, de a testem tele van sebekkel, amelyek
folyamatosan véreznek. Minden reggel azzal az érzéssel ébredek, hogy meg akarok halni, de
tovább élek, szenvedek és küzdök, küzdök és szenvedek, és csak abba a bizonyosságba
kapaszkodók, hogy ennek egy napon vége lesz. Kérlek, ne hagyj itt egyedül! Ez az utazás az én
megváltásom.
A barátom megállítja az autót, belenyúl a zsebébe, és az összes pénzét odaadja Hilalnak.
– A vonat nem Paulóé – mondja. – Vegye el, azt hiszem, ez bőven elég lesz egy
másodosztályú jegyre és napi három étkezésre.
Aztán felém fordul:
– Tudod, min megyek keresztül. A nő, akit szerettem, meghalt, és hiába lélegzek be és ki, már
soha nem leszek boldog. A testem vérző sebekkel van tele. Tökéletesen értem, miről beszél ez a
lány. Tudom, hogy ezt az utazást olyan okból csinálod, amit én nem ismerek, de ne hagyd így ezt
a lányt. Ha hiszel a szavakban, amiket leírsz, engedd meg, hogy a körülötted lévő emberek veled
együtt gyarapodjanak.
– Így van, a vonat nem az enyém. És tudj róla, hogy állandóan lesznek körülöttem, és ritkán
adódik majd alkalmam beszélgetni.
A barátom újra elindítja az autót, és némán vezet még tizenöt percig. Megérkezünk egy fákkal
beültetett térre. Hilal elmondja, hol álljon meg, kiszáll, és elköszön a barátomtól. Én is kiszállok
az autóból, és elkísérem a barátai házának ajtajáig.
Gyorsan szájon csókol.
– A barátod téved, de ha kimutatnám az örömöm, visszakérné a pénzét – mondja mosolyogva.
– Nem szenvedek annyira, mint ő. Sőt, ilyen boldog még soha nem voltam, hiszen követtem a
jeleket, türelmes voltam, és tudom, hogy ez mindent meg fog változtatni.
30
Sarkon fordul, és belép a házba.
Csak ebben a pillanatban, ahogy megyek vissza az autóhoz, ahogy ránézek a barátomra, aki
kiszállt, hogy elszívjon egy cigit és mosolyog, mert látta a csókot, ahogy hallgatom a tavasztól
erőre kapott fák lombján a szél susogását, és arra gondolok, hogy szeretem ezt a várost, pedig
nem is ismerem, ahogy keresem a cigarettát a zsebemben, és eszembe jut, hogy holnap nekivágok
egy kalandnak, amiről már oly régóta álmodom, csak ebben a pillanatban…
...csak ebben a pillanatban jut eszembe a jóslat, amit a látó mondott Véronique házában.
Törökországról mondott valamit, de már nem emlékszem pontosan, hogy mit.
31
9288
A transzszibériai vasút a világ három leghosszabb vasútvonalának egyike. Valamelyik európai
állomásról indul, de az oroszországi szakasz egymaga 9288 kilométer hosszú, több száz kisebb és
nagyobb várost köt össze, az ország 76%-át szeli át, és hét időzónán halad keresztül. Amikor éjjel
tizenegy órakor belépek a moszkvai vasútállomásra, a végállomáson, Vlagyivosztokban már új
napra virradtak.
A XIX. század végéig kevesen vállalkoztak rá, hogy elutazzanak Szibériába, ahol a
leghidegebb hőmérsékletet mérték a bolygón: – 71,2 Celsius-fokot, Ojmjakon városában. A fő
közlekedési lehetőséget azok a folyók jelentették, amelyek összekötötték a régiót a világ többi
részével, ám ezek az év nyolc hónapjában be voltak fagyva. Közép-Ázsia népessége gyakorlatilag
elszigetelten élt, noha az akkori Orosz Birodalom természeti kincseinek nagy része ide
koncentrálódott. II. Sándor cár stratégiai és politikai okokból engedélyezte a vasút megépítését,
de a teljes árát csak az első világháború idején egyenlítették ki az Orosz Birodalom katonai
költségvetéséből.
Az 1917-es kommunista forradalom után kitörő polgárháború nagy csatáinak központi
helyszíne volt a vasút. A trónfosztott cárhoz hűséges erők, nevezetesen a Csehszlovák Légió,
páncélvagonokat használtak tankok gyanánt, és így könnyedén visszaverték a Vörös Hadsereg
támadásait, miközben kelet felől bőségesen el voltak látva lőszerrel és élelemmel. Ekkor léptek
akcióba a szabotőrök, akik felrobbantották a hidakat és elvágtak minden összeköttetést. A cári
hadsereg hátrálni kezdett, a katonák egészén az ázsiai kontinens keleti határáig húzódtak vissza,
majd a legtöbben átkeltek Kanadába, ahonnan aztán a világ számos országába szóródtak szét.
32
Most, amikor belépek a moszkvai pályaudvarra, egy utazásért Európától a Csendes-óceánig
egy négyszemélyes fülkében 30 és 60 euró közötti összeget kérnek.
Odamegyek a vonatindulásokat mutató tábla elé, és katt!, el is készítem az első fényképet,
amin tisztán látszik az indulás ideje: 23 óra 15 perc! A szívem majd kiugrik a helyéről: mintha
újra a gyerekkori otthonomban lennék, körülöttem körbe-körbe zakatol a villanyvasutam,
miközben én gondolatban távoli helyekre utazom – éppolyan távoliakra, mint most. Úgy tűnik,
mintha a három hónappal ezelőtti beszélgetésem J.-vel valamelyik előző életemben történt volna.
Milyen ostoba kérdéseket tettem föl! Mi az élet értelme? Miért nem fejlődöm tovább? Mi az oka
annak, hogy egyre távolabb kerülök a spirituális világtól? A válasz ennél egyszerűbb nem is
lehetne: mert már nem is éltem! De jó újra gyereknek lenni, érezni, ahogy a vér folyik az
ereimben és ragyog a szemem, ujjongva figyelni a nyüzsgő peront, lelkes szívvel nézni az olaj- és
ételszagú embereket, hallgatni az érkező vonatok fékezését, a poggyászkocsik csikorgását és a
vonatfütty éles hangját!
Az élet tapasztalatszerzés, nem pedig az élet értelmén való töprengés. Persze, nyilván nem kell
minden embernek átszelnie Ázsiát vagy végigmennie Szent Jakab útján. Ismertem egy apátot
Ausztriában, aki szinte soha nem hagyta el a melki kolostort, és mégis sokkal jobban értette a
világot, mint sok utazó, akivel találkoztam. Van egy barátom, aki olyankor élte át a legnagyobb
spirituális élményeit, amikor a gyerekeit nézte alvás közben. A feleségem, amikor belekezd egy
új festménybe, egyfajta transzba esik, és az őrangyalával beszélget.
De én zarándoknak születtem. Amikor rettenetesen lusta vagyok és nincs kedvem elutazni,
vagy honvágyból nem akarok kimozdulni, még akkor is elég, ha megteszem az első lépést, és
máris elfog az utazás izgalma. Miközben a Jaroszlavszkaja pályaudvaron elindulok az ötös
vágány felé, ráébredek, hogy ha végig egy helyben topogok, soha nem juthatok el oda, ahova
akarok. Csak akkor tudok a lelkemmel beszélgetni, amikor a sivatagban, a városban, a hegyen
vagy az országúton vagyunk.
A vonat utolsó kocsija a miénk: amikor egy-egy városban megszakítjuk az utazást,
lekapcsolják a szerelvényről. Onnan, ahol most állok, nem látom a mozdonyt – csak ezt az óriási
vaskígyót, és mongolokat, tatárokat, oroszokat, kínaiakat. Némelyikük hatalmas bőröndön ülve
várja, hogy kinyíljanak az ajtók. Az emberek beszélgetni akarnak, de én félrevonulok, nem
akarok gondolni semmire, csak arra, hogy itt vagyok, most, készen állva az új indulásra, az új
kihívásra.
ℵ
A gyermeki eksztázis pillanata mindössze öt percig tartott, de magamba szívtam minden
részletét, minden zaját, minden illatát. Később nem fogok emlékezni semmire, de ez nem is
fontos: az idő nem magnószalag, amit oda-vissza lehet tekerni.
„Felejtsd el, hogy ezt majd elmeséled másoknak. Az idő itt van. Használd ki.”
Odamegyek a csoporthoz, és látom, hogy ők is mindnyájan nagyon izgatottak. Bemutatnak a
tolmácsnak, aki elkísér: Yaónak hívják, Kínában született, gyerekkorában menekült a családjával
Brazíliába, a polgárháború miatt. Felsőfokú tanulmányait Japánban végezte, most a Moszkvai
Egyetem nyugalmazott nyelvtanára. Hetven év körüli lehet, magas, és ő az egyetlen a csoportban,
aki kifogástalan öltözékben, öltönyben és nyakkendőben jelent meg.
– A nevem azt jelenti: „nagyon távoli” – mondja, megtörve a fagyos csendet.
– Az én nevem „kis követ” jelent – felelem mosolyogva. Az igazat megvallva, ez a mosoly
már tegnap este „odaragadt” az arcomra, amikor alig bírtam elaludni a másnapi kaland
izgalmában. Ennél jobb kedvem nem is lehetne.
A mindenütt jelen lévő Hilal az én kocsim mellett álldogál, holott az ő fülkéje bizonyára jó
messze van. Ettől függetlenül nem ért meglepetésként, hogy itt találom – számítottam rá, hogy
így lesz. Távolról csókot dobok neki, amit mosollyal viszonoz. Biztos vagyok benne, hogy az
utazásnak lesz olyan pillanata, amikor majd igen jót beszélgetek vele.
Nyugodt vagyok, minden részletet megfigyelek magam körül, mint egy tengerész, aki a Mare
Ignotum keresésére indul. A tolmács tiszteletben tartja a hallgatásomat. De észreveszem, hogy
33
valami nincs rendjén: a kiadóim aggodalmasnak látszanak. Megkérem a férfit, hogy mondja el,
mi történt. Elmagyarázza, hogy az oroszországi ügynökség képviselője lemondta az utazást.
Eszembe jut az előző esti beszélgetés a barátommal – de mit számít ez? Ha nem jött el, az ő baja.
Látom, hogy Hilal mond valamit a kiadó asszonynak, amire nyers választ kap. De Hilal nem
roggyan meg – ahogy olyankor sem roggyant meg, amikor azt mondtam, hogy nem tudunk
találkozni. Egyre jobban élvezem a jelenlétét, az eltökéltségét, a tartását. A két nő elkezd
vitatkozni.
Ismét megkérdezem a tolmácsot, hogy mi történik, és elmondja, hogy a kiadó felszólította
Hilalt, hogy menjen vissza a saját kocsijához. Vesztett csata, gondolom magamban: ez a lány
mindig azt teszi, amit elhatároz. Szórakoztat, hogy csak arra figyelek, amit értek: a
hanghordozásra és a testbeszédre. Amikor úgy gondolom, hogy most már elég, elindulok feléjük,
még mindig mosolyogva.
– Most ne keltsünk negatív rezgéseket. Most mindenki örül és izgul, nem igaz? Egyikőtök se
tette még meg ezt az utat.
– Az a lány azt akarja, hogy…
– Hagyd. Majd később visszamegy a kocsijába.
A kiadó nem ellenkezik tovább.
Az ajtók olyan zajosan nyílnak ki, hogy visszhangzik tőlük az egész peron, és az emberek
mozgolódni kezdenek. Ki száll be ebben a pillanatban a kocsikba? Mit jelent ez az utazás az
egyes utasoknak? A szeretett személy viszontlátását, családi látogatást, az új, gazdag élet
reményét, dicső hazatérést, vagy éppen lehorgasztott fejűt, felfedezést, kalandot, menekülést vagy
keresést. A vonat megtelik valós lehetőségekkel.
Hilal fogja a csomagjait – a hátizsákját és egy színes táskát –, és készülődik, hogy velünk
együtt szálljon fel a vonatra. A kiadó mosolyog, mint aki elégedett a vita kimenetelével, de
tudom, hogy az első adandó alkalommal bosszút áll. Nem érdemes magyarázni, hogy a bosszúval
legföljebb azt érjük el, hogy egyenlőek leszünk az ellenségeinkkel, míg a megbocsátással náluk
bölcsebbnek és intelligensebbnek bizonyulunk. Persze azt gondolom, hogy a Himalája szerzetesei
és a sivatag szentjei kivételével mindannyian ismerjük ezt érzést, hiszen alapvető része az emberi
léleknek. Ezért nem ítélhetünk el érte senkit.
ℵ
A kocsink négy fülkéből és fürdőszobából, egy konyhából és egy nagyobb helyiségből áll,
ahol sejtésem szerint az időnk nagy részét töltjük majd.
Megkeresem a szobámat: dupla ágy, szekrény, az ablak mellett asztal és szék, és egy ajtó,
amely az egyik fürdőszobába nyílik. Észreveszem, hogy van még egy ajtó. Odamegyek,
kinyitom, és látom, hogy egy üres fülkébe nyílik. Ha jól sejtem, a két szobának közös a
fürdőszobája.
Igen, a képviselő, aki nem jött el. De mit számít ez?
Felharsan a füttyszó. A vonat lassan mozgásba lendül. Mindannyian a közös helyiség
ablakához szaladunk, és integetünk azoknak az embereknek, akiket azelőtt sohasem láttunk,
nézzük, ahogy hátrahagyjuk a peront, ahogy egyre nagyobb sebességgel suhannak el a fények,
figyeljük a síneket, a rosszul megvilágított elektromos vezetékeket. Lenyűgöz az emberek teljes
némasága: egyikünk sem akar beszélgetni, mindegyikünk arról álmodozik, mi minden történhet,
és meg vagyok róla győződve, hogy senki nem azon tűnődik, amit maga mögött hagyott, hanem
azon, amit ezután talál.
Amikor a sínek eltűnnek a sűrű sötétségben, leülünk az asztal köré. Bár van rajta egy
gyümölcskosár, mindannyian megvacsoráztunk Moszkvában, és ami valóban felkelti az
érdeklődésünket, az inkább az a fénylő üveg vodka, amit azonmód ki is bont valaki. Iszunk és
beszélgetünk, mindenféléről, kivéve az utazásról – mert ez a jelenünk, és nem a múlt valamely
emléke. Iszunk még, és elkezdünk arról is beszélgetni, hogy ki mit vár az elkövetkező napoktól.
Még egy kicsit iszunk, és most már általános öröm árad szét a társaságon. Gyerekkori
jóbarátokká válunk.
34
A tolmács mesél egy keveset az életéről és a szenvedélyeiről: az irodalomról, az utazásról és a
harcművészetekről. Micsoda egybeesés: fiatalkoromban én is tanultam aikidót, és azt mondja,
hogy ha egyszer unatkozunk, és éppen nem lesz miről beszélgetnünk, gyakorolhatnánk együtt a
fülkék melletti folyosón.
Hilal a kiadó asszonnyal beszélget, aki nem akarta beengedni a kocsinkba. Tudom, hogy
mindketten igyekeznek felülemelkedni a nézeteltérésen, de azt is tudom, hogy holnap új nap
kezdődik, az egy légtérben tartózkodás pedig kiélezi a konfliktusokat, és hamarosan újabb vita
elé nézünk. Remélem, azért nem olyan hamar.
A tolmács mintha olvasna a gondolataimban. Mindenkinek tölt egy kis vodkát, és arról beszél,
hogyan kezeli az ember a konfliktusokat az aikidóban:
– Az aikidó nem kifejezetten harc. Igyekszünk lecsillapítani az elménket és megkeresni a
forrást, ahol minden születik, eltávolítva magunkból mindent, ami a gonoszság vagy az önzés
jeleit mutatja. Ha túl sokat foglalkozol azzal, mi jó vagy rossz az embertársadban, megfeledkezel
a saját lelkedről, és kimerít, majd legyőz az az energia, amit mások megítélésére pazaroltál.
Senki sem mutat különösebb érdeklődést egy hetvenéves ember szavai iránt. A vodka által
előidézett kezdeti feldobottság lassan átadja helyét a kollektív fáradtságnak. Egyszer csak
kimegyek a mosdóba, és mire visszatérek, már üres a helyiség.
Senki sem maradt ott – kivéve, természetesen, Hilalt.
– Hol vannak a többiek? – kérdezem.
– Udvariasan megvárták, hogy elmenj. Aztán elmentek aludni.
– Akkor hát én is lefekszem.
– De tudom, hogy van egy üres fülke…
Fogom a hátizsákját és a táskáját, finoman megragadom a karját, és odakísérem a kocsi
ajtajához.
– Ne élj vissza a szerencséddel. Jó éjszakát!
Rám néz, nem mond semmit, és elindul a vagonja felé, amelyről fogalmam sincs, hol lehet.
Visszamegyek a szobámba, és az izgatottság helyét átveszi a mélységes fáradtság. Kiteszem a
számítógépet az asztalra, a szentjeimet – akik mindenhová elkísérnek – az ágy mellé, és
kimegyek a mosdóba fogat mosni. Rádöbbenek, hogy ez a feladat sokkal bonyolultabb, mint
gondoltam volna: a vonat rázkódása miatt borzasztó nehéz egyensúlyozni az ásványvizes poharat.
Némi próbálkozás után azonban sikerül véghezvinnem.
Magamra öltöm a hálóruhámat, elszívok egy cigarettát, eloltom a villanyt, lehunyom a
szemem, és azt képzelem, hogy ez a ringatás olyasmi lehet, mint az anyaméh, és hogy az
angyalok áldása kíséri álmomat.
Édes illúzió.
35
HILAL SZEME
Amikor végre felvirrad a nap, fölkelek, átöltözöm, és kimegyek a közös helyiségbe. Már
mindenki ott van – Hilalt is beleértve.
– Írnod kell egy engedélyt, hogy visszajöhessek ide – mondja, még mielőtt jó reggelt kívánna.
– Kész gyötrelem volt bejutnom, és minden vagonban azt mondták az ellenőrök, hogy csak akkor
engednek tovább, ha…
Elengedem a szavait a fülem mellett, és üdvözlöm a többieket. Megkérdezem, jól aludtak-e.
– Nem – szól az egybehangzó válasz. Ezek szerint nemcsak én.
– Én nagyon jól aludtam – folytatja Hilal, és észre sem veszi, hogy kihívja a többiek a
haragját. – Az én kocsim a vonat közepén van, és sokkal kevésbé rázkódik, mint ez. Ez a
legrosszabb kocsi ebből a szempontból.
A férfi kiadóm erre valami durvasággal válaszolna, de visszafogja magát. A felesége kinéz az
ablakon, és rágyújt egy cigarettára, hogy leplezze ingerültségét. A kiadó asszony pedig olyan
képet vág, mintha azt mondaná: „Nem megmondtam, hogy ez a lány csak zavarni fog?”
– Mindennap ki fogok tenni a tükörre egy gondolatot – szólal meg Yao, aki szemmel láthatóan
szintén kialudta magát.
Föláll, odasétál a tükörhöz, és föltesz rá egy papírlapot, amelyen ez áll:
„Aki látni szeretné a szivárványt, annak meg kell tanulnia szeretni az esőt.”
Senkit sem lelkesít föl ez az optimista mondat. Nem kell ahhoz telepátiás képességgel bírni,
hogy kitalálja az ember, mi forog a többiek fejében: „Úristen, ez tényleg 9000 kilométer hosszú?”
– Van egy fénykép a telefonomban, amit meg akarok mutatni – folytatja Hilal. – És elhoztam a
hegedűmet, ha esetleg zenét szeretnének hallgatni.
Már szól a zene a konyhai rádióból. Egyre nő a feszültség a helyiségben, valaki hamarosan
tényleg kitör, és nem fogom tudni uralni a helyzetet.
– Kérlek, hadd igyuk meg nyugodtan a kávénkat. Te is velünk tarthatsz, ha akarsz. Aztán
megpróbálok aludni. És később majd megnézem azt a fényképet.
Zajos fékezés: egy másik vonat halad el mellettünk, ellentétes irányba. Egész éjszaka is ez
ment, szédítő rendszerességgel. És a vagon rázkódása csöppet sem emlékeztetett a bölcső lágy
ringatására, hanem sokkal inkább egy bármixer mozdulataira, aki dry martinit készít. Fizikailag
rosszul vagyok, emellett rettenetes bűntudatom van amiatt, hogy ennyi embert belerángattam a
kalandomba. Kezdem érteni, miért hívják nálunk a hullámvasutat „orosz hegység”-nek.
Hilal és a tolmács többször is megpróbálnak beszélgetést kezdeményezni, de az asztalnál ülők
– a férfi és a nő a kiadótól, a férfi felesége, valamint az író, akitől az eredeti ötlet származik –
nem kapnak a témáikon. Némán megisszuk a kávénkat, miközben odakint állandóan ugyanazok a
tájak váltakoznak: kis települések, erdők, kis települések, erdők.
– Mennyi idő van még Jekatyerinburgig? – kérdezi a kiadó Yaótól.
– Hajnalban érünk oda.
Általános megkönnyebbült sóhaj. Talán meggondoljuk magunkat, és azt mondjuk, hogy
tapasztalatszerzésnek ennyi elég is volt. Nem kell feltétlenül fölmászni a hegyre, hogy
megállapítsuk, milyen magas. Nem kell egészen Vlagyivosztokig elmenni, hogy elmondhassuk:
utaztunk a transzszibériai expresszen.
– Na, én megpróbálok aludni.
Fölállok. Hilal is föláll velem.
– És a papír? És a fénykép a telefonomban?
36
Papír? Ja, igen, az engedély, hogy visszajöhessen a vagonunkba. Mielőtt bármit is
mondhatnék, Yao ír valamit oroszul, és nekem csak alá kell írnom. Mindenki – engem is
beleértve – dühösen néz rá.
– Kérlek, írd rá azt is: csak naponta egyszer – utasítom Yaót.
Yao megteszi, amire kérem, föláll, és közli, hogy odamegy valamelyik ellenőrhöz, hogy
lepecsételtesse a nyilatkozatot.
– És a fénykép a telefonomban?
Most már mindenbe belemegyek, csak visszatérhessek végre a szobámba. De nem akarom
tovább untatni a többieket, akik lehetővé tették az utazásomat. Arra kérem Hilalt, hogy kísérjen el
a kocsi végébe. Végigmegyünk a szűk folyosón, kinyitjuk az első ajtót, és megállunk a vagon
előterében, azon a kis helyen, ahol három ajtó is van: kettő kivezet a vonatból, a harmadik pedig
átvezet a szomszéd vagonba. Elviselhetetlen a zaj, mert itt a síneken futó kerekek zakatolásán
kívül a vagonok közti illesztékek is kattognak.
Hilal megmutatja a fotót a telefonjában: valószínűleg közvetlenül pirkadat után készítette. Egy
hosszú felhő az égen.
– Na? Látod?
Igen, látok egy felhőt.
– Követ minket.
Szóval követ minket egy felhő, amely mostanra már nyilván teljesen eltűnt. Jól van,
bólogatok, mindenben egyetértek, csak fejezzük már be ezt a beszélgetést.
– Igazad van. Majd később beszélünk róla. Most térj vissza a kocsidba.
– Nem lehet. Csak arra adtál engedélyt, hogy naponta egyszer idejöjjek.
Az imént a fáradtságtól nem tudtam tisztán gondolkodni: bele se gondoltam, mekkora hibát
követek el. Ha naponta csak egyszer jöhet, nyilván megjön kora reggel, és egész estig nem megy
el. Nem baj, majd később kijavítom a hibát.
– Na, idehallgass: engem is meghívtak erre az utazásra. Igazán élvezném a társaságodat egész
idő alatt, hiszen mindig tele vagy energiával, soha nem fogadod el a nemleges választ, de az a
helyzet, hogy…
A szeme. Zöld, és nincs rajta semmi festék.
– ...az a helyzet, hogy…
Talán tényleg csak a fáradtság. Ha az ember több mint huszonnégy órája nem aludt, csaknem
minden támpontját elveszti. Ebben az állapotban vagyok most. Ez a kis tér, ahol nincs ülés, nincs
semmilyen bútor, csak az üveg meg a vas, kezd elmosódni. A zaj is tompul, nem tudok
odafigyelni, sőt, már nem is vagyok teljesen tudatában annak, hogy ki vagyok és hol vagyok.
Erőlködöm, de nem tudok gondolkodni. Tudom, hogy arra kérem, hogy viselkedjen, menjen
vissza oda, ahonnan jött, de ami a számon kijön, annak semmi köze nincs ahhoz, amit látok.
Ránézek a fényre, egy szent helyre, és egy hullám jön felém, amely eltölt békével és
szerelemmel, bár ez a két dolog szinte soha nem jár együtt. Látom önmagamat, de ugyanakkor
látom a magasba tartott ormányú elefántokat is Afrikában, és ott vannak a tevék a sivatagban, az
egymással társalgó emberek egy Buenos Aires-i bárban, egy kiskutya, ahogy átkel az úttesten, az
ecset egy nő kezében, aki éppen befejezi rózsás festményét, az olvadó hó egy svájci hegyen, az
egzotikus mantrákat kántáló szerzetesek, egy zarándok, aki éppen odaér a santiagói templomhoz,
egy pásztor a juhaival, a katonák, akik most ébredtek és készülnek a háborúra, a halak az
óceánban, a világ városai és erdői – minden olyan világos és olyan óriási, s egyben olyan kicsi és
olyan kedves.
Ez az Alef, a pont, ahol minden egy helyen van, egy időben.
Egy ablakban vagyok, amely a világra nyílik és a titkos helyekre, a költészetre, amely
elveszett az időben, és a szavakra, amelyek elfelejtődtek a térben. Ezek a szemek olyan dolgokat
mutatnak, amelyekről egyikünk sem tudja, hogy léteznek, mégis itt vannak, mintha csak arra
várnának, hogy felfedezzük és megismerjük őket – de csak a lelkünk, a testünk ne. Mondatok,
37
amelyek tökéletesen érthetőek, amíg ki nem mondják őket. Érzések, amelyek egyszerre
fölemelőek és fullasztóak.
Ajtók előtt állok, amelyek egy pillanatra kinyílnak, aztán rögtön bezárulnak, de megmutatják,
mi rejtőzik mögöttük: kincsek, csapdák, járatlan utak és minden képzeletet felülmúló utazások.
– Miért nézel rám így? Miért mutatja meg nekem mindezt a szemed?
Ezt nem én kérdem, hanem a lány, vagy inkább nő, aki velem szemben áll. A szemeink
lelkünk tükreivé váltak – vagy talán nem is csak a mi lelkünkéivé, hanem minden teremtmény
lelkéivé, ki csak jár, szeret, születik és meghal, szenved vagy álmodik ezen a bolygón.
– Nem én csinálom… az a helyzet, hogy…
Nem tudom befejezni a mondatot, mert még mindig sorra nyílnak az ajtók és tárják fel
titkaikat. Látok hazugságokat és igazságokat, egzotikus táncot egy istennőnek látszó szobor előtt,
a viharos tengerrel küzdő tengerészeket, egy tengerparton üldögélő párt, akik ugyanezt a tengert
nézik, amely békés és hívogató. Továbbra is nyílnak az ajtók, Hilal szemének ajtai, és kezdem
úgy érezni magam, mintha már nagyon, nagyon régóta ismernénk egymást…
– Mit csinálsz? – kérdezi.
–Az Alef…
A lány, a nő könnyei, mintha ki akarnának folyni az egyik ajtón. Valaki egyszer azt mondta,
hogy a könny a lélek vére, és ezt kezdem most látni, mert belépek egy alagútba, és megyek a múlt
felé, ahol ő vár rám, összetett kézzel, mintha a legszentebb imát mormolná, amit Isten az
embereknek adott. Igen, ő is ott van, előttem, a földön térdel és mosolyog, és azt mondja, hogy a
szerelem mindent megoldhat, de én ránézek a ruhámra, a kezeimre, és az egyikben van egy
lúdtoll…
– Elég! – kiáltom. Hilal lehunyja a szemét.
Ismét a vonaton vagyok, amely Szibériába tart, majd onnan a Csendes-óceánhoz. Most még
fáradtabb vagyok, mint az előbb, tökéletesen értem, mi történt, de képtelen vagyok
megmagyarázni.
Átölel. Én is átölelem, és finoman megsimogatom a haját.
– Tudtam – mondja. – Tudtam, hogy ismerlek, az
első pillanattól fogva, amikor megláttalak egy fényképen. Olyan érzésem volt, mintha feltétlenül
újra kéne találkoznunk valamikor ebben az életben. Amikor elmeséltem ezt a barátaimnak, azt
mondták, képzelődöm, hiszen nap mint nap emberek ezrei mondanak ilyeneket emberek ezreiről.
Azt hittem, igazuk van, de az élet… az élet végül odasodort téged hozzám. Azért jöttél, hogy rám
találj, igaz?
Lassanként kezdek magamhoz térni az élményből. Igen, tudom, miről beszél, mert
évszázadokkal ezelőtt beléptem az egyik ajtón, amit az előbb a szemében láttam. Ö ott volt,
másokkal együtt. Óvatosan puhatolózom, hogy mit látott.
– Mindent. Azt hiszem, soha életemben nem fogom tudni elmagyarázni. De amikor lehunytam
a szemem, egy kellemes, biztonságos helyre kerültem, amely mintha… az otthonom lenne.
Nem, mégsem tudja, miről beszélek. Még nem tudja. De én tudom. Fogom a csomagját, és
visszakísérem a közös helyiségbe.
– Most képtelen vagyok gondolkodni vagy beszélgetni. Ülj le itt, olvass valamit, hadd
pihenjek egy kicsit, aztán majd visszajövök. Ha valaki megjegyzést tesz, csak mondd meg, hogy
én kértelek rá, hogy maradj.
Azt teszi, amire kérem. Én visszamegyek a szobámba, ruhástul rávetem magam az ágyra, és
mély álomba merülök.
38
ℵ
Valaki kopog az ajtón. – Tíz perc múlva megérkezünk. Kinyitom a szemem, már éjszaka
van. Pontosabban hajnal felé járhat. Végigaludtam a napot, és most nehéz lesz újra
elaludnom.
– Lecsatolják a vagont, és otthagyják az állomáson, úgyhogy elég, ha két éjszakára hozol
magadnak holmit a városba – folytatja a hang odakint.
Fölhúzom a sötétítőt. Odakint kezd világosodni, a vonat lassít, valóban mindjárt megérkezünk.
Megmosom az arcom, gyorsan összekészítem a hátizsákom, bepakolok mindent, amire kétnapos
jekatyerinburgi tartózkodásom alatt szükségem lehet. Lassacskán eszembe jut a reggeli
élményem.
Amikor kilépek, már mindenki a folyosón álldogál – Hilalt kivéve, aki továbbra is ott ül, ahol
hagytam. Nem mosolyog, csak mutat egy papírt.
– Yao ideadta az engedélyt.
Yao rám néz, és a fülembe súgja:
– Olvastad a Taót?
Igen, olvastam a Tao Te Kinget, akárcsak nemzedékem nagy része.
– Akkor tudod, hogy „az elvénhedt újjáalakul”. Vagyis merítsd ki az energiáidat, és fiatal
maradsz.
Észrevétlenül int a fejével, a lány felé, aki még mindig ül. Ízléstelennek tartom ezt a
megjegyzést.
– Ha arra célzol, hogy…
– Nem célzok én semmire. Ha félreértetted a szavaimat, az azért lehet, mert ez jár a fejedben.
Azt akartam mondani – mivel úgy tűnik, nem értetted meg Lao-Ce szavait –, hogy tedd félre
minden érzésedet, és megújulsz. Ha jól látom, ő az az ember, aki segíthet rajtad.
Ezek szerint beszélgettek? Vagy talán Yao éppen erre járt, amikor beléptünk az Alefbe, és
látta, mi történt?
– Hiszel a szellemi világban? Egy olyan párhuzamos univerzumban, ahol az idő és a tér örök
és mindenütt jelen van? – kérdezem.
Elkezd csikorogni a fék. Yao bólogat, de rájövök, hogy csak fontolgatja a válaszát. Végül
megszólal:
– Nem hiszek Istenben, úgy, ahogy te képzeled. De hiszek sok mindenben, amiről nem is
álmodsz. Ha holnap este ráérsz, tehetnénk egy sétát.
Megáll a vonat. Hilal végül föláll és odajön hozzánk, Yao elmosolyodik és átöleli. Mindenki
fölveszi a kabátját. Éjjel 1 óra 4 perckor szállunk ki Jekatyerinburgban.
39
AZ IPATYEV-HÁZ
A mindenütt jelen lévő Hilal eltűnt. Lejöttem a szobámból, mert arra gondoltam, hogy itt
találom, a szálloda halljában, de tévedtem. Noha gyakorlatilag az egész előző napot átaludtam,
éjszaka sikerült aludnom a „szárazföldön” is. Telefonálok Yao szobájába, és elindulunk sétálni a
városba. Ez minden, amire most szükségem van: menni, menni, menni, beszívni a friss levegőt,
nézni az ismeretlen várost, és úgy érezni, mintha az enyém lenne.
Yao közöl néhány történelmi adatot – hogy Oroszország harmadik legnagyobb városa,
ásványkincsekben gazdag, és még sok mást, amit bármelyik útikönyvben megtalálhatok –, de
mindez engem egy csöppet sem érdekel. Megállunk egy épület előtt, ami leginkább egy hatalmas
ortodox katedrálisra emlékeztet.
– A Vér katedrálisa. Mielőtt megépült, Nyikolaj Ipatyev háza állt a helyén. Menjünk be egy
kicsit.
Beleegyezem, mert már kezdek fázni. Belépünk a templomba, ami olyan, mint egy kis
múzeum, de a feliratok mind cirill betűsek.
Yao úgy néz rám, mintha mindent értenék, pedig nem.
– Nem érzel semmit? – kérdi.
Azt felelem, hogy nem. Csalódottnak tűnik, és tovább kérdezget.
– Te hiszel a párhuzamos világokban és a jelen pillanat örökkévalóságában – mégsem érzel
egyáltalán semmit?
Próbálnám elmagyarázni, hogy éppen ez hozott ide: a J.-vel folytatott beszélgetés és a saját
belső konfliktusaim a spirituális énemmel kapcsolatban. Csakhogy ez most már nem felel meg a
valóságnak. Amióta elindultam Londonból, már más ember vagyok, haladok a birodalmam és a
lelkem felé, és ez megnyugtat és boldoggá tesz. Egy pillanatra eszembe jut a jelenet a vonaton,
Hilal tekintete, de rögtön ki is akarom kergetni a fejemből.
– Az, hogy nem érzek semmit, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem vagyok rákapcsolódva az
univerzumra. Lehet, hogy ebben a pillanatban más felfedezés foglalja le az energiámat. A
katedrális egészen új építésűnek tűnik. Mi történt hát?
– Nyikolaj Ipatyev házában ért véget a cári birodalom. 1918. július 16-áról 17-ére virradóan itt
végezték ki minden oroszok utolsó cárja, II. Miklós egész családját, orvosát és három cselédjét.
Magával a cárral kezdték, akit többször is fejbe és mellkason lőttek. Utoljára Anasztaszija,
Tatyjana, Olga és Marija halt meg, őket szuronnyal döfték le. Azt mondják, a szellemeik még
mindig itt bolyonganak, és keresik az itt hagyott ékszereiket. Azt is beszélik, hogy Borisz Jelcin,
aki később Oroszország elnöke lett, azért romboltatta le a házat, és húzatta fel a helyére a
katedrálist, hogy a szellemek végre elhagyhassák Oroszországot, és újra testet ölthessenek.
– Miért hoztál engem ide?
Első, moszkvai találkozásunk óta most először bizonytalanodik el.
– Mert tegnap megkérdezted, hogy hiszek-e Istenben. Valaha hittem, egészen addig, amíg el
nem választott attól az embertől, akit a világon a legjobban szerettem: a feleségemtől. Mindig azt
gondoltam, hogy én megyek el előbb, de nem így történt – meséli Yao. – Amikor először
találkoztunk, biztos voltam benne, hogy születésem óta ismerem őt. Zuhogott az eső, és nem
fogadta el a teameghívásomat, de én már tudtam, hogy olyanok vagyunk, mint a felhők, amelyek
találkoznak az égen, és többé nem lehet megmondani, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a
másik. Egy évvel később összeházasodtunk, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Gyerekeink születtek, dicsőítettük Istent és a családot… mígnem egy napon megérkezett a szél,
és újból szétválasztotta a felhőket. Megvárom, míg befejezi a mondandóját.
40
– Ez nem igazságos. Nem volt igazságos. Bármilyen abszurdnak hangzik is, azt szerettem
volna, ha mindannyian együtt vágunk neki az új életnek, akárcsak a cár családja.
Nem, még nem mondott el mindent. Várja, hogy mondjak valamit, de én hallgatok. Úgy tűnik,
valóban ott vannak mellettünk a holtak szellemei.
– És amikor megláttam, hogy te meg a lány hogy néztek egymásra a vonaton, a folyosó végén,
ahol az ajtók vannak, eszembe jutott a feleségem, az első pillantása, ami valami olyasmit
mondott, még mielőtt egymáshoz szóltunk volna, hogy „újra együtt vagyunk”. Ezért hoztalak el
ide. Hogy megkérdezzem, látod-e, amit más nem, tudod-e, hol van most ő.
Szóval tanúja volt a pillanatnak, amikor Hilal és én behatoltunk az Alefbe.
Körülnézek, megköszönöm, hogy elhozott, és kérem, hogy menjünk tovább.
– Ne gyötörd azt a lányt. Ahányszor csak meglátom, hogy néz rád, úgy tűnik, mintha nagyon
régóta ismernétek egymást.
Azt csak magamban teszem hozzá, hogy ehhez aztán semmi köze nincs.
– A vonaton azt kérdezted, van-e kedvem elkísérni téged valahova ma este – szólalok meg
végül. – Áll még az ajánlat? Később folytathatnánk ezt a beszélgetést. Kár, hogy még soha nem
láttál olyankor, amikor az alvó feleségemet csodálom. Akkor az én szememben is olvashatnál, és
megértenéd, miért vagyunk házasok csaknem harminc éve.
ℵ
A séta nagyon jót tesz a testemnek és a lelkemnek. Teljes egészében a jelen pillanatra
koncentrálok: itt vannak a jelek, a párhuzamos világok, a csodák. Az idő valójában nem létezik:
Yao úgy tud beszélni a cár haláláról, mintha csak tegnap történt volna, szerelmi bánatát úgy tárja
elém, mintha egészen friss lenne, miközben a moszkvai pályaudvarra úgy emlékszem, mintha
már réges-régen láttam volna.
Megállunk egy parkban, és nézzük az embereket. Nők a gyerekeikkel, siető férfiak, beszélgető
fiúk egy szegletben egy rádió körül, amelyből hangosan szól a zene. Velük pontosan átellenben
lányok csacsognak valami jelentéktelen témáról. Idős emberek hosszú télikabátban, holott már
tavasz van. Yao vesz két hot-dogot, és visszajön.
– Nehéz írni? – kérdezi.
– Nem. Nehéz megtanulni annyi idegen nyelvet?
– Az sem. Elég, ha figyel az ember.
– Én egyfolytában figyelek, mégsem tudok többet, mint amennyit fiatalkoromban
megtanultam.
– Hát, én meg soha nem próbáltam meg írni, mert gyerekkoromtól fogva folyton azt hallom,
milyen fontos a tanulás, az unalmas olvasmányok és az értelmiségi körökkel való kapcsolatok.
Utálom az értelmiségieket.
Nem tudom, hogy ez egy célzás-e. Eszem a hot-dogomat, és nem kell válaszolnom. Megint
eszembe jut Hilal és az Alef. Lehet, hogy megijedt, és most, hogy itthon van, letett az utazásról?
Néhány hónappal ezelőtt még nagyon aggasztott volna egy félbehagyott folyamat, és azt
gondoltam volna, hogy csakis és kizárólag ezen múlik a fejlődésem. De most süt a nap, és ha a
világ békésnek látszik, az azért van, mert valóban békés.
– Mi kell az íráshoz? – kérdez tovább Yao.
– Szeretet. Ahogy te szeretted a feleségedet. Jobban mondva, ahogy te szereted a feleségedet.
– Csak ennyi?
– Látod ezt a parkot előttünk? Rengeteg történetet rejt, amelyeket számtalanszor elmeséltek
már, mégis érdemes őket újra elmesélni. Az író, az énekes, a kertész, a tolmács: mind-mind
korunk tükrei vagyunk. Végezzük a munkánkat, és beleadjuk a szeretetünket. Az én esetemben
persze rendkívül fontos az olvasás, de aki folyton a tankönyveket bújja és írótanfolyamokra jár,
az nem érti a lényeget: a szavak a papírra vetett életet jelentik. Vagyis: keresd az embereket!
– Az egyetemen, ahol tanítok, néha megnéztem az irodalmi kurzusokat, és mindig úgy tűnt,
hogy az egész olyan…
41
– …erőltetett, gondolom – fejezem be helyette a mondatot. – Tankönyvből nem lehet
megtanulni a szerelmet, és ugyanígy írni sem lehet megtanulni egy tanfolyamon. És nem más
írókat kell megkeresni, hanem mindenféle emberrel kell találkozni, mert az írói mesterség nem
különbözik a többi tevékenységtől, amit örömmel és lelkesen végeznek.
– Írnál könyvet II. Miklós utolsó napjairól?
– Az ilyesmi nem hoz különösebben lázba. Érdekes történet, de számomra az írás
mindenekelőtt önmagam felfedezése. Ha egyetlen tanácsot kéne adnom, ez lenne az: ne hagyd,
hogy mások véleménye befolyásoljon. Csak a középszerűség biztos, kockáztass hát bátran, és
tedd azt, amit akarsz. Keress olyan embereket, akik nem félnek, hogy hibáznak, így aztán persze
hibáznak. Ezért nem is mindig ismerik el a munkájukat. De ez az embertípus alakítja a világot, és
ők azok, akik sok hiba után egyszer csak olyat tesznek, ami gyökeresen megváltoztatja a
közösségüket.
– Mint Hilal.
– Igen, mint ő. De hadd mondjak valamit: amit te éreztél a feleséged iránt, azt érzem én is az
enyém iránt. Nem vagyok szent, és csöppet sem áll szándékomban azzá válni, de a te szavaiddal
élve, két felhő voltunk, és eggyé váltunk. Két jégkocka voltunk, de a napsütésben elolvadtunk, és
most egy és ugyanaz a víztócsa vagyunk.
– Ennek ellenére amikor arra jártam, és megláttam, hogy néztek egymásra Hilallal…
Nem táplálom tovább ezt a beszélgetést, így hát ő is elhallgat.
A parkban a fiúk csoportja soha nem néz rá a lányokéra, akik pedig ott vannak tőlük néhány
méterre – holott nyilvánvalóan rettentően érdeklik egymást. Az idősebbek a gyerekkori
emlékeikbe merülnek. Az anyák úgy mosolyognak a gyerekeikre, mintha a jövő nagy művészeit,
milliomosait és köztársasági elnökeit látnák bennük. Az, amit itt látunk, az emberi természet
szintézise.
– Sok országban éltem már – mondja Yao. – Nyilvánvaló, hogy voltak unalmas pillanataim,
szembesültem igazságtalan helyzetekkel, hibáztam, amikor a legtöbbet várták tőlem. De ezeknek
az emlékeknek semmi jelentőségük nincs az életemben. A fontos dolgok, amelyek megmaradtak,
azok a pillanatok voltak, amikor hallottam valakit énekelni, történetet mesélni, élvezni az életet.
Húsz éve veszítettem el a feleségemet – mégis olyan, mintha tegnap történt volna. Még mindig itt
van velem, itt ül a padon, és eszembe idézi a boldog pillanatainkat.
Igen, még mindig itt van. Ha megtalálom a megfelelő szavakat, majd elmagyarázom neki.
Most, hogy láttam az Alefet és megértettem, amit J. mondott, nagyon fogékony vagyok. Nem
tudom, meg fogom-e tudni oldani, de legalábbis tudatában vagyok a problémának.
– Mindig érdemes történetet mesélni, még ha csak a családnak is. Hány gyermeked van?
– Két fiú és két lány. De nemigen érdeklik őket a történeteim, mert állítólag folyton
ismételgetem magam, írsz majd könyvet a transzszibériai expresszről?
– Nem.
Ha akarnám is, hogyan tudnám lefesteni az Alefet?
42
AZ ALEF
A mindenütt jelen lévő Hilal még mindig nem került elő. A vacsora nagy részén még
uralkodtam magamon, mindenkinek megköszöntem a dedikálás megszervezését, és az azt követő
összejövetelen az orosz zenét és táncot (Moszkvában és a többi országban a zenekarok
rendszerint nemzetközi repertoárt játszottak), de aztán megkérdezem, hogy megadta-e neki valaki
az étterem címét.
A többiek meglepetten néznek rám: persze, hogy nem! Nekik úgy tűnt, hogy ez a lány nem
hagy nyugtot nekem. Még jó, hogy nem jelent meg az író-olvasó találkozón.
– Még a végén itt is hegedűkoncertet adott volna, hogy elrontsa a hangulatot – jegyzi meg a
kiadó asszony.
Yao az asztal végéről rám néz, és látja rajtam, hogy én épp az ellenkezőjét gondolom:
„Nagyon is örülnék, ha itt lenne.” De miért? Hogy újra ellátogassunk az Alefbe, és belépjünk az
ajtón, amelyhez nem fűz jó emlék? Tudom, hova vezet az az ajtó: már négyszer is beléptem rajta,
és egyszer sem találtam meg a választ, amit kerestem. Nem erre számítottam, amikor
elhatároztam, hogy elindulok a birodalmam felé.
Befejezzük a vacsorát. A két véletlenszerűen kiválasztott meghívott olvasó fényképeket készít,
és megkérdezik, szeretném-e megismerni a várost. Igen, szeretném.
– Megbeszéltünk valamit – mondja Yao.
A kiadóim haragja, amely eddig az eltökélt, lerázhatatlan lány felé irányult, hirtelen a tolmács
felé fordult, akit ők szerződtettek, és aki most megköveteli, hogy mellette legyek, holott nekem
kéne megkövetelnem az ő jelenlétét.
– Szerintem Paulo fáradt – mondja a kiadó asszony. – Hosszú volt a nap.
– Nem fáradt. Nagyon is jó az energiája, mert a délután tele volt szeretet-vibrálással.
A kiadóimnak igaza van. Kora ellenére úgy tűnik, mintha Yao meg akarná mutatni a
többieknek, hogy kitüntetett helyet foglal el a „birodalmamban”. Megértem, hogy szomorú,
amiért elveszítette a nőt, akit szeretett, és a megfelelő pillanatban tudom, mit és hogyan fogok
mondani neki. De tartok tőle, hogy el akar majd mesélni „egy fantasztikus történetet, amiből jó
könyvet lehet írni”. Ezt már annyiszor hallottam, főleg olyanoktól, akik elveszítettek valakit.
Úgy döntök, mindenkinek örömet szerzek:
– Yaóval gyalog megyek a szállodáig. De aztán szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – Ez lesz
az első magányos estém, mióta útnak indultunk.
ℵ
A levegő jobban lehűlt, mint gondoltuk, fúj a szél, és ez tovább erősíti a hidegérzetet. Egy
mozgalmas utcán haladunk, és látom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki egyenesen haza akar
menni. Az üzletek ajtajait bezárják, a székeket fölpakolják az asztalokra, a fényreklámok
elalszanak. Ennek ellenére úgy érzem, hogy másfél napi vonatozás után, ráadásul annak
tudatában, hogy még rengeteg kilométer van hátra, minden alkalmat ki kell használnom a
testmozgásra.
Yao megáll egy teherautó előtt, ahol italt árulnak, és kér két narancslevet. Nekem egyáltalán
nem állt szándékomban inni, de talán valóban nem árt egy kis C-vitamin ebben az időben.
– Tartsd meg a poharat.
Nem egészen értem, de megtartom a poharat. Tovább haladunk az utcán, amely minden
valószínűség szerint Jekatyerinburg főutcája. Egyszer csak megállunk egy mozi előtt.
– Tökéletes. Ebben a kapucniban és sálban senki nem ismeri föl. Koldulni fogunk.
– Koldulni? Először is, a hippikorszakom óta nem csinálok ilyesmit. Másodszor, ezzel
megsértenénk azokat, akik valóban rászorulnak.
43
– Te is rászorulsz. Amikor elmentünk az Ipatyev-házba, voltak pillanatok, amikor ott se voltál:
távolinak tűntél, mintha a múlt foglya lennél, mindazé, amit elértél és mindenáron meg akar
tartani. Aggódom a lányért, és ha te valóban meg akarsz változni, hát a koldulás kiváló alkalom
arra, hogy más emberré válj, ártatlanabbá, nyitottabbá.
Én is aggódom a lányért. Közlöm vele, hogy tökéletesen értem, mit akar mondani. De
utazásom egyik oka éppen a visszatérés a múltamhoz, ahhoz, ami mélyen a föld alatt van, a
gyökereimhez.
Elmesélném neki a kínai bambusz történetét, de meggondolom magam.
– Aki itt az idő foglya, az te vagy. Ahelyett hogy elfogadnád a feleséged elvesztését, nem
nyugszol bele. Ennek az az eredménye, hogy ő még mindig itt van melletted, hogy vigasztaljon,
pedig már rég tovább kellett volna mennie, hogy találkozzon az Isteni Fénnyel. – Aztán még
hozzáteszem: – Senki nem veszít el senkit. Mindannyian egyetlen lélek vagyunk, amelynek
fejlődnie kell, hogy a világ tovább haladjon előre, és újra találkozhassunk. A bánat nem vezet
sehova. Eltűnődik a válaszomon, aztán azt mondja:
– De ez nem minden.
– Valóban nem minden – értek egyet vele. – Amikor eljön a megfelelő pillanat, jobban
megmagyarázom. Menjünk vissza a szállodába.
Yao előrenyújtja a poharát, és elkezd kéregetni a járókelőktől. Arra kér, hogy kövessem a
példáját.
– Japánban megtanultam a zen-buddhista szerzetesektől a Takuhatsut, a kolduló zarándoklatot.
Ez azon túl, hogy támogatja a kolostorokat, amelyek adományokból tartják fenn magukat, és
alázatra készteti a tanítványokat, más jelentőséggel is bír: megtisztítja a várost. Ugyanis az
adakozó, a kolduló és maga az alamizsna is egy fontos egyensúlyrendszer része. Aki kér, azért
teszi, mert szüksége van rá, de aki ad, az is azért cselekszik így, mert szüksége van rá. Az
alamizsna pedig a két szükséglet közötti összekötő kapocs. Ezáltal az egész városban jobb lesz a
légkör, hiszen mindenki olyan dolgokat hajtott végre, amelyeknek meg kellett történniük. Te
most zarándok vagy, itt az ideje hát, hogy segíts a városoknak, ahol megfordulsz.
Úgy meglepődöm, hogy meg se tudok szólalni. Yao észreveszi, hogy talán túl messzire ment,
és int, hogy tegyük el a poharat.
– Nem! Ez valóban remek ötlet!
Tíz percet töltünk így, mindketten egy-egy járdán, a hidegben toporogva, és nyújtogatjuk a
poharunkat a járókelők felé. Eleinte némán tartom a poharam, de lassan levetkőzöm a
gátlásaimat, és elkezdek segítséget kérni – egy eltévedt külföldi.
Soha nem esett nehezemre a kérés. Életem során rengeteg olyan embert ismertem, akik mindig
törődtek másokkal, rendkívül nagylelkűek voltak, ha adni kellett, és óriási örömet szerzett nekik,
ha tanácsot vagy segítséget kértek tőlük. Ez idáig rendben is van: nagyszerű dolog segíteni
embertársainkon.
Ám jóval kevesebb olyan embert ismerek, aki elfogadni is képes. Van, aki erre akkor is
képtelen, ha szívből és nagylelkűségből ajánlanak fel neki valamit. Úgy tűnik, hogy szerintük
adni felsőbbrendű dolog, elfogadni, másoktól függeni viszont lealacsonyító. Azt gondolják: „Ha
valaki ad nekem valamit, az azért van, mert én nem vagyok képes önerőből megszerezni.” Vagy:
„Aki most ad, később kamatostul követeli vissza.” És a legrosszabb: „Nem érdemlem meg, hogy
ilyen jót tegyenek velem.”
De ez a tíz perc eszembe juttatja, hogy ki voltam egykor, tanít és felszabadít. A végén, amikor
átkelek az úttesten, tizenegy dollárnyi pénz van a narancsleves poharamban. Yao körülbelül
ugyanennyit szerzett. Ellentétben azzal, amit mondott, szép visszatérés volt ez a múltba: azzal,
hogy újraéltem valamit, amit már régen nem csináltam, nemcsak a várost, hanem magamat is
megújítottam.
– Mihez kezdünk a pénzzel? – kérdezem.
Ismét megváltozik róla a véleményem. Ö is tud dolgokat, én is, és kölcsönösen taníthatjuk
egymást.
44
– Elméletileg a miénk, hiszen mi kaptuk. Úgyhogy tedd félre, és olyasmire költsd, amit
fontosnak tartasz.
A bal zsebembe szórom hát, hogy később azt tegyem, amit tanácsolt. Gyors léptekkel
haladunk a szálloda felé, mert a szabadban töltött idő már elégetett minden kalóriát, amit a
vacsora adott.
ℵ
Amikor belépek a hallba, a mindenütt jelen lévő Hilal már vár. És vele együtt vár egy
gyönyörű hölgy és egy öltönyös-nyakkendős úr is.
– Hello! – köszönök. – Ezek szerint visszatérsz az otthonodba. Öröm volt idáig veled utazni.
Ők a szüleid?
A férfi nem reagál, de a gyönyörű nő elneveti magát.
– Bár úgy lenne! Ez a lány maga a csoda. Kár, hogy nem tudja a hivatásának szentelni magát!
Micsoda művészt veszít vele a világ!
Hilal mintha meg sem hallotta volna ezt a megjegyzést. Egyenesen felém fordul:
– Hello? Ennyi a mondanivalód azok után, ami a vonaton történt?
A gyönyörű nő döbbenten néz rám. Képzelem, mit gondol: mi történt a vonaton? Talán nem
veszem észre, hogy az apja lehetnék ennek a lánynak?
Yao közli, hogy ideje fölmennie a szobájába. Az öltönyös-nyakkendős férfi erre sem reagál,
valószínűleg nem tud angolul.
– Nem történt semmi a vonaton. Legalábbis semmi olyasmi, amire gondolnak! Te pedig,
kislány, mit vártál, mit mondok? Hogy hiányoztál? Egész nap nagyon elfoglalt voltam.
A nő mindent lefordít a nyakkendős férfinak, és mindenki mosolyog, még Hilal is. A
mondatomból megérti, hogy valóban hiányzott, hiszen nem kérdezett semmi ilyesmit, hanem én
említettem magamtól.
Megkérem Yaót, hogy maradjon még egy kicsit, mert nem tudom, mire megy ki ez a
beszélgetés. Leülünk és rendelünk egy teát. A szép nő hegedűtanárnőként mutatkozik be, és
elmondja, hogy a férfi, aki velük van, a helyi konzervatórium igazgatója.
– Úgy vélem, Hilal igazi eltékozolt tehetség – kezdi a tanárnő. – Rendkívül kevés az
önbizalma. Pedig én már annyiszor mondtam ezt neki, és most ismét elmondom. Nem bízik
önmagában, abban, amit csinál, azt hiszi, hogy nem ismerik el, hogy az emberek utálják a
repertoárját, pedig ez nem igaz.
Hilalnak nincs önbizalma? Azt hiszem, nem sok olyan eltökélt embert ismerek, mint ő.
– És mint minden érzékeny ember – folytatja megértő, együttérző tekintettel –, egy kissé…
hogy is mondjam… labilis.
– Labilis! – ismétli el Hilal hangosan. – Ez az udvarias kifejezés arra, hogy őrült!
A tanárnő gyengéden ránéz, aztán ismét felém fordul, és várja, hogy mondjak valamit. Én nem
mondok semmit.
– Tudom, hogy maga tud neki segíteni. Megtudtam, hogy hallotta őt játszani Moszkvában. És
azt is megtudtam, hogy tetszést aratott az előadása. Ez még inkább megerősíti bennünk, hogy
tehetséges, hiszen a moszkvaiak igen kényes ízlésűek. Hilal nagyon fegyelmezett, többet
gyakorol, mint mások, már több fontos zenekarban is játszott itt, Oroszországban, és az egyikkel
külföldre is utazott. De egyszer csak történt valami. Nem tudott továbbfejlődni.
Hiszek a nő kedvességében. Úgy érzem, őszintén segíteni akar Hilalnak. De ez a mondat –
„egyszer csak történt valami, nem tudott továbbfejlődni” – szíven ütött. Hiszen éppen emiatt
vagyok itt én is.
A nyakkendős férfi nem tud részt venni a beszélgetésben – bizonyára azért jött el, hogy a
jelenlétével támogassa a kedves tekintetű szép nőt és a tehetséges hegedűművészt. Yao úgy tesz,
mintha a teára koncentrálna.
– De mit tehetek én?
– Tudja, hogy mit tehet. Noha ő már nem gyerek, a szülei aggódnak érte. Nem hagyhatja félbe
a zenei karrierjét, hogy egy illúziót kergessen.
45
A szép nő szünetet tart. Rájön, hogy amit mondott, nem a legpontosabb megfogalmazása a
gondolatainak.
– Vagyis bármikor máskor elmehet a Csendes-óceánig, de nem most, amikor egy újabb
koncertre készülünk.
Egyetértek. De nem számít, mit mondok, Hilal úgyis azt teszi, amit a fejébe vett. Arra
gondolok, hogy azért hozta ide ezt a két embert, hogy próbára tegyen, és kiderítse, valóban
szívesen látom-e, vagy itt kéne megállnia.
– Nagyon köszönöm a látogatását. Tisztelem a gondoskodását és az elhivatottságát – mondom,
miközben fölállok. – De nem én hívtam Hilalt. Nem én fizetem az utazását. Nem is igazán
ismerem.
Hilal tekintete azt mondja: „Hazugság.” De tovább folytatom.
– Úgyhogy ha holnap rajta lesz a Novoszibirszk felé tartó vonaton, az nem az én felelősségem.
Felőlem itt maradhat. Ha a hölgy meg tudja győzni, azért hálás leszek, és nemcsak én, de sokan
mások is a vonaton.
Yao és Hilal felkacag.
A szép nő megköszöni a türelmemet, elmondja, hogy tökéletesen megérti a helyzetemet, és
majd ő beszél a lánnyal, megpróbálja visszahozni a földre. Elbúcsúzunk egymástól, az öltönyösnyakkendős férfi kezet ráz velem, rám mosolyog, és nem tudom, miért, de az az érzésem támad,
hogy bármit megadna azért, hogy Hilal folytassa az utazást. Gondolom, a lány az egész
zenekarnak gondot jelent.
46
Yao megköszöni a különleges estét, és fölmegy a szobájába. Hilal meg sem moccan.
– Lefekszem aludni. Hallottad a beszélgetést. És az igazat megvallva, fogalmam sincs, mit
kerestél a konzervatóriumban. Azért mentél oda, hogy engedélyt kérj a távolmaradásra? Hogy
elmondhasd, hogy velünk utazol és irigységet ébressz a kollégáidban?
– Azért mentem oda, hogy kiderítsem, létezem-e. Azok után, ami a vonaton történt, már
semmiben sem vagyok biztos. Mi volt az?
Értem, mire céloz. Emlékszem az első Alef-élményemre, teljesen véletlenül történt, a dachaui
koncentrációs táborban, Németországban, 1982-ben. Néhány napig zavart voltam tőle, és ha nem
lett volna ott a feleségem, biztosra vettem volna, hogy agyvérzésen mentem keresztül.
– Mi történt? – kérdezek vissza.
– Majd kiugrott a szívem, úgy éreztem, hogy nem ezen a világon vagyok, pánikba estem, és
közvetlen közelről láttam a halált. Körülöttem minden olyan furcsa lett, és ha nem ragadtad volna
meg a karom, azt hiszem, meg se tudtam volna mozdulni. Az az érzésem támadt, hogy rendkívül
fontos dolgok jelennek meg a szemem előtt, de egyiket sem értettem.
Legszívesebben azt felelném: szokj hozzá.
– Az Alef – mondom.
– Az alatt a meghatározhatatlan tartamú idő alatt, amíg transzban voltam, ami egyébként még
soha nem történt meg velem, volt egy pillanat, amikor hallottam, hogy kimondod ezt a szót.
Már a történtek emléke is újra félelemmel tölti el. Itt az ideje, hogy kihasználjam az alkalmat:
– Még mindig folytatni akarod az utazást?
– Jobban, mint bármikor. A félelem mindig lenyűgözött. Emlékszel, mit meséltem a
nagykövetnél…
Megkérem, hogy hozzon egy kávét a bárból – azért ő, mert már csak mi vagyunk az egyedüli
vendégek, és a pultos zárni akar. Teljesíti a kérésemet, kicsit vitatkozik a fiúval, de végül két
csésze szüretlen török kávéval tér vissza. Brazil lévén, nem félek a késő esti kávézástól: nem ettől
függ, hogy jól alszom-e.
– Az Alefet nem lehet elmagyarázni, amint ezt te is észrevetted. De a mágikus Hagyományban
kétféle megnyilvánulása létezik. Az egyik egy pont az Univerzumban, amely magában foglalja az
összes többi pontot, legyen az jelen- vagy múltbéli, kicsi vagy nagy. Általában véletlenül botlunk
bele, velünk is ez történt a vonaton. Az kell hozzá, hogy az ember – vagy emberek – pontosan
azon a fizikai helyen legyen, ahol található. Ezt kis Alefnek hívjuk.
– Vagyis bárki, aki belép abba a vagonba, és pont oda áll, ahol mi voltunk, ugyanezt fogja
érezni?
– Ha megvárod, míg befejezem, talán meg is érted. Igen, az illető érezni fogja, de nem úgy,
ahogy mi. Biztosan volt már veled is olyan, hogy elmentél egy buliba, és azt vetted észre, hogy a
szoba egyik pontján sokkal jobban és magabiztosabban érzed magad, mint egy másik pontján. Ez
elég gyenge hasonlat, de az Isteni Energia mindenki számára másképp áramlik. Ha egy buliban
megtalálod a neked megfelelő helyet, ez az energia segít, hogy magabiztosabb és jelenlévőbb
legyél. Ha pedig valaki átmegy azon a ponton abban a vagonban, különös érzése támad, mintha
mindent ismerne. De nem fog megállni, hogy eltűnődjön rajta, és a következő pillanatban el is
illan ez az érzése.
– Hány ilyen pont van a világon?
– Nem tudom pontosan. De több millió.
– És mi a másik megnyilvánulási módja?
– Előbb még hadd tegyem hozzá: a buli példája csak hasonlat. A kis Alef mindig véletlenül
történik. Mész az utcán, vagy leülsz valahova, és hirtelen ott van az egész Univerzum. Először is
erős sírhatnékod támad, de nem bánatodban, és nem is örömödben, hanem mert megrohantak az
érzések. Csak annyit tudsz, hogy valamit értesz, de magadnak se tudod megmagyarázni.
A pultos odajön hozzánk, mond valamit oroszul, és aláíratja velem a csekket. Hilal közli, hogy
távoznunk kell. Elsétálunk az ajtóig.
47
A mérkőzés lefújva, megmentett a bíró sípja!
– Folytasd: mi a másik mód?
Ezek szerint még sincs vége a meccsnek.
– A másik megnyilvánulási mód a nagy Alef. Talán jobb is, ha egyszerre letudom az egészet,
és mindent elmondok neki, amíg még van lehetősége visszatérni a konzervatóriumba és
elfelejteni a történteket.
– A nagy Alef akkor következik be, amikor két vagy több ember, akik között valamilyen erős
vonzalom van, véletlenül összetalálkoznak a kis Alefban. Ez a két különböző energia kiegészíti
egymást, és elindítanak egy láncreakciót. Ez a két energia…
Nem tudom, folytassam-e, de nem is kell. Hilal folytatja helyettem:
– Az elemekben a pozitív és a negatív pólus, amelyek együtt gyújtják meg a lámpát. Egyazon
fénnyé változnak át. A bolygók, amelyek vonzzák egymást és összeütköznek. A szeretők, akik
hosszú, hosszú idő után újra találkoznak. Ez a második Alef szintén véletlenül jön létre, amikor
két ember, akiket a Sors egy különleges küldetésre választott ki, a megfelelő helyen találkoznak.
Pontosan. De biztos akarok lenni benne, hogy megértette.
– Hogy érted azt, hogy a „megfelelő helyen”? – kérdezem.
– Úgy értem, hogy két ember leélhet egy egész életet egymás mellett, dolgozhatnak együtt,
vagy találkozhatnak csak egyetlenegyszer, és aztán örökre elválhatnak egymástól, csak azért,
mert nem mentek át azon a ponton, amelyiken zabolátlanul folyik át az a valami, ami őket
összekötötte egymással ezen a világon. Vagyis anélkül válnak el egymástól, hogy megértették
volna, mi kötötte össze őket. De ha Isten is úgy akarja, azok, akik egyszer megismerték a
szerelmet, újra találkoznak…
– Nem feltétlenül. De azok az emberek, akik között valamilyen kötődés volt, mint például én
és a mesterem…
– ...egyszer majd, valamelyik következő életükben – szakít félbe. – Aztán egy buliban, hogy a
te példádnál maradjak, találkoznak a kis Alefban, és azonnal egymásba szeretnek. Ez a híresnevezetes szerelem első látásra.
Jó, akkor az ő példáját folytatom.
– Ami mellesleg nem is „első látás”, hiszen egy sor múltbéli történéssel függ össze. De ez nem
jelenti azt, hogy minden ilyen találkozás a szerelemmel kapcsolatos. A legtöbbjük azért van, mert
az előző életeinkben maradtak megoldatlan dolgok, és egy új inkarnáció kell ahhoz, hogy a
helyére kerüljön minden, ami félbemaradt. Olyan dolgokat olvasol összevissza, amik nem
felelnek meg a valóságnak.
– Szeretlek.
– Nem, én nem erről beszélek. – Kezdem elveszíteni a türelmemet. – Én már megtaláltam azt a
nőt, akit ebben az életemben meg kellett találnom. Három házasságot kellett várnom, de őt már
senkiért nem hagynám el ezen a világon. Évszázadok óta ismerjük egymást, és az elkövetkező
évszázadokban is együtt akarunk maradni.
De erre már nem kíváncsi. Éppúgy, ahogy Moszkvában, ismét gyorsan szájon csókol, és
távozik a hideg jekatyerinburgi éjszakába.
48
AZ ÁLMODÓKNAK NEM LEHET
PARANCSOLNI
Az élet a vonat, nem pedig az állomás. És csaknem kétnapi utazás után, ha az ember össze van
zárva másokkal, egyre nő a fáradtság, a zavar és a feszültség, meg a nosztalgia a
Jekatyerinburgban töltött napok után.
Aznap, amikor újra nekivágtunk a vonatútnak, a szálloda portáján még találtam egy üzenetet,
amelyben Yao kérdezte, nem szeretnék-e egy kicsit aikidózni, de nem válaszoltam: néhány órát
egyedül akartam tölteni.
Egész reggel igyekeztem minél többet mozogni – ez nekem a gyaloglást és a futást jelenti. Az
volt a célom, hogy kifárasszam magam, hogy amikor felszállok a vonatra, biztosan tudjak aludni.
Végre sikerült telefonon beszélnem a feleségemmel – a mobilom nem működött a vonaton.
Elmondtam neki, hogy talán mégsem volt a legjobb ötlet a transzszibériai expresszen utazni, és
abban sem vagyok biztos, hogy végigmegyek, de tapasztalatnak nem rossz.
Azt felelte, hogy bárhogy döntök, az neki is jó, és ne aggódjak, rettentő elfoglalt, sokat fest.
De látott egy álmot, amit nem értett: egy tengerparton álltam, valaki jött a tenger felől, és azt
mondta, hogy végre teljesítettem a küldetésemet. Aztán eltűnt.
Megkérdeztem, hogy az illető nő volt-e vagy férfi. Azt felelte, hogy kapucni takarta az arcát,
ezért nem tudja. Aztán megáldott, és elismételte, hogy ne aggódjak, Rio de Janeiro forró, mint a
kemence, pedig már beköszöntött az ősz. Csak az ösztöneimre hallgassak, ne törődjek vele, mint
mondanak mások.
– Ugyanebben az álomban volt veled a parton egy nő vagy lány is, nem tudom pontosan.
– Van itt egy lány. Nem tudom megállapítani, mennyi idős, de biztosan 30 alatti.
– Bízz benne.
ℵ
Délután találkoztam a kiadóimmal, adtam néhány interjút, egy kitűnő étteremben
vacsoráztunk, aztán este tizenegy óra körül kimentünk az állomásra. Az Urálon – az Európát
Ázsiától elválasztó hegységen – teljes sötétségben haladtunk át. Senki sem látott belőle semmit.
És innentől kezdődtek a mindennapok a vonaton: amikor felkelt a nap, mintha valami
láthatatlan drót mozgatna mindenkit, rendszerint odagyűltünk a reggelizőasztalhoz. Szokás
szerint senki nem aludt egy szemernyit sem. Még Yao sem, pedig úgy tűnt, hogy ő már
hozzászokott az ilyen utazásokhoz. Egyre fáradtabbnak és szomorúbbnak látszott.
Hilal mindig itt várt. És mindig jobban aludt, mint bárki. Mi a többiekkel kipanaszkodtuk
magunkat, hogy ráz a vagon, reggeliztünk, én visszamentem a szobámba, hogy egyedül legyek,
és megpróbáljak aludni, aztán pár órával később fölkeltem, kimentem a közös helyiségbe,
találkoztam az útitársaimmal, megbeszéltük, hány ezer kilométer áll még előttünk, kinéztünk az
ablakon, cigarettáztunk, és hallgattuk a vonat hangszórójából harsogó, csöppet sem kellemes
zenét.
Hilal ilyenkor nem szólt szinte semmit. Mindig ugyanabba a sarokba fészkelte be magát,
kinyitott egy könyvet, és elkezdett olvasni, és egyre inkább kivonta magát a társaságból. Ez
szemmel láthatóan senkit sem zavart, csak engem – én rettentően tiszteletlennek tartottam ezt a
viselkedést. De belegondoltam, mi lenne, ha mégis bekapcsolódna a társalgásba – az állandó
zavaró és oda nem illő megjegyzéseivel –, és úgy döntöttem, hogy nem szólok semmit.
A kialakult rutintól – mikor befejeztük a reggelit, mindig visszamentem a szobámba, írtam egy
kicsit és szundikáltam néhány órát – aztán kezdtem teljesen elveszíteni az időérzékemet. Ezzel
49
más is így volt, és lassacskán senki sem törődött már vele, hogy nappal van vagy éjszaka: egyedül
az étkezésekhez igazodtunk, akárcsak, gondolom, a rabok a börtönben.
Egyszer csak mindannyian megjelentünk a közös helyiségben, felszolgálták a vacsorát, amit
több vodkával, mint vízzel és több csönddel, mint társalgással fogyasztottunk el. A kiadóm
elmondta, hogy amikor nem vagyok ott, Hilal képzeletben hegedül, mintha gyakorolna. Tudom,
hogy a sakkozók is ezt csinálják: egész partikat játszanak le fejben, akkor is, ha nincs náluk tábla.
– Igen, némán játszik láthatatlan lényeknek. Talán szükségük van rá.
ℵ
Egy újabb reggeli. De ma valami megváltozott: ahogy ez már lenni szokott az életben, ehhez is
kezdünk hozzászokni. A kiadóm arról panaszkodik, hogy nem működik rendesen a
mobiltelefonja (az enyém eddig sem működött). A felesége úgy öltözött fel, mint egy
háremhölgy, amit egyszerre tartok viccesnek és abszurdnak. Bár nem beszél angolul, mindig jól
megértjük egymást mutogatással és arckifejezéssel. Hilal úgy döntött, hogy ma részt vesz a
beszélgetésben, és elmeséli, milyen nehéz a zenészeknek a munkájukból megélni. Az elismertség
ellenére egy profi zenész általában kevesebbet keres, mint egy taxisofőr.
– Mennyi idős vagy? – kérdezi a kiadó asszony.
– Huszonegy éves.
– Nem látszik.
A „nem látszik” általában azt jelenti, hogy „idősebbnek tűnik”. Ami most igaz is. Nem
gondoltam, hogy ennyire fiatal.
– A konzervatórium igazgatója felkeresett a jekatyerinburgi szállodában – folytatja a kiadó
asszony. – Azt mondta, hogy te vagy az egyik legtehetségesebb hegedűművész, akivel valaha is
találkozott. De egyik pillanatról a másikra elvesztetted az érdeklődésedet a zene iránt.
– Az Alef miatt – feleli anélkül, hogy rám nézne.
– Alef?
Mindenki kérdőn néz rá. Én úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna.
– Pontosan. Az Alef miatt. Nem találtam, az energia pedig nem úgy áramlott, ahogy vártam.
Valami blokkolódott a múltamban.
Innentől kezdve teljesen szürreálissá válik a beszélgetés. Én továbbra is hallgatok, de a kiadóm
igyekszik megmenteni a helyzetet.
– Kiadtam egyszer egy matematikai könyvet, amelynek ez a szó szerepelt a címében. A
szaknyelvben azt a számot jelenti, „amelyik minden számot magában foglal”. A könyv a
Kabbaláról és a matematikáról szól. A matematikában a végtelen halmazok számosságának
jelölésére használják…
Senki sem tudja követni a fejtegetését. Félbe is hagyja.
– A Jelenések könyvében is szerepel – mondom, mintha csak most hallanám meg, miről van
szó. – Amikor a Bárány meghatározza, mi a kezdet és a vég, ami az időn kívül van. Az álef a
héber, az arab és az arámi ábécé első betűje.
A kiadó asszony már bánja, hogy érdeklődni kezdett Hilal iránt, aki így a figyelem
középpontjába került. Egy kicsit meg kell szurkálnia.
– Akárhogy is, maga egy huszonegy éves lány, aki még be sem fejezte a zeneiskolát, és máris
fényes karrier előtt áll, Moszkvától Jekatyerinburgig… Hát kell ennél több?
– Ráadásul spalla vagyok.
Hilal látja a társaság zavarát, és rendkívül szórakoztatónak találja, hogy a kiadó asszony ezzel
az újabb homályos kifejezéssel sem tud mit kezdeni.
Egyre nő a feszültség. Yao úgy dönt, hogy közbelép:
– Már spalla vagy? Gratulálok!
Aztán a társaság felé fordul:
– Mint tudják, a spalla más néven a zenekar első hegedűse. Ő lép fel a színpadra utoljára a
karmester előtt, és mindig az első sorban ül, a bal oldalon. Ő hangolja össze a hangszereket. Van
50
ezzel kapcsolatban egy érdekes történetem, ráadásul éppen Novoszibirszkben történt, a következő
állomásunkon. Akarják hallani?
Mindenki bólogat és úgy tesz, mintha pontosan tudta volna, mit jelent ez a szó.
Yao története nem olyan érdekes, de legalább eltereli a figyelmet Hilal és a kiadó asszony
ellentétéről. A Novoszibirszk turistalátványosságait taglaló, rendkívül unalmas beszámoló után
lecsillapodnak a kedélyek, az emberek készülnek vissza a szobájukba, hogy lepihenjenek, én
pedig ismét megbánom, hogy a fejembe vettem, hogy egy egész kontinensen átkelek vonattal.
– Elfelejtettem kifüggeszteni a mai gondolatot.
Yao fölírja egy sárga papírlapra: „Az álmodóknak nem lehet parancsolni”, és kiteszi a tükörre
az előző mellé.
– Egy tévériporter vár ránk az egyik állomáson, és azt kérdezi, hogy kaphat-e interjút – szólal
meg a kiadóm.
Hát persze. Mindenbe belemegyek, ami segít elütni az időt.
– Írjon az álmatlanságról – javasolja a kiadóm. –Hátha segít elaludni.
– Én is szeretnélek meginterjúvolni – vág a szavába Hilal, és látom, hogy végképp kimozdult a
letargiából, amelyben az előző nap elmerült.
– Egyeztess időpontot a kiadómmal.
Fölkelek az asztaltól, a szobámba megyek, lehunyom a szemem, és a következő két órát azzal
töltöm, hogy szokás szerint ide-oda forgolódom az ágyon. Ekkorra már teljesen felborul a
bioritmusom. És mint minden álmatlanságban szenvedő ember, én úgy gondolom, hogy ezt az
időt arra is szánhatom, hogy érdekes dolgokról töprengjek – ami persze teljességgel lehetetlen.
Elkezdek zenét hallgatni. Eleinte azt gondolom, hogy újra érzékelni kezdem a spirituális
világot, anélkül hogy erőlködnöm kéne. De lassan ráébredek, hogy az, amit a zenén kívül hallok,
csak a vonat zakatolása, meg a dolgaim rázkódása az asztalon.
Ám a zene valóságos. És a fürdőből jön. Fölkelek hát, és odamegyek.
Hilal egyik lábával a fürdőkád szélén áll, a másikkal a padlón, és így egyensúlyozva hegedül.
Amikor meglát, elmosolyodik, mert alsónadrágban vagyok. De a helyzet olyan ismerős, olyan
természetes, hogy eszembe sem jut visszamenni és fölvenni egy nadrágot.
– Hogy jöttél be? – kérdezem.
Nem szakítja félbe a zenét, csak a fejével int a szomszéd szoba ajtaja felé, amellyel közös a
fürdőszoba. Bólintok, és leülök a fürdőkád másik szélére.
– Ma reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy segítenem kell neked, hogy újra kapcsolatba
léphess az Univerzum energiájával. Isten átsuhant a lelkemen, és azt mondta, hogy ha neked
sikerül, nekem is fog. És arra kért, hogy jöjjek ide, és ringassalak álomba – mondja végül.
Én soha nem említettem neki, hogy az utóbbi időben úgy érzem, elvesztettem ezt a
kapcsolatot. Honnan tudja? És meghat a gesztusa. A vagon ide-oda ráz, és a kezeiben tartott két
tárgy billegve igyekszik megtartani az egyensúlyát: a vonó megérinti a húrt, a húr pedig hangot
ad, aztán a hang szétárad a térben, a tér zenei idővé alakul át, és egy egyszerű hangszer
nyugalmat közvetít. Az isteni fény mindenből árad, ami mozgásban van, ami aktív.
Hilal lelke benne van minden hangban, minden akkordban. Az Alef fölfedett egy keveset az
előttem álló nőből, nem emlékszem közös történetünk minden részletére, de azt tudom, hogy már
találkoztunk. Remélem, soha nem jön rá, hogy milyen körülmények között. Ebben a pillanatban
körülvesz a Szeretet energiájával, ahogy bizonyára a múltban is tette. Remélem, folytatja, mert ez
az egyetlen dolog, ami mindig megváltást hoz, függetlenül az elkövetett hibáktól. A szeretet
mindig erősebb.
Sorra adom rá azokat a ruhákat, amiket akkor viselt, amikor utoljára találkoztam vele
kettesben, mielőtt megérkeztek a városba azok a férfiak, akik megváltoztatták az egész történetet:
hímzett mellény, fehér csipkés blúz, bokáig érő szoknya, fekete bársonykabát arany zsinórokkal.
Hallgatom, ahogy meséli, miként beszélget a madarakkal, és miket mondanak a madarak az
embereknek – bár az emberek nem hallják meg. Ebben a pillanatban a barátja vagyok, a
gyóntatója, a…
51
Megállok. Ezt az ajtót nem akarom kinyitni, csak ha végképp muszáj. Fölösleges: már
négyszer is beléptem rajta, és nem jutottam sehova. Igen, emlékszem mind a nyolc nőre, akik ott
voltak, és azt is tudom, hogy egy napon úgyis megkapom a választ, amire várok. De az is igaz,
hogy életem eme feloldatlan feszültsége eddig soha nem gátolt meg abban, hogy a mostani
életemben előre haladjak. Amikor először léptem be, nagyon megrémültem, de aztán rögtön
megértettem, hogy a megbocsátás csak akkor működik, ha elfogadjuk. Én elfogadtam a
megbocsátást. Van egy pillanat a Bibliában, az utolsó vacsora közben, amikor Jézus azt mondja:
„Egy közületek megtagad, egy másik pedig elárul.” Egyenértékűnek tekinti a két bűnt. Júdás
elárulja – aztán a mardosó bűntudattól fölakasztja magát. Péter megtagadja – nem is egyszer,
hanem háromszor. Volt ideje gondolkodni, mégis újra meg újra elkövette ugyanazt a bűnt. De
ahelyett, hogy megbüntette volna magát érte, gyengeségét erőként használta: ő kezdte elsőként
hirdetni annak az embernek az üzenetét, akit cserbenhagyott, éppen akkor, amikor a legnagyobb
szüksége lett volna rá.
Vagyis: a szeretet üzenete nagyobb volt, mint a bűn. Júdás ezt nem értette meg, Péter viszont
munkaeszközként használta.
Nem akarok benyitni ezen az ajtón, mert olyan, mint egy gát, ami az óceánt tartja. Elég, ha egy
apró lyukat fúrunk rajta, és a víz ledönti az egészet és mindent eláraszt. Én most egy vonaton
vagyok, és csak egy nő van velem, akit Hilalnak hívnak, Törökországból származik, egy zenekar
spallája és éppen a fürdőszobában hegedül. Kezdek elálmosodni: úgy tűnik, hat a gyógyszer.
Lehanyatlik a fejem, lecsukódik a szemem. Hilal abbahagyja a zenélést, és megkér, hogy
feküdjek le. Engedelmeskedem.
Leül a székre, és folytatja a hegedülést. És hirtelen már nem a vonaton vagyok, és nem is
abban a kertben, ahol a fehér blúzban láttam: egy hosszú alagútban haladok, amely a semmibe
vezet, a mély, álmatlan alvásba. Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt elalszom, a mondat,
amit Yao reggel kifüggesztett a tükörre.
52
Yao hív.
– Itt a riporter.
Még nappal van, a vonat egy állomáson áll. Kóválygó fejjel kelek föl, résnyire kinyitom az
ajtót, és megpillantom a kiadómat.
– Mennyi ideig aludtam?
– Azt hiszem, egy egész napot. Délután öt óra van. Közlöm, hogy egy kis időre van
szükségem – hogy megfürödjek, magamhoz térjek, és ne mondjak olyasmiket, amiket később
megbánok.
– Semmi gond. A vonat egy órát itt vesztegel.
De jó, hogy állunk: a zötykölődő vonatban nehéz és veszélyes feladat a fürdés. Elcsúszhat az
ember, megsérülhet, és akkor a lehető legnevetségesebb módon végződik az utazás: valami
ortopéd készülékkel. Ahányszor belépek ebbe a kádba, mindig az az érzésem támad, mintha egy
szörfdeszkán egyensúlyoznék. De ma könnyű dolgom van.
Tizenöt perc múlva kijövök, iszom egy kávét a többiekkel, bemutatnak a riporternek, és
megkérdezem, mennyi ideig tart az interjú.
– Egy órát beszéltünk meg. Arra gondoltam, hogy elkísérem magukat a következő állomásig,
és…
– Tíz perc. Aztán még itt le tud szállni, és nem bonyolítom az életét.
– De hát nem…
– Nem akarom bonyolítani az életét – felelem. Valójában nem is kellett volna belemennem
semmiféle interjúba, de már megígértem egy olyan pillanatban, amikor nem tudtam tiszta fejjel
gondolkodni. Ezzel az utazással más céljaim vannak.
A riporter ránéz a kiadóra, aki az ablak felé fordul. Yao megkérdezi, hogy az asztal megfelel-e
a filmezéshez.
– Ha lehet, én inkább a folyosó végén az előteret választanám, ahol az ajtók vannak.
Hilal rám néz: ott van az Alef.
Te jó ég! Ő azóta is itt ül az asztalnál? Azon tűnődöm, hogy vajon azután, hogy engem
beleringatott abba az időtlen, tér nélküli állapotba, ott maradt-e, hogy nézzen. Na de bőven lesz
még időnk erről beszélgetni.
– Tökéletes – felelem. – Fölállíthatja a kamerát. De hadd kérdezzem meg, csak
kíváncsiságból: miért azon a szűk, zajos helyen akar forgatni, amikor itt is lehetnénk?
De a riporter és a kamera már úton vannak a kiválasztott hely felé, mi pedig követjük őket.
– Miért ezen a szűk helyen? – ismétlem meg a kérdést, miközben beállítják a kamerát.
– Hogy a tévénézők számára valószerű legyen. Itt történik az összes esemény a vonaton.
Amikor az emberek kijönnek a fülkéikből, a szűk folyosókról ide húzódnak beszélgetni. Itt
találkoznak a dohányosok. Vagy azok, akik megbeszéltek egy találkozót, és nem akarják, hogy a
többiek megtudják. Minden vagon mindkét végén van egy-egy ilyen kis előtér.
Bezsúfolódunk hát a kis előtérbe: én, a riporter, a kiadó, a tolmács, Hilal és egy szakács, aki
idejött, hogy nézze a beszélgetést.
– Jobb lenne, ha magunkra hagynának.
Bár egy tévéinterjú a legkevésbé sem magánügy, a kiadó és a szakács félrevonul. Hilal és a
tolmács nem mozdul.
– Megkérhetném, hogy lépjen kicsit balra? Nem, nem kérhet meg.
Ott van az Alef, amit az a sok ember hozott létre, akik megfordultak ezen a helyen. Bár Hilal
biztonságos távolságban van, és tudom, hogy csak akkor lehet belemerülni az egyetlen pontba, ha
együtt vagyunk ott, jobbnak látom, ha nem kockáztatok.
Bekapcsolják a kamerát.
53
– Mielőtt elkezdjük, hadd kérdezzek valamit. Azt mondta, hogy ezen az utazáson nem áll
szándékában népszerűsíteni a regényeit vagy interjúkat adni. Elmondaná, miért döntött úgy, hogy
végigmegy a transzszibériai vasútvonalon?
– Mert kedvem volt hozzá. Ez egy kamaszkori álmom. Semmi különös.
– Ha jól sejtem, egy ilyen vonat nem a világ legkényelmesebb helye.
Működésbe lép a robotpilótám, és elkezdek automatikusan, gondolkodás nélkül válaszolgatni.
Jönnek a kérdések – az élményről, a várakozásaimról, az olvasói találkozókról. Türelmesen,
tiszteletteljesen válaszolgatok, de már alig várom, hogy befejezzük. Úgy számolom, hogy már
eltelt tíz perc, de még mindig kérdez. Diszkréten, hogy a kamera ne vegye, jelzem a kezemmel,
hogy a végéhez közeledünk. Ettől egy pillanatra zavarba jön, de nem billen ki.
– Egyedül utazik?
Hopp, azonnal felvillan az agyamban a „vigyázat!” felirat. Ezek szerint már elindult a pletyka.
Most döbbenek rá, hogy a váratlan interjúnak is ez az egyetlen indítéka.
– Ó, dehogy! Nem látta, mennyi ember van az asztal körül?
– De úgy tűnik, a jekatyerinburgi konzervatórium spallája…
Jó újságíró, érti a dolgát. A legkényesebb kérdést a végére hagyta. Mindazonáltal nekem sem
ez életem első interjúja, és félbeszakítom:
– … igen, ő is ezen a vonaton utazik. – Nem hagyom, hogy folytassa. – Amikor tudomást
szereztem róla, megkértem, hogy csatlakozzon hozzánk, amikor csak kedve tartja. Imádom a
zenét.
Hilalra mutatok.
– Nagyon tehetséges fiatal, és időnként megtisztel minket azzal, hogy hegedül nekünk. Nem
szeretné őt is meginterjúvolni? Biztos vagyok benne, hogy szívesörömest válaszolna a kérdéseire.
– Ha lesz rá idő…
Nem, ez az ember nem azért van itt, hogy zenéről beszélgessen. Ennek ellenére úgy dönt, hogy
nem erőlteti a témát, és másról kérdez.
– Mit jelent magának Isten?
– Aki ismeri Istent, az nem beszél róla. Aki beszél Istenről, az nem ismeri.
Hoppá!
Ez a mondat engem is meglep. Noha ezt a kérdést már számtalanszor föltették, robotpilótám
válasza mindig ugyanaz volt: „Amikor Isten definiálta magát Mózesnek, azt mondta: »Vagyok. «
Vagyis Ő nem az alany, hanem az ige, a cselekvés.”
Yao elindul felénk.
– Nagyszerű, vége az interjúnak. Köszönöm, hogy időt szakított rám.
54
MINT A KÖNNYEK AZ ESŐBEN
Belépek a szobámba, és elkezdem lázasan följegyezni a beszélgetéseimet a többiekkel.
Nemsokára megérkezünk Novoszibirszkbe. Nem felejthetek el semmit, egyetlen részletet sem.
Nem számít, ki mit kérdezett. Ha föl tudom jegyezni a válaszaimat, az tökéletes kiindulópont lesz
a gondolkodásra.
ℵ
Azt hittem, hogy az interjú befejezése után a riporter még velünk marad egy kicsit, ezért
megkérem Hilalt, hogy menjen el a vagonjába a hegedűjéért. Így föl tudja venni őt a kamera, és a
nagyközönség megismerkedhet a művészetével. De az újságíró közli, hogy le kell szállnia, és el
kell küldenie az anyagot a szerkesztőknek.
Hilal közben visszatér a hangszerével, amely az én szobám melletti üres szobában volt.
A kiadó asszony ezt nem hagyja szó nélkül.
– Ha itt akar maradni, be kell szállnia a vagon bérleti díjába. Hiszen foglalja azt a kis helyet,
amink van.
Ránézek, és valami lehet a tekintetemben, mert nem erősködik tovább.
– Ha már itt a hegedű, hallhatnánk esetleg valamit? – kérdezi Yao.
Kikapcsoltatom a vagon hangszóróit. És azt javaslom Hilalnak, hogy játsszon valami rövidet,
nagyon rövidet. Így is tesz.
Az egész környék megtisztul. Ezt bizonyára mindenki észreveszi, hiszen egy csapásra
megszűnik az állandó fáradtság. Mélységes béke árad szét bennem, még annál is nagyobb, mint
ami néhány órája fogott el a szobámban.
Minek is panaszkodtam hónapokkal ezelőtt, hogy nem tudok rákapcsolódni az Isteni
Energiára? Mekkora szamárság! Hiszen mindig is rá vagyunk kapcsolódva – csak éppen a
mindennapi rohanásban nem vesszük észre.
– Beszélnem kell. De nem tudom pontosan, miről, úgyhogy kérdezzen bárki bármit – szólalok
meg.
Ugyanis nem én fogok beszélni. De ezt hiába is magyaráznám.
– Találkoztál már velem, valahol a múltban? – kérdezi Hilal.
Itt? Mindenki előtt? Erre szeretne választ kapni?
– Nem számít. Azzal kell foglalkoznod, ahol most vagyunk. A jelen pillanatban. Az időt
ugyanúgy szoktuk mérni, ahogy megmérjük a távolságot, mondjuk, Moszkva és Vlagyivosztok
között. De ez téves. Az idő nem mozog, és nem is áll. Az idő változik. Ebben az állandó
változásban elfoglalunk egy pontot, az Alefünket. Az az elképzelés, miszerint az idő múlik, csak
olyankor fontos, amikor például meg akarjuk tudni, hány órakor indul a vonatunk, de ezenkívül
semmire nem jó. Még a főzéshez sem tudjuk használni. Ahányszor elkészítünk egy receptet,
mindig más lesz. Világos vagyok?
Hilal megtörte a jeget, és egyszerre mindenki elkezd kérdezni.
– Nem annak a gyümölcsei vagyunk, amit megtanultunk?
– A múltban tanultunk, de nem ennek a gyümölcsei vagyunk. A múltban szenvedtünk,
szerettünk, sírtunk és mosolyogtunk. De ennek nincs jelentősége a jelenre nézve. A jelennek is
megvannak a maga kihívásai, a jó és a rossz oldalai. Nem hibáztathatjuk vagy éltethetjük a múltat
azért, ami most történik. Minden új szerelem független az előzőektől, semmi köze a múltbéli
tapasztalatokhoz: mindig új.
Hozzájuk beszélek, de magamhoz is.
– Képes lehet az ember arra, hogy a szerelmet megállítsa az időben? – teszem föl a kérdést. –
Megpróbálhatjuk, de ezzel pokollá tesszük az életünket. Én nem ugyanazzal az emberrel élek
55
házasságban több mint húsz éve. Aki ezt állítja, hazudik. Sem ő, sem én nem vagyunk már
ugyanazok, és éppen ezért elevenebb a kapcsolatunk, mint bármikor. Nem várom el tőle, hogy
ugyanúgy viselkedjen, mint amikor megismertem. És ő sem várja el tőlem, hogy ugyanaz az
ember legyek, mint akivel először találkozott. A szerelem túl van az időn. Vagy jobban mondva:
a szerelem az egyetlen pontba, az Alefbe sűrített idő és tér, amely folyton változik.
– Az emberek nincsenek ehhez hozzászokva. Azt akarják, hogy minden maradjon úgy,
ahogy…
– …és ennek az egyetlen következménye a szenvedés – vágok közbe. – Nem azok vagyunk,
akiknek az emberek látni szeretnének. Azok vagyunk, akik lenni akarunk. Mindig könnyű
másokat hibáztatni. Egész életedben hibáztathatod a világot, de a sikereid és a kudarcaid a te
felelősséged. Megpróbálhatod megállítani az időt, de ezzel csak a saját energiádat tékozlod el.
A vonat hirtelen nagyot fékez, és mindenki megijed.
Én még mindig értem, amit mondok, de abban már nem vagyok biztos, hogy a többiek is
tudnak követni.
– Képzeljétek el, hogy a vonat nem fékez, baleset történik, és mindennek vége. Minden emlék,
minden eltűnik, mint a könnyek az esőben, ahogy az android mondta a Szárnyas fejvadászban.
Valóban így lenne? Nem. Semmi nem tűnik el, mindent megőriz az idő. Hol van elraktározva az
első csókom? Az agyam egy rejtett zugában? Elektromos impulzusok sorában, amelyek éppen
inaktívak? Az első csókom élőbb, mint valaha, soha nem fogom elfelejteni. Itt van, körülöttem.
Segít összeraknom az Alefemet.
– De ebben a pillanatban egy csomó dolog van, amit meg kell oldanom.
– Ezek a dolgok abban a síkban vannak, amit te „múltnak” nevezel, és abban a síkban várnak a
döntésre, amit te „jövőnek” nevezel – mondom. – Most csak eltompítanak, elhomályosítják a
szemedet, hogy ne lásd tőlük a jelent. Aki csak a tapasztalataiból él, az mindig a régi válaszokat
ismételgeti az új problémákra. Sok olyan embert ismerek, aki csak akkor tud azonosulni
önmagával, amikor a problémáiról beszél. Ők ebben léteznek. Attól léteznek, hogy vannak
problémáik, amelyek azzal kapcsolatosak, amit ők a „történetüknek” hisznek.
Mivel senki nem mond semmit, folytatom a fejtegetésemet.
– Komoly erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy megszabaduljunk az emlékezetünktől, de ha
sikerül, elkezdünk ráébredni, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint gondolnánk. Itt élünk,
ebben az óriási testben, amit Univerzumnak hívnak, és amiben benne van minden megoldás és
minden probléma. A lelkedet látogasd meg, ne a múltadat. Az Univerzum rengeteg változáson
megy keresztül, és magával visz téged is. Minden egyes ilyen változást egy-egy „élet”-nek
nevezünk. De ugyanúgy, ahogy a tested sejtjei folyton változnak, és te mégis ugyanaz maradsz,
az idő sem múlik, csak változik. Azt hiszed, hogy ugyanaz az ember vagy, aki Jekatyerinburgban
ezt vagy azt csinálta. Nem az vagy. Én sem ugyanaz az ember vagyok, aki akkor voltam, amikor
elkezdtem beszélni. Ahogy a vonat sem ugyanazon a helyen áll, ahol akkor állt, amikor Hilal
elkezdett hegedülni. Minden megváltozott, de ezt nem érzékeljük világosan.
– De ennek az életnek egyszer lejár az ideje – szól közbe Yao.
– Lejár? A halál csak egy ajtó egy új dimenzióba.
– Mégis, mindannak ellenére, amit mondasz, a szeretteink és mi magunk is elmegyünk
egyszer.
– Soha, de soha nem veszítjük el a szeretteinket – mondom. – Ők velünk vannak, nem tűnnek
el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük. Nem látom, mi van a szomszéd
vagonban, de abban is utaznak emberek, velem, velünk egy időben. Az, hogy nem tudunk velük
beszélni, nem tudjuk, mi történik a másik vagonban, egyáltalán nem számít: a lényeg, hogy ott
vannak. Az, amit mi „élet”-nek nevezünk, egy sok vagonból álló vonat. Hol az egyikben
vagyunk, hol a másikban. És néha átmegyünk az egyikből a másikba – például amikor álmodunk,
vagy amikor hagyjuk, hogy magával ragadjon a rendkívüli.
– De nem láthatjuk őket, és nem is tudunk velük kommunikálni.
56
– De, tudunk. Minden éjszaka, amikor alszunk, átkerülünk egy másik síkra. Beszélünk az
élőkkel, beszélünk azokkal, akiket halottnak vélünk, azokkal, akik egy másik dimenzióban
vannak, és önmagunkkal is – azokkal, akik valaha mi voltunk, és akik egyszer majd mi leszünk.
Az energia egyre hígabb, érzem, hogy mindjárt megszakad vele a kapcsolatom.
– A szeretet mindig legyőzi azt, amit halálnak hívunk. Ezért nem kell megsiratnunk a
szeretteinket, hiszen továbbra is a szeretteink maradnak, és mellettünk maradnak. Ezt rendkívül
nehéz elfogadni. Ha nem hisztek benne, fölösleges magyaráznom.
Látom, hogy Yao lehajtja a fejét. A korábbi kérdésére most kapta meg a választ.
– És akiket gyűlölünk?
– Nem szabad alábecsülnünk az ellenségeinket sem, akik eltávoztak a túlvilágra – felelem. – A
mágikus Hagyományban különös nevük van, ők az „utazók”. Nem azt mondom, hogy bármi
rosszat tehetnek itt. Nem tudnak, hacsak meg nem engedjük nekik. Mert ők is itt vannak velünk,
és mi is velük. Ugyanazon a vonaton. Az egyetlen módja a probléma megoldásának, ha
helyrehozzuk a hibákat és túllépünk a konfliktusokon. Ez egyszer be is következik, bár néha sok
„élet” kell hozzá, hogy idáig eljussunk. Egy örökkévalóságon keresztül találkozunk és elválunk.
Az elmenetelt visszatérés követi, a visszatérést pedig mindig újabb elmenetel.
– De azt mondtad, hogy az egésznek a részei vagyunk. Nem létezünk.
– Dehogynem létezünk, ugyanúgy, ahogy egy sejt létezik. Képes rá, hogy pusztító rákot
idézzen elő, és megtámadja a szervezetet. Vagy arra is képes, hogy olyan vegyi anyagokat
bocsásson ki, amelyektől vidámak leszünk és jól érezzük magunkat. De attól még nem ember.
– Mire jó akkor ez a sok konfliktus?
– Arra, hogy az Univerzum haladjon előre. Hogy a test mozogjon. Nincs benne semmi
személyes. Hallgassátok csak!
Fülelnek, de nem hallják. Világosabban kell kifejtenem.
– Ebben a pillanatban a sín és a kerekek konfliktusban állnak egymással, és a fémek
összeütközésének halljuk a hangját. De a kerekeknek a sín ad értelmet, a sínnek pedig a kerekek.
A fém hangjának nincs jelentősége. Az csak egy megnyilvánulás, nem jajkiáltás.
Az energia szertefoszlott. Az emberek tovább kérdezgetnek, de már nem tudok értelmesen
válaszolni. Mindenki megérti, hogy itt kell abbahagyni.
– Köszönöm – mondja Yao.
– Ne nekem köszönd. Én is csak hallgattam.
– Azt mondod, hogy…
– Nem mondok én semmi különöset, és mindent mondok. Láttátok, hogy megváltozott a
hozzáállásom Hilalhoz. Nem kéne ezt itt mondanom, mert ez egyáltalán nem válik a hasznára,
sőt, éppen ellenkezőleg, némelyik gyenge lélek esetleg olyat érezhet, ami csak lealacsonyítja az
embert, és amit úgy hívunk, hogy féltékenység. De a Hilallal való találkozásom kinyitott egy ajtót
– ha nem is azt, amelyiket akartam. De kinyitott egy ajtót, és életemnek új dimenziójába
kerültem. Egy másik vagonba, ahol sok megoldatlan konfliktus van. Az emberek ott várnak rám,
és oda kell mennem hozzájuk.
– Másik sík, másik vagon…
– Úgy van. Örökké ugyanazon a vonaton vagyunk, egészen addig, amíg Isten – valamilyen
okból, amit csak Ö ismer – úgy nem dönt, hogy magához vesz. De mivel lehetetlen mindig a saját
fülkénkben maradni, ide-oda járkálunk, életből életbe, mintha egymást követnék. De nem
egymást követik: az vagyok, aki voltam, és aki leszek. Amikor a moszkvai szálloda előtt
találkoztam Hilallal, elmesélt egy történetet, amit én írtam, egy tűzről, a hegy tetején. De van egy
másik történet is a szent tűzről, amit most elmesélek nektek:
„Amikor a nagy Israel Shem Tov rabbi látta, hogy sanyargatják a népét, elment az erdőbe,
meggyújtott egy szent tüzet, és elmondott egy különleges imát, arra kérve Istent, hogy oltalmazza
a népét. És Isten csodát tett.
57
Később az ö tanítványa, Maggid de Meztritch, követve mestere példáját, elment ugyanarra a
helyre, az erdőbe, és azt mondta: »Univerzum Mestere, én nem tudom, hogy kell meggyújtani a
szent tüzet, de még tudom a különleges imát. Hallgass meg, kérlek!« A csoda megtörtént.
Eltelt egy nemzedék, és amikor Mosheleib de Sasov rabbi látta, hogy üldözik a népét, elment
az erdőbe, és azt mondta: »Én nem tudom meggyújtani a szent tüzet, és a különleges imát sem
ismerem, de még emlékszem a helyre. Segíts rajtunk, Uram!« És az Úr segített.
Ötven esztendővel később Israel de Rizhin rabbi így szólt az Istenhez, kerekes székében ülve:
»Nem tudom meggyújtani a szent tüzet, nem ismerem az imát és még a helyet sem találom meg az
erdőben. Csak annyit tehetek, hogy elmesélem ezt történetet, azt remélve, hogy Isten
meghallgat.«„
Most csak én beszélek. Már nem az Isteni Energia szól belőlem. De ha a szent tüzet
meggyújtani nem is tudom, sőt, még azt sem tudom, miért gyújtották meg legelőször, legalább
történetet mesélni tudok.
– Legyetek vele kedvesek.
Hilal úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Mellesleg mindenki úgy tesz, mintha nem hallotta
volna.
58
SZIBÉRIA CHICAGÓJA
Mindannyian a Kozmoszban bolyongó lelkek vagyunk, akik egyszerre élik az életeiket, mégis
az a benyomásuk, hogy egyik inkarnációból a másikba haladnak. Mindaz, ami megérinti a
lelkünk mélyét, soha nem merül feledésbe, és hatással van a többi életünkre is.
Szeretettel nézek Hilalra, azzal a szeretettel, amely tükörként csillan az időn át, vagyis azon,
amit mi az időnek képzelünk. Soha nem volt az enyém, és nem is lesz, mert így van megírva. Ha
teremtmények vagyunk, akkor egyben marionettbábok is vagyunk Isten kezében, van egy határ,
amit nem tudunk átlépni – mert így van megírva, számunkra ismeretlen okból. Egészen közel
mehetünk, a lábunkkal meg is érinthetjük a folyó vizét, de tilos belemerülnünk és hagynunk,
hogy elvigyen az ár.
Hálát adok az életnek, amiért akkor találkoztam vele újra, amikor szükségem volt rá. Végre
kezdem elfogadni a gondolatot, hogy ötödszörre is be kell lépnem azon az ajtón – akkor is, ha
még nem találom meg a választ. Még egyszer hálát adok az életnek, mert korábban féltem, és
most már nem félek. Harmadszor pedig azért adok hálát, mert részt veszek ezen az utazáson.
Szórakoztat, hogy ma este féltékeny. Bármilyen tehetséges is a hegedűjátékban, bármilyen
nagy harcos is, amikor el akar érni valamit, azért valahol mégis gyerek, és az is marad, akárcsak
én, és mindenki, aki valóban a legjobbat akarja, amit az élet kínálhat. Erre csak egy gyerek képes.
Szándékosan tettem féltékennyé, mert így tudni fogja, miről van szó, amikor majd a többiek
féltékenységével kell szembenéznie. Elfogadom majd feltétel nélküli szeretetét, mert amikor újra
feltétel nélkül fog szeretni, tudni fogja, milyen talajra lép.
ℵ
– „Szibéria Chicagójá”-nak is hívják.
Szibéria Chicagója. Az összehasonlítások általában furcsán hangzanak. A transzszibériai vasút
megépítése előtt Novoszibirszknek kevesebb mint nyolcezer lakosa volt. Mostanra lakossága
meghaladja az 1,4 milliót, hála annak a hídnak, amelyik lehetővé teszi, hogy a vonat folytassa
zakatolását a Csendes-óceán felé.
Állítólag ebben a városban élnek Oroszország legszebb női. Úgy látom, e legenda alapjai a
valóságban gyökereznek, bár nem volt alkalmam az összehasonlításra a többi helyen, ahol
megfordultam. Ebben a pillanatban Hilal, én és egy ilyen novoszibirszki istennő valami
olyasmivel állunk szemben, aminek az égvilágon semmi kapcsolata nincs az aktuális valósággal:
egy óriási Lenin-szoborral, a férfival, aki a kommunizmus eszméit valóra váltotta. Semmi sem
lehet kevésbé romantikus, mint ennek a kecskeszakállú férfinak a látványa, aki eltökélten mutat a
jövőbe, miközben képtelen kilépni a szobor mozdulatlanságából, hogy megváltoztassa a világot.
A Chicagóról szóló megjegyzést az említett istennő tette, akit Tatyjanának hívnak, mérnök, 30
év körüli (soha nem találom el, de a feltételezéseim alapján teremtem meg a világomat), és az
összejövetel és a vacsora után úgy döntött, hogy sétál velünk egyet. A „szárazföld” most azt a
benyomást kelti bennem, mintha egy másik bolygón lennék. Időbe telik, míg megszokom, hogy a
talaj nem rázkódik folyton a lábam alatt.
– Üljünk be valahova inni egy kicsit, aztán táncoljunk. Szükségünk van a testmozgásra.
– De fáradtak vagyunk – mondja Hilal.
Ebben a pillanatban átváltozom azzá a nővé, aki megtanultam lenni, és azt olvasom ki a
szavaiból: „Vele akarsz lenni.”
– Ha te fáradt vagy, visszamehetsz a szállodába. Én Tatyjanával maradok.
Hilal témát vált:
– Szeretnék neked mutatni valamit.
59
– Akkor mutass. Nem kell ahhoz kettesben lennünk. Hiszen még tíz napja sem ismerjük
egymást, nem igaz?
Ez egy csapásra lerombolja a „vele vagyok”-pózt. Tatyjana felderül – nem miattam, hanem
mert a nők mindig egymás természetes ellenségei. Azt mondja, szíves-örömest megmutatja
nekem az éjszakai életet „Szibéria Chicagójában”.
Lenin elszántan tekint le ránk az emelvényéről, úgy tűnik, hozzászokott már az ilyen
jelenetekhez. Ha a proletariátus-paradicsom létrehozása helyett inkább a szerelem diktatúrájának
szenteli magát, jobban sikerültek volna a dolgok.
– Jó, akkor gyertek velem.
„Gyertek velem?” Mielőtt levegőhöz juthatnék, Hilal már határozott léptekkel elindul. Meg
akarja fordítani a játékot, hogy visszaverje a támadást, és Tatyjana belesétál a csapdába.
Elindulunk a széles sugárúton, amely a hídhoz vezet.
– Te ismered a várost? – kérdezi némileg meglepetten az istennő.
– Az attól függ, mit nevezel „ismerésnek”. Mindent ismerünk. Amikor a hegedűmön játszom,
érzem a létezését egy…
Keresi a szavakat. Végül talál valamit, amit én értek, Tatyjanát viszont kirekeszti a
társalgásból.
– …egy óriási és hatalmas „információs mezőnek”, ami itt van körülöttem. Ezt a valamit nem
én uralom, inkább ő ural engem, és ha elbizonytalanodom, ő vezet rá a megfelelő akkordra. Nem
kell ismernem a várost, csak hagynom kell, hogy elvezessen oda, ahova akar.
Hilal egyre gyorsabban lépked. Legnagyobb meglepetésemre Tatyjana tökéletesen megértette,
amiről beszélt.
– Én imádok festeni – mondja. – Bár a hivatásomra nézve mérnök vagyok, amikor az üres
vászon előtt állok, azt veszem észre, hogy minden egyes ecsetvonás egy vizuális meditáció.
Utazás, ami a boldogságba vezet, és ezt nem találom meg a munkámban, és soha nem akarom
elveszíteni.
Lenin bizonyára már sok ilyen jelenetet látott. Először két erő szemben áll egymással, mert
jelen van egy harmadik is, amit meg kell tartani vagy meg kell hódítani. Aztán nem sokkal
később ez a két erő már szövetségben áll egymással, és a harmadikról meg is feledkeztek, vagy
már nem is fontos. Én csak kívülről szemlélem kettejüket, ők pedig olyanok, mint két
gyermekkori barátnő, akik lelkesen beszélgetnek oroszul, és elfelejtették, hogy én is itt vagyok.
Noha még mindig hideg van – gondolom, itt egész évben hideg van, elvégre Szibériában vagyunk
–, jólesik a séta, egyre jobb kedvem lesz tőle. Minden egyes kilométerrel közelebb kerülök a
birodalmamhoz. Volt egy pillanat Tunéziában, amikor azt hittem, ez nem fog bekövetkezni, de a
feleségem biztosított afelől, hogy ha egyedül leszek, sebezhetőbbé válok, ugyanakkor viszont
nyitottabbá is. Igaza volt.
Fárasztó követnem ezt a két nőt. Holnap majd hagyok egy üzenetet Yaónak, amelyben azt
javaslom, hogy gyakoroljuk egy kicsit az aikidót. Az agyam mostanában sokkal többet dolgozik,
mint a testem.
ℵ
Megállunk a semmi közepén, egy teljesen kihalt téren, amelynek egy szökőkút árválkodik. A
vize befagyott. Hilal légzése felgyorsul, s ha így folytatja, az oxigénhiánytól az lesz az érzése,
hogy lebeg. Mesterségesen előidézett transz – engem ezzel már nem lehet lenyűgözni.
Hilal most egy olyan előadás karmestere, amit nem ismerek. Arra kér minket, hogy fogjuk
meg egymás kezét, és az övét is, és nézzük a szökőkutat.
– Mindenható Isten – mondja szaporán lélegezve. – Küldd el a hírvivőidet a gyermekeidnek,
akik most nyitott szívvel várják őket.
Egy ismert megidéző formulával folytatja. Látom, hogy Tatyjana keze remegni kezd, mintha ő
is kezdene transzba esni. Hilal, úgy tűnik, kapcsolatba lépett az Univerzummal, vagy azzal, amit
„információs mezőnek” nevezett. Folytatja az imát, Tatyjana keze már nem remeg, és teljes
erőből szorítja az enyémet. Tíz perc múlva véget ér a szertartás.
60
Nem tudom, kimondjam-e, amit gondolok. De ez a lány maga a megtestesült nagylelkűség és
szeretet, megérdemli, hogy őszinte legyek vele.
– Nem értem – kezdem. Úgy tűnik, kissé zavarba jön.
– A lelkek közelítésének szertartása – magyarázza.
– És hol tanultad?
– Egy könyvből.
Most folytassam, vagy várjak addig, míg kettesben leszünk? Végül, mivel Tatyjana is részt
vett szertartásban, úgy döntök, hogy folytatom.
– Minden tiszteletem a tiéd, amiért belemélyedtél a témába, és azé az emberé, aki megírta azt a
könyvet, de ennek ellenére úgy vélem, hogy teljesen tévúton jársz. Mire jó ez a szertartás, úgy,
ahogy elvégeztük? Emberek millióinak szent meggyőződése, hogy a Kozmosszal
kommunikálnak és ezáltal megmentik az emberiséget. És ahányszor nem sikerül, mert persze így
nem is sikerülhet, kiábrándulnak. Aztán a következő könyv vagy tanfolyam visszaadja nekik a
reményt, hiszen újdonsággal szolgál. De néhány hét múlva elfelejtik, amit tanultak, és szép lassan
végleg elszáll minden reményük.
Hilal meglepetten néz rám. Meg akarta mutatni nekem, hogy nemcsak a zenében tehetséges,
de ingoványos talajra lépett, hiszen e téren egyáltalán nem ismerek toleranciát. Tatyjana
bizonyára meg van győződve róla, hogy rettenetesen udvariatlan vagyok, és újdonsült barátnője
védelmére kel.
– De az imák nem visznek közelebb minket Istenhez?
– A kérdésre újabb kérdéssel válaszolok. Vajon az imáidtól fog fölkelni holnap a nap? Persze,
hogy nem. A nap azért kel fel, mert egy egyetemes törvénynek engedelmeskedik. Isten így is, úgy
is közel van hozzánk, függetlenül attól, hogy imádkozunk, vagy nem.
– Azt állítod, hogy az imák fölöslegesek? – kérdezi Tatyjana.
– Dehogyis! Ha nem kelsz föl korán, soha nem fogod meglátni a felkelő napot. Ha nem
imádkozol, Isten hiába van mindig közel, nem fogod észrevenni a jelenlétét. De ha azt hiszed,
hogy csak ilyen szertartásokkal jutsz bármire is, akkor jobban teszed, ha elköltözöl az egyesült
államokbeli Sonora-sivatagba, vagy életed hátralévő részét egy indiai ashramban töltöd. Ennek a
lánynak, aki az előbb imádkozott, sokkal inkább a hegedűjében van benne az Isten, nem a
szertartásaiban.
Tatyjanából kitör a zokogás. Hilal és én csak állunk tanácstalanul, és nem tudjuk, mitévők
legyünk. Végül megvárjuk, amíg felhagy a sírással, és elmeséli, mit érez.
– Köszönöm – mondja. – Akkor is, ha szerinted fölösleges volt, köszönöm. Sérülések százait
hordom magamban, miközben úgy kell tennem, mintha én lennék a világ legboldogabb embere.
Ma legalább úgy éreztem, hogy valaki kézen fog, és azt mondja: nem vagy egyedül, gyere
velünk, mutass meg nekem valamit, amit ismersz. Úgy éreztem, hogy szeretnek, hasznos, fontos
vagyok.
Hilal felé fordul, és úgy folytatja:
– Még amikor úgy döntöttél, hogy jobban ismered ezt a várost, mint én, aki itt születtem és itt
éltem meg minden élményemet, még akkor sem éreztem magam alacsonyabb rendűnek vagy
sértettnek. Elhittem, hogy már nem vagyok egyedül, és valaki megmutat valamit, amit én nem
ismerek. És tényleg soha nem láttam még ezt a szökőkutat, de mostantól kezdve, ha rosszul
érzem magam, mindig ide fogok jönni, és Isten oltalmát kérem. Tudom, hogy a szavak nem
jelentenek semmi különöset. Sokszor imádkoztam már életemben hasonlóképpen, és imáim soha
nem találtak meghallgatásra, így hát egyre gyengébb lett a hitem. De ma történt valami, mert ti
külföldiek vagytok és nem ismerlek titeket, mégsem vagytok idegenek. Tatyjana még nem fejezte
be.
– Te sokkal fiatalabb vagy nálam, nem szenvedtél annyit, amennyit én, nem ismered az életet,
de szerencsés vagy. Szerelmes vagy egy férfiba, és ettől én szerelmes lettem az életbe, és innentől
kezdve én is sokkal könnyebben szeretek majd bele egy férfiba.
61
Hilal lesüti a szemét. Nem ezt akarta hallani. Talán tervezte, hogy egyszer kimondja, de most
másvalaki mondja ki helyette, Novoszibirszk városában, Oroszországban, abban a valóságban,
ahogyan mi képzeljük – noha Isten egészen másnak teremtette. Ebben a percben nagy harc dúl a
fejében a Tatyjana szívéből áradó szavak és a logikus késztetés között, hogy egy csapásra véget
vessen ennek a különleges pillanatnak, arra gondolva, hogy „mindenki tudja”, „a vonaton is
mindenki látja rajtam”.
– Anélkül, hogy lenne rá magyarázat, végre meg tudok bocsátani magamnak, és ettől
megkönnyebbülök – folytatja Tatyjana. – Nem értem, mit kerestek itt, és azt sem, hogy miért
kértetek meg rá, hogy kísérjelek el titeket, de megerősítettétek bennem, amit eddig is éreztem: az
emberek akkor találkoznak, amikor találkozniuk kell. Most végre megváltottam önmagam
önmagamtól.
Megváltozott a hangja, az egész lénye. Az istennőből egyszeriben tündér lett. Kitárja szárnyait
Hilal fölé, aki odalép hozzá. Átölelik egymást. Tatyjana rám néz, és int a fejével, hogy én is
menjek oda hozzájuk, de én nem mozdulok. Hilalnak nagyobb szüksége van erre az ölelésre, mint
nekem. Meg akarta mutatni a mágikust, ehelyett valami szokványost mutatott, de a szokványos
átalakult mágikussá, mert van itt egy másik nő, aki képes volt átalakítani és megszentelni ezt az
energiát.
Még mindig ölelik egymást. Nézem a szökőkút fagyott vizét, és tudom, hogy egyszer majd
újra csobogni fog, aztán ismét megfagy, és később megint csobog, így van ez a szívünkkel is: az
is az időnek engedelmeskedik, és soha nem áll meg örökre.
Elővesz a táskájából egy névjegykártyát. Némi habozás után átadja Hilalnak.
– Ég veletek – mondja Tatyjana. – Itt van a telefonszámom, de tudom, soha többet nem látlak
titeket. Talán mindaz, amit most mondtam, csak egy gyógyíthatatlan romantikus zagyvasága, és
hamarosan minden úgy megy tovább, ahogy eddig. De nekem akkor is nagyon fontos volt ez az
egész.
– Ég veled! – feleli Hilal. – Ha ismerem a szökőkúthoz vezető utat, akkor bizonyára a
szállodához is odatalálok.
Belém karol. Ahogy sétálunk a hidegben, most először kívánom, mint nőt. A szálloda
kapujában elbúcsúzom tőle, és közlöm, hogy nekem még sétálnom kell, mégpedig egyedül, hogy
gondolkozzam az élet dolgain.
62
A BÉKE ÚTJA
Nem szabad. Nem lehet. És ezerszer is el kell mondanom magamban, hogy: nem is akarom.
Yao leveti a ruháit, és alsónadrágban áll előttem. Annak ellenére, hogy több mint 70 éves,
izmos, szálkás teste van. Én is levetem a ruháimat.
Ez most nagyon kell. Nem is annyira a mozgás hiánya miatt, mint inkább amiatt, hogy kezd
elszabadulni bennem a vágy. Bár csak olyankor ölt hatalmas méreteket, amikor Hilallal
eltávolodunk egymástól – például elmegy a szobájába, vagy a munkámmal kapcsolatos
elfoglaltságom van –, tudom, hogy nem kell hozzá sok, és megadom magam neki. Így volt a
múltban is, amikor sejtésem szerint először találkoztunk: amikor távol volt tőlem, nem tudtam
másra gondolni. Amikor viszont ismét a közelembe került, látható, tapintható közelségbe, a
démonok maguktól eltűntek, anélkül hogy harcolnom kellett volna velük.
Ezért kell mellettem lennie. Most. Mielőtt túl késő lesz.
Yao fölveszi a kimonóját, és én követem a példáját. Némán elsétálunk a dojóig, a harc
színhelyéig, amit három-négy telefonhívás után sikerült megtalálnia. Többen gyakorolnak itt,
keresünk egy szabad sarkot.
„A Béke Útja mérhetetlen és visszatükrözi a rejtett és megnyilvánult világok hatalmas céljait.
A harcos az Istenség élő oltára, olyan ember, aki ezeket a nemes célokat szolgálja.” Uesiba
Morihei mondta ezt csaknem egy évszázaddal ezelőtt, amikor kidolgozta az aikidó technikáit.
Hilal testének útja pedig az az ajtó, amin bekopogok, és ő kinyitja, de nem kérdezi, mit
óhajtok: látja a szememben. Talán fél. Vagy talán azt mondja: „Lépj be, hisz erre a pillanatra
vártam. Testem az Istenség élő oltára, és arra szolgál, hogy itt nyilvánuljon meg mindaz, amit egy
másik dimenzióban élünk át.”
Yao és én elvégezzük a tradicionális köszöntést, a tekintetünk nyomban meg is változik.
Készen állunk a harcra.
És a képzeletemben a lány is lehajtja a fejét, és azt mondja: „Igen, készen állok, tarts erősen,
ragadd meg a hajam.”
Yao és én közelebb lépünk egymáshoz, megragadjuk egymás kimonójának a gallérját, így
maradunk, és kezdődik a harc. Egy másodperc múlva a padlón fekszem. Nem szabad rá
gondolnom: megidézem Uesiba szellemét, ő a tanításaival siet a segítségemre, és visszatérek a
dojóra, az ellenfelemhez, a harchoz, az Aikidóhoz, a Béke Útjához.
„Elmédnek harmóniában kell lennie az Univerzummal. Testednek követnie kell az
Univerzumot. Te és az Univerzum egyek vagytok.”
De a támadás ereje csak még közelebb vitt a lányhoz. Én is ugyanazt teszem. Megragadom a
haját, lelököm az ágyra, rávetem magam a testére, és íme, az Univerzum harmóniája: egy férfi és
egy nő egyetlen energiává egyesül.
Fölkelek. Évek óta nem harcoltam már, a képzeletem pedig messze jár, és elfelejtettem,
hogyan kell megtalálnom az egyensúlyom. Yao megvárja, míg összeszedem magam: megnézem,
ő hogy áll, és eszembe jut, milyen helyzetben kell tartanom a lábam. Fölveszem a helyes
testtartást, és ismét megragadjuk egymás kimonójának gallérját.
De már megint nem Yao áll velem szemben, hanem Hilal. Lefogom a karjait, előbb a
kezemmel, aztán rájuk térdelek. Elkezdem kigombolni a blúzát.
Ismét nagyot repülök, anélkül hogy tudnám, hogyan történt. A földön fekszem, nézem a
plafont, a neonfényeket, és nem tudom, hogy lehetett ilyen nevetségesen gyenge a védekezésem.
Yao a kezét nyújtja felém, hogy fölsegítsen, de visszautasítom: egyedül is megy.
Harmadszor is megragadjuk a kimonók gallérját. Harmadszor is elszáll a képzeletem:
visszatérek az ágyra, a blúz már kigombolva, megpillantom kis mellein a kemény bimbókat, és
63
lehajolok, hogy megcsókoljam őket, ő némileg ellenáll – de élvezi, és előre izgatja a következő
mozdulat.
– Koncentrálj – mondja Yao.
– Koncentrálok.
Hazugság. És ezt ő is tudja. Bár nem tud olvasni a gondolataimban, azt jól látja, hogy nem
vagyok itt. Valósággal lángol a testem a véremben keringő adrenalintól, a két eséstől, és
mindattól, ami még velem együtt a földre esett: a blúz, a farmer, a messzire hajított sportcipők.
Nem lehet előre látni a következő támadást, de lehet ösztönből cselekedni, figyelni és…
Yao elengedi a gallért, és megfogja az ujjamat, hogy a klasszikus fogással megcsavarja. Csak
egy ujj, de az egész test lebénul tőle. Egyetlen ujj miatt a test többi része sem működik.
Összeszedem minden erőmet, hogy ne üvöltsék, de csillagokat látok, és a fájdalom olyan erős,
hogy hirtelen eltűnik a dojo.
Az első pillanatban úgy tűnik, mintha a fájdalom visszarántaná a figyelmemet arra, amire kell:
a Béke Útjára. De aztán máris az az érzésem támad, mintha Hilal az ajkamba harapna, miközben
vadul csókolózunk. Már nem a karjain térdelek: a kezei erősen szorítanak, a körmei belevájnak a
hátamba, bal fülemben hallom a nyögéseit. A fogai engednek a szorításból, megmozdul a feje és
megcsókol.
„Eddzed a szíved. Ez az az önfegyelem, amire a harcosnak szüksége van. Ha képes vagy
uralkodni rajta, legyőzöd az ellenfeled.”
Ezt próbálom csinálni. Sikerül kitérnem a támadás elől, és újra megragadom a kimonóját. Azt
gondolja, hogy megalázva érzem magam, észrevette, hogy évek óta nem edzettem, és most
bizonyára hagyni fogja, hogy én támadjak.
Olvastam a gondolataiban, olvastam a lány gondolataiban, és hagyom, hogy ő irányítson. Hilal
a hátamra fordít, ráül a testemre, kicsatolja az övem, és elkezdi kigombolni a nadrágom.
„A Béke Útja olyan, mint egy folyó, és mert nem áll ellen semminek, már azelőtt győz, mielőtt
belekezdene bármibe. A béke művészete legyőzhetetlen, hiszen nem harcol semmivel, csak
önmagával. Győzd le önmagad, és legyőzöd a világot,”
Igen, ezt teszem most. A vérem gyorsabban csörgedezik, mint bármikor, a verejték a
szemembe csöppen, és egy pillanatra elhomályosítja a látásom, de ellenfelem nem használja ki az
előnyét. Két mozdulat, és máris a földön fekszik.
– Ne csináld ezt – mondom. – Nem vagyok gyerek, akinek mindenképpen győznie kell. Az én
harcom ebben a pillanatban más síkon folyik. Ne hagyd, hogy úgy győzzek, hogy nem érdemlem
meg, és nem érzem azt az örömet, hogy én vagyok a jobb.
Megérti, és elnézést kér. Mi itt nem harcolunk, hanem az Út Művészetét gyakoroljuk. Megint
megfogja a kimonómat, és fölkészülök a jobbról érkező támadásra, ami az utolsó pillanatban
irányt vált – és Yao egyik keze úgy megcsavarja a karomat, hogy kénytelen vagyok letérdelni,
nehogy eltörjön.
A fájdalom ellenére tudom, hogy minden helyreáll. A Béke Útja olyan, mintha harc lenne, de
nem az. A hiányzó részek kitöltésének és a fölösleg kiürítésének a művészete. Beleadom minden
energiámat, és a képzeletem lassan otthagyja az ágyat, a kis mellű, kemény bimbójú lányt, aki
éppen a nadrágomat gombolja ki és közben simogatja az ágyékomat. Ezt a harcot önmagammal
folytatom, és mindenáron győznöm kell, akkor is, ha ezerszer elesem és fölkelek. Lassanként
eltűnnek a soha el nem csattant csókok, a közelgő orgazmusok, a vad és féktelen, romantikus,
korlátok és előítéletek nélküli szex utáni simogatások.
A Béke Útján vagyok, az energiám itt ömlik bele abba a folyóba, amely nem áll ellen
semminek, és ezért tud végigmenni az útján, hogy elérje a tengert, ahogy tervezte.
Újra fölkelek. Újra elesem. Csaknem fél órán keresztül harcolunk, tudomást sem véve a többi
emberről, akik szintén belefeledkeznek abba, amit csinálnak, és keresik a helyes testtartást, ami
segít megtalálni a mindennapi életben is a tökéletes hozzáállást.
A végén mindketten kimerülten, verejtékben úszva állunk egymás mellett. Ő köszönt engem,
én köszöntöm őt, aztán a zuhanyzó felé vesszük az irányt. Folyton elestem, még sincsenek
64
sebesülések a testemen: aki megsebesíti az ellenfelét, az önmagát sebesíti meg. Az agresszió
féken tartása úgy, hogy közben ne sebesítsük meg a másikat: ez a Béke Útja.
Hagyom, hogy a víz végigfolyjon a testemen, lemosson mindent, ami a képzeletemben
fölgyülemlett. Ha majd visszatér a vágy, mert tudom, hogy vissza fog térni, megkérem Yaót,
hogy megint találjon egy helyet, ahol gyakorolhatjuk az aikidót – akár a vonat folyosóján is,
ahogy először terveztük –, és újra megtalálom a Béke Útját.
Az élet edzés. Amikor edzünk, fölkészülünk arra, ami előttünk áll. Élet és halál értelmét
veszti, nem létezik más, csak a kihívások, amelyeket örömmel fogadunk és nyugodtan küzdünk
le.
ℵ
– Egy férfi akar veled beszélni – jegyzi meg Yao, miközben öltözünk. – Azt mondtam neki,
hogy szerzek tőled időpontot, mert tartozom neki egy szívességgel. Tedd meg értem.
– De holnap korán indulunk – jut eszembe.
– Én a következő állomásunkról beszélek. Persze, én csak egy tolmács vagyok, úgyhogy ha
nem akarod, megmondom neki, hogy nem érsz rá.
Nem csak egy tolmács, és ezt ő is tudja. Férfi, aki észreveszi, ha segítségre van szükségem,
akkor is, ha nem tudja az okát.
– Rendben, megteszem, amire kérsz – egyezem bele.
– Szeretném, ha tudnád, hogy nagy tapasztalattal
rendelkezem a harcművészetekben – kezdi. – És amikor Uesiba kidolgozta a Béke Útját, nemcsak
a fizikai ellenfél legyőzésére gondolt. Ha a tanítvány útjában áll egy átlátszó vágy, olyankor
mindig legyőzi a belső ellenfelet is.
– Régóta nem harcolok.
– Nem hiszem. Lehet, hogy régóta nem edzel, de a Béke Útja folytatódik benned. Aki egyszer
megtanulta, soha nem felejti el.
Tudom, hova akar Yao kilyukadni. Itt félbe is szakíthatnám a társalgást, de hagyom, hadd
folytassa. Bölcs, sokat tapasztalt férfiú, akit megedzett a sors, és minden viszontagságot túlélt,
pedig sokszor kellett világot váltania ebben az inkarnációban. Szóval, fölösleges titkolózni előtte.
Megkérem tehát, hogy folytassa.
– Te nem velem harcoltál. Te vele harcoltál.
– Ez igaz.
– Eddzünk máskor is, amikor csak tehetjük! Meg akarom köszönni, amit a vonaton mondtál.
Hogy az élet és a halál olyan, mint amikor átmegyünk egyik vagonból a másikba, és ezt életünk
során sokszor megtesszük. A feleségem elvesztése óta most először volt nyugodt éjszakám.
Álmomban találkoztam vele, és láttam, hogy boldog.
– Ez önmagamnak is szólt.
Megköszönöm, hogy méltó ellenfelem volt, és nem hagyta, hogy enyém legyen egy olyan
győzelem, amit nem érdemeltem meg.
65
A TŰZ GYŰRŰJE
„Ki kell fejleszteni egy olyan stratégiát, amely mindent felhasznál, ami az ember körül van. A
kihívásokra való felkészülés legjobb módja, ha a reakcióképességünk végtelen. „
Végre sikerült felcsatlakoznom az internetre. Föl akartam idézni mindazt, amit a Béke Útjáról
tanultam.
„A béke keresése az imádkozásnak egy olyan módja, amely fényt és hőt termel. Feledkezz meg
magadról egy kicsit, és tudd, hogy a fényben van a bölcsesség, a hőben pedig az együttérzés.
Ahogy a bolygón jársz, igyekezz meglátni az ég és a föld valódi formáját. Ez akkor válik
lehetségessé, ha nem hagyod, hogy megbénítson a félelem, és elhatározod, hogy minden
cselekedeted és viselkedésed megfelel annak, amit gondolsz.”
Valaki kopog az ajtón. Annyira koncentrálok, hogy beletelik egy kis időbe, amíg észreveszem.
Első gondolatom az, hogy nem reagálok, de aztán eszembe jut, hogy hátha valami sürgős – kinek
lenne bátorsága ilyenkor felébreszteni valakit?
Így hát végül odamegyek, hogy kinyissam. És rájövök, ki az az ember, akiben megvan a kellő
bátorság az ilyesmihez.
Hilal áll odakint, piros pólóban és pizsamanadrágban. Szó nélkül belép a szobámba, és
lefekszik az ágyamra.
Lefekszem mellé. Közelebb húzódik, és átölelem.
– Hol voltál? – kérdezi.
Ez a „hol voltál” több, mint egy egyszerű kérdés. Aki ezt kérdezi, egyben azt is mondja:
„hiányoztál”, „veled szerettem volna lenni”, „be kell számolnod a lépéseidről”.
Nem válaszolok, csak megsimogatom a haját.
– Felhívtam Tatyjanát, és együtt töltöttük a délutánt – feleli a kérdésre, amit nem tettem föl, és
amire én nem is válaszoltam. – Ő egy szomorú nő, és a szomorúság ragályos. Elmesélte, hogy
van egy ikertestvére, aki kábítószerfüggő, nem talál állást és képtelen a normális párkapcsolatra.
De Tatyjana szomorúsága nem innen származik, hanem onnan, hogy ő viszont sikeres, szép,
minden férfi álma, van munkája, amit szeret, és bár elvált, azóta már talált egy másik férfit, aki
szerelmes belé. Az a baja, hogy ahányszor meglátja az ikertestvérét, szörnyű bűntudata támad.
Először is azért, mert nem tehet érte semmit. Másodszor pedig azért, mert az ő sikerei még
keserűbbé teszik a testvére kudarcait. Vagyis soha nem lehetünk boldogok, bármilyenek is a
körülmények. Nem Tatyjana az egyetlen a világon, aki így gondolkodik. Tovább simogatom a
haját.
– Emlékszel, mit meséltem a követségen, ugye? Mindenki meg van győződve róla, hogy
rendkívüli tehetségem van a zenéhez, nagy hegedűművész vagyok és fényes, sikerekben gazdag
pályafutás áll előttem. A tanárnő is ezt mondta neked, és hozzátette: „Csak hát nincs önbizalma
és labilis.” Ez nem igaz. Magabiztosan elsajátítottam a technikát, tudom, hova kell mennem, hogy
ihletet merítsek, de én nem erre születtem, és senki nem fog meggyőzni az ellenkezőjéről. A
hangszer számomra csak menekülés a valóság elől, az én tüzes szekerem, ami jó messzire visz
önmagamtól, és neki köszönhetem, hogy élek. És azért maradtam életben, hogy találkozhassak
azzal az emberrel, aki majd megvált mindattól a gyűlölettől, amit érzek. Amikor olvastam a
könyveidet, megértettem, hogy ez az ember te vagy. Nyilván.
– Nyilván.
66
– Próbáltam segíteni Tatyjanán, elmondtam neki, hogy egész fiatalkoromtól fogva azzal
voltam elfoglalva, hogy összetörjem minden férfi szívét, aki közeledni próbál hozzám, csak azért,
mert az egyikük egyszer öntudatlanul összetört. De nem hiszi el, mert engem csak gyereknek lát.
Azért akart találkozni velem, hogy a közeledbe férkőzhessen.
Megmozdul, még közelebb húzódik. Érzem a teste melegét.
– Megkérdezte, eljöhet-e velünk a Bajkál-tóig. Azt mondja, bár mindennap áthalad a vonat
Novoszibirszken, még soha nem volt oka fölszállni rá. Most lenne.
Úgy van, ahogy gondoltam: most, hogy itt fekszünk egymás mellett az ágyban, csak
gyengédséget érzek iránta. Eloltom a villanyt, a szobát csak a szomszédos építkezés acélszikrái
világítják meg.
– Azt mondtam, hogy nem jöhet velünk. Hogy hiába szállna föl, úgysem jutna el a vagonodig.
Az őrök nem engedik, hogy átmenjen az egyik osztályról a másikra. Megértette, hogy nem
akarom, hogy itt legyen.
– Itt egész éjszaka dolgoznak az emberek – mondom.
– Figyelsz rám?
– Figyelek, de nem értelek. Egy másik ember ugyanazért keres meg engem, amiért te is
megkerestél. És ahelyett, hogy segítenél neki, lerázod.
– Mert félek. Félek, hogy túl közel kerül hozzád, és elveszíted az érdeklődésedet irántam.
Mivel nem is tudom pontosan, hogy ki vagyok és mit keresek itt, az egész eltűnhet egyik
pillanatról a másikra.
Megmozdítom a bal karom, kitapogatom a cigarettásdobozt, és meggyújtok egyet magamnak,
egyet meg neki. A. mellkasomra teszem a hamutartót.
– Kívánsz engem? – kérdezi.
Legszívesebben azt mondanám: „Igen, kívánlak, amikor nem vagy velem, amikor csak egy
fantáziakép vagy a fejemben. Ma csaknem egy óráig harcoltam úgy, hogy közben rád gondoltam,
a testedre, a lábadra, a melledre, és a harc csak egy apró töredékét emésztette föl ennek az
energiának. Én olyan férfi vagyok, aki szereti és kívánja a feleségét, de ettől függetlenül téged is
kívánlak. Nem én vagyok az egyetlen, aki kíván téged, és nem is én vagyok az egyetlen
házasember, aki másik nőt kíván. Mindannyian követünk el gondolatban házasságtörést,
bocsánatot kérünk, aztán újra elkövetjük. És nem a bűntől való félelem miatt fekszem így
melletted, hogy a karjaimban tartalak, és mégsem nyúlok hozzád. Bennem nincs ilyesfajta
bűntudat. De van valami, ami sokkal fontosabb, mint az, hogy most szeretkezzek veled. Ezért
fekszem melletted nyugodtan, és ezért tudom ilyen békésen nézni a hotelszoba plafonját, amit
csak a szomszédos építkezés szikrái világítanak meg.”
– Persze, hogy kívánlak. Nagyon. Hiszen férfi vagyok, te pedig nő, egy nagyon vonzó nő.
Ráadásul napról napra nagyobb gyengédséggel viseltetek irántad. Csodálom a könnyedséget,
amivel váltogatod magadban a nőt és a kislányt. Olyan vagy, mint a vonó, amely könnyedén
siklik a hegedű húrjain, és isteni dallamot csihol ki belőlük. A két cigaretta parázsló végei
felizzanak. Két slukk.
– És miért nem nyúlsz hozzám?
Eloltom a cigarettámat, ő is eloltja az övét. Még mindig simogatom a haját, és ezzel akarom
visszavinni a múltba.
– Van egy nagyon fontos dolog, amit meg kell tennem mindkettőnkért. Emlékszel az Alefre?
Be kell lépnem azon az ajtón, ami ránk ijesztett.
– És nekem mit kell tennem?
– Semmit. Csak maradj mellettem.
Elkezdem elképzelni az aranyló fénygyűrűt a testem körül, ahogy föl-le jár rajtam. A lábamtól
indul, eljön a fejemig, aztán vissza. Eleinte nehéz koncentrálnom, de lassacskán elkezd gyorsulni.
– Beszélhetek?
Igen, beszélhet. A tűzgyűrű túl van ezen a világon.
67
– Nincs rosszabb dolog a világon, mint amikor visszautasítanak. A fényed rátalál egy másik
ember fényére, azt hiszed, kinyílnak az ablakok és beomlik a napfény, és végre begyógyulnak a
régi sebek. És hirtelen rádöbbensz, hogy semmi nem következik be abból, amit elképzeltél. Talán
meg kell fizetnem azért a sok férfiért, akiknek szenvedést okoztam.
Az aranyló fénygyűrű, amit az imént még megfeszített képzeletem hozott létre, elkezd tőlem
függetlenül mozogni. Klasszikus és ismert gyakorlat ez, ha az ember vissza akar térni a korábbi
életeibe.
– Nem, nem fizetsz meg semmiért. Én sem fizetek meg semmiért. Jusson eszedbe az, amit a
vonaton mondtam: most élünk meg mindent, ami a múltban és a jövőben van. Ebben a
pillanatban, itt, a novoszibirszki hotelszobában keletkezik és pusztul el a világ. Jóvátehetünk
minden bűnt, ha ez a vágyunk.
Nemcsak Novoszibirszkben, hanem az Univerzum minden pontján Isten óriási szíveként
dobog az idő, kitágul és összehúzódik, ritmikusan. Hilal közelebb húzódik, és én érzem a kis
szívet magam mellett, érzem, ahogy egyre erősebben dobog.
Ahogy az aranyló fénygyűrű is egyre gyorsabban mozog a testem körül. Amikor először
végeztem ezt a gyakorlatot – nyomban azután, hogy elolvastam egy könyvet, amely arról tanított,
hogy „miként fedezzük föl az elmúlt életek rejtélyeit” –, hirtelen Franciaországban találtam
magam, a XIX. század közepén, és azon kaptam magam, hogy könyvet írok, ugyanarról a
témáról, amiről ma is írok. Megtudtam a nevemet, azt, hogy hol lakom, milyen lúdtollat
használok, és melyik mondatot fejeztem be éppen. Úgy megrémültem, hogy azonnal visszatértem
a jelenbe, a Copacabanára, a szobába, ahol a feleségem békésen aludt mellettem. Másnap
utánajártam mindennek, aminek csak lehetett azzal kapcsolatban, hogy ki voltam, és
elhatároztam, hogy egy hét múlva ismét találkozom önmagammal. Nem sikerült. És hiába
próbáltam, később sem sikerült.
Beszéltem J.-vel a dologról. Elmagyarázta, mit jelent a „kezdők szerencséje”, amit Isten csak
azért talált ki, hogy bebizonyítsa, egyáltalán lehetséges ez a fajta utazás, de aztán a visszájára
fordul a helyzet, és az utazás ugyanolyan nehéz lesz, mint bárki más számára. Azt tanácsolta,
hogy ne csináljam többet, csak ha valami igazán komoly dolgot kell megoldanom valamelyik
korábbi életemben. Különben tiszta idő-pocsékolás az egész.
Évekkel később bemutattak egy nőnek São Paulóban. Homeopata orvos volt, sikeres volt az
életben, és mélyen együtt érzett a pácienseivel. Ahányszor csak találkoztunk, mindig úgy
éreztem, mintha már régről ismerném. Beszéltünk is erről, és azt mondta, ő is ugyanezt érzi.
Egyszer, egy szép napon kint álltunk a szállodai szobám erkélyén, néztük a várost, és hirtelen
azzal a javaslattal álltam elő, hogy végezzük el együtt a gyűrűgyakorlatot. Mindketten ott
termettünk az előtt az ajtó előtt, amit akkor láttam, amikor Hilallal fölfedeztük az Alefet. Aznap a
doktornő mosolyogva búcsúzott el tőlem, de azóta sem tudtam többé kapcsolatba lépni vele. Nem
vette föl a telefont, ha hívtam, nem fogadott, ha odamentem a klinikára, ahol dolgozott, és
megértettem, hogy fölösleges tovább erőltetnem a dolgot.
Az ajtó azonban immár nyitva állt. Az apró lyuk a gáton kiszélesedett annyira, hogy egyre
nagyobb erővel ömölhetett rajta a víz. Az évek során aztán más nőkkel is találkoztam, akik
szintén azt az érzést keltették bennem, hogy már ismerjük egymást – de többé nem követtem el
ugyanazt a hibát, amit a doktornővel, és egyedül végeztem a gyakorlatot. Soha nem tudta meg
egyikük sem, hogy felelős voltam valami szörnyűségért, ami egy előző életükben történt.
Mindazonáltal soha nem bénított le az, hogy tudomást szereztem a vétkemről. Őszintén
elhatároztam, hogy jóváteszem. Nyolc nő esett áldozatul a tragédia során, és biztos voltam benne,
hogy egyikük majd elmeséli, pontosan miként végződött a történet. Ugyanis már majdnem
mindent tudtam, kivéve azt, hogy milyen átkot vetettek ki rám.
És csaknem egy évtizeddel később fölszálltam a transzszibériai expresszre, és ismét
elmerültem az Alefben. Az ötödik nő itt fekszik mellettem, és olyasmikről beszél, amik engem
már nem érdekelnek, mert a tűzgyűrű egyre gyorsabban forog. Nem, nem akarom őt magammal
vinni oda, ahol régen találkoztunk.
– Csak a nők hisznek a szerelemben. A férfiak nem – mondja.
68
– A férfiak hisznek a szerelemben – válaszolom. Tovább simogatom a haját. A szívverése
elkezd lassulni. Úgy képzelem, hogy lehunyja a szemét, és érzi, hogy szeretik, oltalmazzák, az
elutasítottság érzése pedig olyan gyorsan illant el, ahogy jött.
A légzése is elkezd lassulni. Megint megmoccan, de most csak azért, hogy megtalálja a
legkényelmesebb testhelyzetet. Én is megmozdulok, leveszem a mellkasomról a hamutálat,
visszateszem az éjjeliszekrényre, és mindkét karommal átölelem őt.
Az aranyló fénygyűrű most már hihetetlen sebességgel mozog föl-alá a testemen, a lábamtól a
fejem búbjáig és vissza. És hirtelen érzem, ahogy megmozdul körülöttem a levegő, mintha valami
felrobbant volna.
69
ℵ
Homályos a szemüvegem. Piszkos a körmöm. A gyertya lángja alig világítja meg a
környezetemet, de látom a ruhám ujját: vastag, durva szövésű anyagból készült.
Egy levél hever előttem. Mindig ugyanaz a levél.
Córdoba, 1492. július 11.
Drága gyermekem!
Immáron vajmi kevés fegyverünk maradt, köztük az Inkvizíció, amely mostanára a legádázabb
támadások célpontjává vált. Egyesek rosszhiszeműsége, mások előítéletei az inkvizítort valóságos
szörnyetegként festik le. Ebben a nehéz és törékeny időben, amikor az állítólagos reform az
otthonokban lázadást, az utcákon rendbontást szül, bennünket pediglen kínzással és
szörnyetegséggel vádolván, aljas rágalmakkal illeti Krisztus ítélőszékét, mi vagyunk a hatóság!
És a hatóságnak kötelessége a legszigorúbb büntetést kiszabni azokra, akik súlyosan megsértik a
közjó érdekeit. Le kell metszenünk a beteg testről azt a végtagot, amelyik fertőzi, hogy
megakadályozzuk, hogy mások is kövessék veszélyes példáját. Felettébb igazságos tehát, hogy a
halálbüntetés ítéletét szabjuk ki azokra, akik – az eretnekség megátalkodott hirdetőiként – azon
munkálkodnak, hogy minél több lélek vettessék a Pokol fertelmes tüzébe.
Ezek a nők azt hiszik, hogy szabadságukban áll vétkeik mérgét terjeszteni, és mindenüvé
elszórni a paráznaság és az ördög imádásának magvait. Boszorkányok ők! A lelki büntetés nem
mindig elég. Az emberek többsége abból nem ért. Az Egyháznak jogában áll, hogy kihirdesse, mi
a bűn, és határozott fellépést követeljen a hatóságoktól – és ez így helyénvaló.
Ezek a nők azért vannak itt, hogy elválasszák a férjet a feleségtől, testvért a testvértől, apát a
gyermekeitől. Kétség nem fér hozzá, hogy az Egyház könyörületes anya, aki kész mindig
megbocsátani. A mi dolgunk az, hogy megbánásra késztessük a bűnösöket, hogy megtisztított
lelküket átadhassuk a Teremtőnek. Isteni művészet ez, amelyben felismerszik Krisztus ihletett
szava: addig fokozzuk a büntetést, amíg be nem vallják, miféle szertartásokat, mesterkedéseket és
bűbájokat alkalmaznak szerte a városban, amelyben immáron káosz és zűrzavar uralkodik.
Ebben az évben már sikerült elűznünk a muzulmánokat Afrikába, mert Krisztus diadalmas
karja vezet minket. Csaknem egész Európát uralták, de a Hit mellénk szegődött, és minden csatát
megnyertünk. A zsidók is elmenekültek, akik pediglen maradtak, azokat tűzzel-vassal megtérítjük.
A zsidóknál és az araboknál is rosszabb volt azoknak az árulása, akik azt mondták, hogy
hisznek Krisztusban, aztán hátba szúrtak bennünket. De ők is méltóképpen megbűnhődnek,
amikor a legkevésbé számítanak rá – ez csak idő kérdése.
Ebben a pillanatban azokra kell fordítanunk a figyelmünket, akik aljas módon csatlakoznak
nyájunkhoz, holott valójában báránybőrbe bújt farkasok. Most alkalmatok nyílik megmutatni
mindenkinek, hogy bűn nem marad megtorlatlanul, mert ha ezek a nők sikerrel járnak, a hír
elterjed, és vele együtt a rossz példa is, akkor pedig a bűn szeléből óriási vihar kerekedik – ha
pedig mi meggyengülünk, visszatérnek az arabok, újra összegyűlnek a zsidók, és hiábavalóvá
válik 1500 év küzdelme Krisztus Békéjéért.
Azt mondják, a kínvallatást a Szent Hivatal ítélőszéke vezette be. Ez az állítás teljességgel
hamis! Éppen ellenkezőleg: amikor a római jog engedélyezte a kínvallatást, az Egyház kezdetben
elutasította. Most, a szükség szorítására, mi is alkalmazzuk, de kizárólag korlátozott mértékben!
A Pápa engedélyezte – de nem adta parancsba –, hogy kivételes esetekben a kínzáshoz
folyamodjunk. De ez az engedély kizárólag az eretnekekre vonatkozik. Az Inkvizíció ítélőszéke,
melynek oly igazságtalanul keltik rossz hírét, bölcs és igazságos törvénykönyvvel bír. Ha
bármilyen feljelentés érkezik, mindig megadjuk a vétkezőnek a lehetőséget a beismerő vallomás
szent kegyelmére, mielőtt a mennyei ítélőszék elé járulnak, ahol az eltitkolt bűnökre fény derül. A
mi legfőbb célunk ezeknek a nyomorult lelkeknek a megmentése, ezért az inkvizítornak jogában
70
álla bűnöst vallatni és megválogatni a szükséges eszközöket annak érdekében, hogy az
meggyónja bűneit. És itt jut szerephez, olykor-olykor, a kínzás, de csakis a fentebb leírt
formában.
Az isteni dicsőség ellenfelei mégis kegyetlen hóhérokként tekintenek ránk, és nem látják, hogy
az Inkvizíció mértékkel és könyörületesen alkalmazza a testi kínzást, ami korunk világi
ítélőszékeiről nem mondható el! A kínzást minden per során csak egyszer lehet alkalmazni, ezért
remélem, hogy nem vesztegeted el egyetlen lehetőségedet.
Ha nem cselekszel helyesen, azzal rontod az ítélőszék hitelét, és kénytelenek leszünk szabadon
engedni azokat a nőket, akik csak azért jöttek erre a világra, hogy szétszórják a bűn magjait.
Mindannyian gyengék vagyunk, egyedül az Úr erős. De minket is erőssé tesz, amikor megtisztel
minket azzal, hogy az Ő nevének dicsőségéért harcolhatunk.
Nem áll jogodban hibázni. Ha ezek a nők vétkesek, gyónniuk kell, mielőtt átadjuk őket az Atya
kegyelmének.
És annak ellenére, hogy ez az első eseted, és a szíved tele van azzal, amit együttérzésnek vélsz,
valójában azonban gyengeség, jusson eszedbe, hogy Jézus sem tétovázott, amikor ostorral
kergette ki a templomból a kalmárokat. A Rendfőnök feladata, hogy megmutassa a helyes
eljárást, így a jövőben te is úgy tudod majd használni az ostort, a kereket, és mindazt, ami a
kezed ügyébe kerül, hogy ne gyengüljön el a lelked. Ne feledd, hogy a tűzhalálnál semmi sem
könyörületesebb. Ez a megtisztulás legteljesebb formája. A tűz elégeti a húst, de megtisztítja a
lelket, amely aztán föl tud szállni Isten dicsőségére!
A munkád alapvető fontosságú ahhoz, hogy fennmaradjon a rend, hogy országunk
felülkerekedjen a belső gondokon, hogy az Egyház visszaállítsa méltánytalanul meggyengült
hatalmát, és újra Isten Bárányának szavai visszhangozzanak az emberek szívében. Néha a
félelemhez kell folyamodni, hogy a lélek megtalálja a helyes utat. Néha háború kell, hogy végre
békében élhessünk. Nem érdekel minket, miként ítélnek meg most, mert a jövő majd igazságot
szolgáltat és elismeri a fáradozásunkat.
Ha pedig a jövő emberei mégsem értik meg a tetteinket, és megfeledkeznek róla, hogy
kénytelenek voltunk keményen fellépni annak érdekében, hogy mindenki a Fiú által hirdetett
jámborságban élhessen, mi akkor is tudjuk, hogy a Mennyekben elnyerjük jutalmunkat.
A gonosz magjait ki kell tépni a földből, mielőtt gyökeret ereszt és növekedni kezd. Segíts,
hogy Rendfőnököd teljesíthesse szent kötelességét – miközben nem viseltetik gyűlölettel eme
szerencsétlen teremtések iránt, de nem ismer könyörületet a Gonosszal szemben.
Ne feledd, hogy a Mennyekben létezik egy másik ítélőszék is, ahol majd be kell számolnod
róla, miként teljesítetted Isten akaratát a földön.
F. T. T., O. P.
71
HINNI AKKOR IS, HA NEM HISZNEK
BENNED
Az egész éjszakát mozdulatlanul töltöttük. Arra ébredek, hogy a karjaimban tartom őt,
pontosan abban a helyzetben, amelyben a tűzgyűrű gyakorlat elvégzése előtt feküdtünk.
Megfájdult a nyakam a hosszas mozdulatlanságtól.
– Keljünk föl. Dolgunk van.
Megfordul, és valami olyasmit mond, hogy: „Az évnek ebben a szakaszában nagyon korán kel
fel a nap Szibériában.”
– Keljünk föl. El kell mennünk. Menj a szobádba, öltözz föl, és találkozzunk odalent.
ℵ
A szálloda portása adott egy térképet, és megmutatta, hova kell mennem. Öt perc gyaloglás.
Hilal panaszkodik, mert a reggeli büfé még nem nyitott ki.
Befordulunk két utcán, és már ott is vagyunk, ahova el kellett jutnom.
– De hiszen ez… egy templom! Igen, ez egy templom.
– Utálok korán kelni. És még annál is jobban utálom… ezt – mutat rá a kékre festett
hagymakupolára, amelynek tetején egy aranykereszt fénylik.
A kapui nyitva állnak, és néhány idős hölgy lép be rajtuk. Körülnézek, és látom, hogy az utca
teljesen kihalt, még nincs forgalom.
Végre elmosolyodik, először a nap folyamán. Hiszen kérek tőle valamit! Szükségem van rá!
– Olyasmi, amit csak én tudok megcsinálni?
– Igen, csak te. Csak ne kérdezd, hogy miért kérlek meg rá.
ℵ
Kézen fogva vezetem be a templomba. Nem ez az első alkalom, hogy belépek egy ortodox
templomba. Soha nem tanultam meg, hogy pontosan mit kell csinálni, azon kívül, hogy
meggyújtom a finom viaszgyertyákat, és imádkozom, hogy az angyalok és a szentek
oltalmazzanak. De mindig elbűvöl e templomok szépsége, tökéletes építészeti tervezése: az
égbolt alakú mennyezet, a pad nélküli központi hajó, az oldalsó boltívek, az aranyból, imádságból
és böjtből alkotott ikonok, amelyek előtt néhány hölgy meghajol és megcsókolja a védőüveget.
Így van ez mindenkivel: a dolgok elkezdenek tökéletesen elrendeződni, ha arra koncentrálunk,
amit akarunk. Éjszakai élményeim ellenére, annak ellenére, hogy nem sikerült az előttem heverő
levéltől továbblépnem, nyugalom honol a szívemben, hiszen van még idő Vlagyivosztokig.
Úgy látszik, Hilalt is elbűvöli a hely szépsége. Biztosan megfeledkezett róla, hogy
templomban vagyunk. Odamegyek a hölgyhöz, aki az egyik sarokban ül, veszek tőle négy
gyertyát, hármat meggyújtok egy szobor előtt, amit Szent Györgyének vélek, és önmagamért, a
családomért, az olvasóimért és a munkámért könyörgök.
A negyedik meggyújtott gyertyát odaviszem Hilalhoz.
– Légy szíves, tégy meg mindent, amire kérlek. Fogd ezt a gyertyát.
Ösztönös mozdulattal körülnéz, hogy megállapítsa, figyel-e valaki ránk. Bizonyára azt
gondolja, hogy a viselkedésünk talán nem felel meg a szokásoknak vagy a hely szellemének. De
a következő pillanatban már nem is érdekli. Különben is utálja a templomokat, és nem kötelező
úgy viselkednie, mint a többieknek.
A gyertya fénye tükröződik a szemében. Lehajtom a fejem. Szemernyi bűntudatom sincs, csak
elfogadást és valami enyhe fájdalmat érzek, amely egy másik dimenzióban ölt testet, és amit el
kell viselnem.
– Elárultalak. És arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem – szólalok meg.
72
– Tatyjana!
Az ajkára teszem az ujjamat. Minden akaratereje, minden küzdelme, minden tehetsége
ellenére tisztában vagyok vele, hogy még csak 21 éves. Máshogy kellett volna fogalmaznom a
mondatot.
– Nem, nem Tatyjanáról van szó. Kérlek, csak bocsáss meg.
– Nem tudok megbocsátani olyasmit, amiről nem tudom, hogy mi az.
– Jusson eszedbe az Alef. Jusson eszedbe, mit éreztél akkor. Próbáld meg elhozni ide, erre a
szent helyre azt, amit nem ismersz, de a szívedben lakozik. Ha kell, képzelj el egy szimfóniát,
amit szeretsz játszani, és hagyd, hogy elvezessen oda, ahova el kell jutnod. Most csak ez számít.
A szavak, a magyarázatok és a kérdések nem vezetnek sehova, csak még jobban összezavarják
azt, ami már így is elég bonyolult. Egyszerűen bocsáss meg. Ennek a megbocsátásnak a lelked
mélyéből kell jönnie, a lelkedéből, amely testről testre jár, és egyre többet tanul, mialatt utazik az
időben, amely nem létezik, és a térben, amely végtelen. Soha nem tudjuk megsebezni a lelket,
hiszen soha nem tudjuk megsebezni Istent. De emlékezetünk foglyai vagyunk, és ez
megnyomorítja az életünket, akkor is, ha mindenünk megvan a boldogsághoz. Bárcsak teljesen itt
lehetnénk, mintha ebben a pillanatban ébredtünk volna föl a Föld bolygón, és itt találkoznánk,
ebben az arannyal borított templomban! De nem lehet.
– Nem tudom, miért kell megbocsátanom a férfinak, akit szeretek. Talán egyetlen okot tudok
elképzelni: azt, hogy tőle soha nem hallottam ugyanezt.
Tömjénillat kezd terjengeni a templomban. Belépnek a papok, hogy elvégezzék reggeli
imájukat.
– Felejtsd el, ki vagy most, és menj el arra a helyre, ahol az van, aki mindig is voltál. Ezen a
helyen megtalálod a megbocsátás megfelelő szavait, és ezekkel bocsátasz meg nekem.
Hilal az aranyozott falakban, az oszlopokban, a reggeli órákban belépő emberekben és a
meggyújtott gyertyák lángjaiban keres ihletet. Lehunyja a szemét, és talán megfogadja a
tanácsomat és elképzeli egy zene hangjait.
– Nem fogod elhinni. Azt hiszem, egy kislányt látok… egy kislányt, aki már nincs itt, és
vissza akar jönni…
Arra kérem, hallgassa meg, mit mond ez a kislány.
– A kislány megbocsát. Nem azért, mert szentté vált, hanem mert már nem bírja cipelni a
gyűlöletet. A gyűlölet fárasztó. Nem tudom, hogy változtat-e valamit a Mennyben vagy a Földön,
nem tudom, hogy megvált-e vagy elkárhoztat, de nagyon kimerít, és ezt csak most vettem észre.
Megbocsátok a férfinak, aki el akart pusztítani, amikor tízéves voltam. Ő tudta, mit csinál, én
nem tudtam. De azt gondoltam, hogy az én bűnöm, gyűlöltem őt és magamat is, gyűlöltem
mindenkit, aki közeledni próbált, és most végre felszabadult a lelkem.
Jó. De én nem ezt vártam.
– Bocsáss meg mindent mindenkinek, de nekem is bocsáss meg – kérem. – Engem is vegyél
bele a megbocsátásba.
– Megbocsátok mindent mindenkinek, neked is, akinek a bűnét nem ismerem. Megbocsátom
neked, hogy szeretlek, de te nem szeretsz, megbocsátom, hogy miattad állandóan itt van
mellettem a démonom, pedig már évek óta nem gondoltam rá. Megbocsátom, hogy elutasítasz és
nem vagyok rád hatással, megbocsátom, hogy nem érted, ki vagyok és mit keresek itt.
Megbocsátok neked és a démonomnak, aki megérintette a testem, amikor én még nem tudtam, mi
az élet. A testemet érintette meg, de a lelkemet torzította el.
Imára kulcsolja a kezeit. Én azt szeretném, ha a megbocsátás csak nekem szólna, de Hilal az
egész világát fölmenti. És talán jobb is így.
Elkezd remegni a teste. A szeme megtelik könnyel.
– Muszáj itt? Muszáj egy templomban? Menjünk ki, a szabad ég alá. Kérlek!
– Muszáj templomban. Egyszer majd megtesszük ugyanezt a szabad ég alatt is, de ma
templomban kell. Kérlek, bocsáss meg nekem.
73
Lehunyja a szemét és a magasba emeli a kezeit. Egy nő, aki éppen ekkor lép be, látja a
mozdulatot, és rosszallóan csóválja a fejét: elvégre szent helyen vagyunk, ahol mások a szokások,
tisztelnünk kellene a hagyományt. Úgy teszek, mintha nem venném észre, és megkönnyebbülök,
mert Hilal most a Lélekkel beszélget, aki az imákat és az igazi törvényeket diktálja, és az
égvilágon semmi nem tudja elterelni a figyelmét.
– Megszabadítom magam a gyűlölettől a megbocsátás és a szeretet által. Megértem, hogy a
szenvedés, ha elkerülhetetlen, azért van, hogy elindítson a dicsőség felé. Megértem, hogy minden
összefügg egymással, minden út találkozik egymással, minden folyó ugyanabba a tengerbe ömlik.
Ezért ebben a pillanatban a megbocsátás eszköze vagyok. Az elkövetett bűnök megbocsátásáé,
azé is, amit ismerek, és azé is, amit nem ismerek.
Igen, egy lélek beszél vele. Ismertem ezt a lelket és ezt az imát, amit évekkel ezelőtt tanultam
Brazíliában. Akkor egy kisfiúé volt, nem egy kislányé. De Hilal most azokat a szavakat ismételte,
amelyek a Kozmoszban lebegnek, arra várva, hogy használják őket, amikor szükség van rájuk.
Hilal halkan beszél, de a templom akusztikája olyan tökéletes, hogy úgy tűnik, mintha minden
szava visszaverődne a négy sarkából.
A könnyeket, amelyek elöntötték – megbocsátom. A fájdalmakat és a csalódásokat –
megbocsátom. Az árulásokat és a hazugságokat – megbocsátom. A rágalmakat és az intrikákat –
megbocsátom. A gyűlöletet és az üldöztetést – megbocsátom. Az ütéseket, amelyek megsebeztek –
megbocsátom. A széttört álmokat – megbocsátom. A megölt reményeket – megbocsátom.
Az elhidegülést és a féltékenységet – megbocsátom.
A közönyt és a rosszindulatot – megbocsátom.
Az igazságosság nevében elkövetett igazságtalanságot – megbocsátom.
A haragot és a kínzást – megbocsátom.
A hanyagságot és a feledést – megbocsátom.
Az egész világot, minden rosszal együtt– megbocsátom.
Leereszti a karjait, kinyitja a szemét, és a kezébe temeti az arcát. Odalépek hozzá, hogy
átöleljem, de int a kezével:
– Még nem fejeztem be.
Ismét lehunyja a szemét, és fölfelé fordul.
– Önmagamnak is megbocsátok. Hogy a múlt nyomorúságai ne nyomják többé a szívemet. A
bánat és a neheztelés helyére a megértést és az empátiát teszem. A felháborodás helyére a zenét
teszem, amely a hegedűmből szól. A fájdalom helyére a feledést teszem. A bosszú helyére a
diadalt teszem.
Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött, Adni akkor is, ha mindenemtől
megfosztanak; Örömmel dolgozni minden akadály ellenére; Kinyújtani a kezem még a
legnagyobb magányban és elhagyatottságban is;
Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok; És hinni akkor is, ha nem hisznek bennem.
Kinyitja a szemét, a fejemre teszi a kezét, és fenséges hangon, amely a Magasságból jön, azt
mondja:
– Úgy legyen. Úgy lesz.
A távolból kakasszó hallatszik. A jel. Megfogom a kezét, és kilépünk a templomból. Nézzük
az ébredező várost. Öt kissé meglepték a saját szavai, én pedig úgy érzem, hogy eddig ez a
megbocsátás volt a legfontosabb pillanata ennek az egész utazásnak. De nem ez az utolsó lépés,
meg kell tudnom, mi történik azután, hogy elolvasom azt a levelet.
Épp jókor érkezünk, hogy megreggelizhessünk csoportunk többi tagjával, összecsomagoljunk,
és már induljunk is a vasútállomás felé.
74
– Hilal a vagonunk üres fülkéjében fog aludni – mondom.
Senki nem szól egy szót sem. Képzelem, miket gondolhatnak, de nem veszem a fáradságot,
hogy elmagyarázzam: egyáltalán nincs szó semmi olyasmiről.
– Korkmaz Igit – mondja Hilal.
Mindenki – kivéve a tolmácsomat – értetlen arcából ítélve: nem oroszul beszélt.
– Korkmaz Igit – ismétli. – Törökül annyit tesz: a „félszeg vakmerő.”
75
A TEALEVELEK
Most már úgy tűnik, mindenki hozzászokott az utazáshoz. Ennek az univerzumnak az asztal a
középpontja, és mindennap köréje gyűlünk, hogy reggelizzünk, ebédeljünk, vacsorázzunk,
beszélgessünk az életről és arról, hogy mi várhat ránk. Hilal most már átköltözött a mi
vagonunkba, itt van a közös étkezéseken, az én fürdőszobámban zuhanyozik nap mint nap,
napközben kényszeresen hegedül, és egyre ritkábban vesz részt a beszélgetésekben.
Ma a Bajkál-tó sámánjairól beszélünk, hiszen ez lesz a következő állomásunk. Yao elmondja,
hogy nagyon szeretné, ha megismernék egyet.
– Majd ha odaérünk, eldöntöm.
Magyarul: „Nem nagyon érdekel.”
De nem hiszem, hogy ettől lelohad a lelkesedése. A harcművészetekben az egyik legismertebb
elv az ellen nem állás elve. A jó harcosok mindig azt az energiát és ütést használják fel az
ellenfelük ellen, amit az mért rájuk. Ugyanígy, minél több energiát fecsérlek arra, hogy
hangoztassak valamit, annál kevésbé leszek meggyőződve a saját igazamról, és hamarosan
könnyű lesz győzelmet aratni fölöttem.
– Eszembe jutott, miről beszélgettünk, mielőtt megérkeztünk Novoszibirszkbe – mondja a
kiadó asszony.
– Azt mondtad, hogy az Alef egy rajtunk kívüli pont, de ha két ember szerelmes egymásba,
akárhová el tudják vinni ezt a pontot. A sámánok úgy vélik, hogy különleges hatalommal vannak
felruházva, és csak ők képesek ilyen látomásokra.
– Ha a mágikus Hagyományról van szó, akkor a válasz: ez a pont rajtunk kívül van. Ha az
emberi hagyományról van szó, akkor a szerelmesek egy-egy pillanatra, de csak nagyon
különleges alkalmakkor, megtapasztalhatják a Mindenséget. A valós életben különálló
élőlényekként szoktuk látni magunkat, de az egész Univerzum egyetlen nagy egység, egy és
ugyanaz a lélek. Ám ahhoz, hogy az Alefet ily módon megidézzük, szükség van egy nagyon
intenzív élményre: egy nagy orgazmusra, egy nagy veszteségre, egy konfliktusra, amely éppen
eléri a tetőpontját, egy eksztatikus pillanatra, amit valami ritka szépség idéz elő.
– Hát, konfliktusban nincs hiány – mondja Hilal. – Állandó konfliktusok közepette élünk,
akárcsak ebben a vagonban.
Úgy tűnik, ez a nyugodt lány most megint visszatért az utazás elejéhez, hiszen egy olyan
helyzetet emleget fel, ami egyszer már megoldódott. Elhódított egy területet, és most próbára
teszi újdonsült hatalmát. A kiadó asszony tudja, hogy neki címezték ezeket a szavakat.
– A konfliktusok azoknak a lelkeknek valók, akikben nincs elegendő belátás – feleli,
igyekezvén általánosítani, de nyila célba talál. – A világ két részből áll: azokból, akik értenek, és
azokból, akik nem értenek. Ez utóbbiaknál egyszerűen hagyom, hogy kínlódjanak és törjék
magukat, hogy elnyerjék a szimpátiámat.
– Ez vicces, én is ilyen vagyok – vág vissza Hilal. – Mindig olyannak képzeltem magam,
amilyen vagyok, és mindig sikerült eljutnom oda, ahova akartam. Ékes példája ennek, hogy most
ebben a vagonban alszom.
Yao föláll és elmegy. Nyilván nincs türelme az ilyen vitákhoz.
– Fogalmad sincs róla, hogy miről beszélek – mondja a kiadó asszony, és most már egyenesen
Hilal szemébe néz. – Én is mindig azt hittem, hogy mindenre föl vagyok készülve, egészen addig,
amíg meg nem született a fiam. Úgy éreztem, hogy összedőlt a világ, gyengének és
jelentéktelennek éreztem magam, aki képtelen őt megvédeni. Tudod, ki hiszi azt, hogy mindenre
képes? A gyermek. Bízik önmagában, nem érez félelmet, hisz a saját hatalmában, és megszerzi
azt, amit akar. De a gyermek növekszik. És kezdi megérteni, hogy nem is olyan hatalmas, és
76
hogy a léte másoktól függ. Akkor szeret, és elvárja, hogy a szeretete viszonzásra leljen, a vágya
pedig az idő előrehaladtával egyre nő. Kész föláldozni mindent, még a hatalmát is, csak hogy
cserébe megkapja ugyanazt a szeretetet, amit ad. És végül oda jut, ahol most vagyunk: felnőtt lesz
belőle, aki bármit megtenne azért, hogy elfogadják és szeressék.
Yao közben visszatért, de még nem ült le, és a kezében egy tálcát egyensúlyozott egy kanna
teával és öt csészével.
– Ezért kérdeztelek az Alefről és a szerelemről – folytatja a kiadó asszony. – Nem egy férfiról
beszéltem. Voltak pillanatok, amikor néztem az alvó fiamat, és mindent láttam, ami a világban
történt: láttam a helyet, ahonnan jött, a helyeket, amiket majd megismer, a próbákat, amiket majd
ki kell állnia, hogy eljusson oda, amit megálmodtam neki. Aztán ahogy nőtt, az iránta érzett
szeretetem semmit nem vesztett az intenzitásából, az Alef mégis eltűnt.
Igen, megértette az Alef lényegét. Szavait tiszteletteljes csend követi. Hilal lefegyverezve áll
vele szemben.
– Vesztettem – ismeri be Hilal. – Úgy tűnik, semmivé lett az ok, amiért el kellett jutnom idáig.
A következő állomáson leszállhatok, visszatérhetek Jekatyerinburgba, és életem hátralévő részét
a hegedűnek szentelhetem, miközben továbbra sem értem ezt az egészet. Halálom napján pedig
majd azt kérdezem: mit kerestem én itt?
Megérintem a karját.
– Gyere velem!
Legszívesebben fölállnék, és elvinném az Alefhez, hogy ráébredjen, miért döntött úgy, hogy
vonattal átszeli Ázsiát. Fölkészülnék bármilyen reakcióra, és aztán elfogadnám a döntését. De
eszembe jut a doktornő, akit soha többet nem láttam: Hilallal sem lenne ez másképp.
– Egy pillanat – mondja Yao.
Arra kér, hogy üljünk vissza, kiosztja a csészéket, és leteszi a teáskannát az asztal közepére.
– Amikor Japánban éltem, megtanultam értékelni az egyszerű dolgok szépségét. És a
legegyszerűbb és legkifinomultabb dolog, amit megtapasztaltam, a teázás volt. Amikor ma
fölkeltem, az az egyetlen cél lebegett a szemem előtt, hogy elmagyarázzam, hogy minden
konfliktusunk, minden nehézségünk, kicsinyességünk és nagylelkűségünk ellenére tudjuk imádni
azt, ami egyszerű. A szamurájok kint hagyták a kardjukat, beléptek egy szobába, leültek a
megfelelő pózban, és szigorúan kidolgozott ceremónia szerint itták a teát. Ezekben a rövid
percekben meg tudtak feledkezni a háborúról, és csak a szépség imádásának szentelték magukat.
Tegyük mi is ezt.
Sorra megtölti mindegyik csészét. Csendben várunk.
– Azért mentem el a teáért, mert láttam, hogy két szamuráj éppen meg akar küzdeni
egymással. De mire visszaértem, a két dicső harcos helyén két megbékélt lelket találtam, akik a
tea nélkül is megértik egymást. Ennek ellenére igyunk most együtt. Összpontosítsuk az
energiánkat arra, hogy a mindennapok tökéletlenségein keresztül igyekszünk elérni a
Tökéletességet. Az igazi bölcsesség az, ha tiszteljük az egyszerű cselekvéseinket, hiszen ezek
visznek oda, ahova el kell jutnunk.
Tiszteletteljesen isszuk a teát, amit Yao felszolgált. Most, hogy megbocsátást nyertem, érzem,
milyen volt a levelek íze, amikor még zsengék voltak. Együtt érek velük, kiszárít a nap,
begyűjtenek kérges kezek, itallá alakítanak és harmóniát teremtek a környezetemben. Egyikünk
sem siet: ez alatt az utazás alatt folyton leromboljuk és újjáépítjük azokat, akik vagyunk.
Amikor befejezzük, szólok Hilalnak, hogy jöjjön velem. Megérdemli, hogy megtudja, és ő
maga döntsön.
ℵ
Ott vagyunk a vagon előterében, ahonnan az ajtók nyílnak. Egy többé-kevésbé velem egykorú
férfi pontosan azon a helyen beszélget egy nővel, ahol az Alef van. A pont energiája miatt
lehetséges, hogy sokáig ott maradnak.
Várunk egy keveset. Jön egy harmadik ember, rágyújt egy cigarettára, és csatlakozik hozzájuk.
Hilal jelzi, hogy menjünk vissza a közös helyiségbe.
77
– Ez a hely csak a miénk. Nem is lehetnének itt, a szomszéd vagonban kéne lenniük.
Arra kérem, hogy ne csináljon semmit. Várhatunk.
– Minek estél neki, amikor ő békülni jött? – kérdem.
– Nem tudom. Elveszett vagyok. Minden egyes állomáson, minden egyes napon egyre
elveszettebb vagyok. Azt hittem, feltétlenül el kell jönnöm, hogy meggyújtsam a tüzet a hegyen,
melletted legyek, és segítsek teljesíteni egy küldetést, amit nem ismerek. Pontosan úgy képzeltem
a reakciódat, amilyen volt. Hogy megteszel minden tőled telhetőt, hogy megakadályozz. És
imádkoztam, hogy képes legyek legyőzni az akadályokat, viselni a következményeket, kibírni a
megalázottságot, a sértéseket, az elutasítást és a megvetést – mindezt egy olyan szerelem
nevében, amiről nem is álmodtam, hogy létezik, pedig létezik. És most végre közel férkőztem
hozzád: a szomszéd fülkébe, ami azért állt üresen, mert Isten azt akarta, hogy az az ember, aki
elfoglalta volna, az utolsó pillanatban elálljon az utazástól. Valójában nem ő hozta meg a döntést:
a Magasságos Égből jött, ebben biztos vagyok. És mégis, amióta fölszálltam erre a Csendesóceán felé tartó vonatra, most érzem úgy először, hogy tényleg nincs kedvem tovább folytatni.
Jön még valaki, és szintén csatlakozik a társasághoz. Három doboz sört is hozott. A jelek
szerint sokáig tart még ez a beszélgetés.
– Tudom, miről beszélsz. Azt hiszed, a végéhez értél, de még nem. És teljesen igazad van,
meg kell értened, mit keresel itt. Azért jöttél, hogy megbocsáss nekem, én pedig meg szeretném
mutatni, hogy miért. De a szavak ölnek, csak a tapasztalat segítségével érthetsz meg mindent.
Jobban mondva, mindketten csak a tapasztalat segítségével érthetünk meg mindent, mert én sem
tudom a végét, az utolsó sort, az utolsó szót ebben a történetben.
– Várjuk meg, míg elmennek, hogy beléphessünk az Alefbe.
– Én is erre gondoltam, de látszik, hogy nem fognak egyhamar elmenni, éppen az Alef miatt.
Bár ennek nincsenek tudatában, egyfajta eufóriát és teljesség-érzést élnek meg. Miközben
figyeltem ezt a társaságot, rájöttem, hogy talán vezetnem is kell téged, nemcsak mindent
egyszerre megmutatnom. Ma éjjel gyere a szobámba. Ezúttal nem fogsz tudni olyan könnyen
elaludni, mert ez a vagon nagyon ráz. De hunyd le a szemed, lazíts és maradj mellettem. Hagyd,
hogy átöleljelek, úgy, ahogy Novoszibirszkben. Megpróbálok egyedül elmenni a történet végéig,
és majd pontosan elmesélem, hogy mi történt.
– Minden vágyam, hogy meghallgassam. Meghívtál a szobádba. Kérlek, ne utasíts vissza még
egyszer.
78
AZ ÖTÖDIK NŐ
– Nem volt időm kimosni a pizsamámat.
Hilal csak egy pólóban van, amit tőlem kért kölcsön, és ami eltakarja a testét, de látni engedi a
lábát. Nem látom, hogy van-e alatta valami. Bebújik a takaró alá.
Megsimogatom a haját. A világ minden érintésére és gyengédségére szükségem van, hogy
mindent elmondjak, és ne mondjak semmit.
– Semmi más nem kell most, csak egy ölelés. Ez a gesztus, ami egyidős az emberiséggel, ami
sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek
ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol
megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal
meghosszabbodik az életünk. Légy szíves, tedd meg ezt most – kérem.
A mellére hajtom a fejem, és ő körülfon a karjaival. Újra hallom, hogy gyorsan ver a szíve, és
észreveszem, hogy nincs rajta melltartó.
– Nagyon szeretném elmesélni, hogy mit fogok most csinálni, de nem bírom. Még soha nem
értem a végére, oda, ahol a dolgok megoldódnak és magyarázatra lelnek. Mindig ugyanabban a
pillanatban állok meg: amikor elindulunk.
– Honnan indulunk el? – kérdezi Hilal.
– Amikor mindenki elindul a térről; ne kérd, hogy jobban elmagyarázzam. Nyolc nő van, és az
egyik mond nekem valamit, amit nem hallok jól. Az utóbbi húsz évben már négyükkel
találkoztam, de egyikük sem tudott elvinni a végéig. Te vagy az ötödik. Mivel ez az utazás nem
véletlen, hiszen Isten nem kockázik az Univerzummal, már értem, miért vezetett el hozzám a
mese a szent tűzről. Csak akkor értettem meg, amikor együtt belemerültünk az Alefbe.
– Kérek egy cigit. Legyél világosabb. Azt hittem, együtt akarsz lenni velem.
Felülünk az ágyban, és mindketten rágyújtunk.
– Másra se vágyom, mint hogy világosabb legyek, és elmeséljek mindent, feltéve, hogy
magam is megértem, mi történik a levél elolvasása után. Ezzel kezdődik az egész. Utána hallom a
rendfőnököm hangját, amint közli, hogy a nyolc nő ránk vár. És tudom, hogy a végén az
egyikőtök mond valamit, ami vagy áldás, vagy átok lehet.
– Te most előző életekről beszélsz? Egy levélről?
Pontosan ezt szeretném, ha megértené. De csak ha nem kéri, hogy most mondjam el, miféle
életről beszélek.
– Minden itt van a jelenben. Vagy elkárhozunk, vagy üdvözülünk. Vagy mindkettő, felváltva,
minden percben, egyik vagonból a másikba, egyik párhuzamos világból a másikba ugrálva. El
kell hinned.
– Elhiszem. Azt hiszem, tudom, miről beszélsz. Újabb vonat halad el mellettünk szemből.
Gyors egymásutánban suhannak el a kivilágított ablakok, a zaj, a levegőáramlás. A vagon a
szokásosnál is jobban ráz.
– Nekem tehát most át kell mennem a másik oldalra, amely ugyanabban a tér és idő nevű
„vonatban” van. Nem nehéz: elég, ha elképzelsz egy aranyló fénygyűrűt, amely föl-le jár a
testeden, először lassan, aztán egyre sebesebben. Amikor Novoszibirszkben ugyanebben a
helyzetben feküdtünk, hihetetlen tisztán működött a módszer. Ezért szeretném megismételni
veled ugyanazt: te átöleltél, én átöleltelek, és a gyűrű könnyedén átvetett a múltba.
– Elég ennyi? El kell képzelni egy gyűrűt?
Tekintetem a kis asztalon nyugvó számítógépre mered. Fölkelek, és idehozom az ágyra.
– Azt gondoljuk, hogy ezek itt fényképek, szavak, képek, ablak a világra. Valójában mindaz,
amit a számítógépeken látunk, nem más, mint a „0” és az „1” váltakozó sorozata. Amit a
79
programozók bináris nyelvnek neveznek. Mi is arra kényszerültünk, hogy teremtsünk magunknak
egy látható valóságot, különben nem maradt volna fenn az emberi faj a ragadozók közepette.
Kitaláltunk valamit, amit „memóriának” nevezünk, mint a számítógépben. A memória arra való,
hogy megvédjen minket a veszélytől, lehetővé tegye, hogy társadalomban éljünk, táplálékot
szerezzünk, növekedjünk és átörökítsük a következő generációnak mindazt, amit megtanultunk.
De nem ez az élet alapja.
Visszateszem a számítógépet az asztalra, és lefekszem az ágyra.
– A tűzgyűrű csak egy csel, hogy megszabadulhassunk a memóriánktól. Olvastam erről
valamit, de nem emlékszem, ki írta. Öntudatlanul is ezt tesszük minden éjjel, amikor álmodunk:
visszatérünk a közelmúltba vagy a régmúltba. Fölébredve azt gondoljuk, hogy abszurd
élményeket éltünk át álmunkban, de ez nem így van. Egy másik dimenzióban jártunk, ahol a
dolgok nem pont úgy történnek, ahogy itt. Azt hisszük, hogy az egésznek semmi értelme, mert
amikor felébredünk, visszatérünk abba a világba, amit a „memória” szervez, azaz a jelen
megértésének képessége. Amit álmunkban láttunk, azt gyorsan elfelejtjük.
– Tényleg ilyen egyszerű visszatérni egy múlt életbe vagy átlépni egy másik dimenzióba?
– Álmodni egyszerű, és előidézni is, bár ez utóbbi egyáltalán nem tanácsos. Mert miután a
gyűrű birtokba veszi a testet, a lélek elszabadul és egyfajta senki földjére jut. Ha nem tudja, hova
megy, mély álomba merül, és olyan helyekre kerülhet, ahol nem látják szívesen, nem tanul meg
semmit, vagy a múlt problémáit elhozza a jelenbe.
Elnyomjuk a cigarettákat. A hamutartót az éjjeliszekrényként szolgáló székre teszem, és
megkérem, hogy öleljen át újra. Szaporábban ver a szíve, mint bármikor.
– Én egy vagyok a nyolc nő közül?
– Igen. Azok az emberek, akikkel konfliktusaink voltak a „múltban”, mindig újra megjelennek
az életeinkben, vagyis abban, amit a misztikusok az Idő Kerekének hívnak. Minden egyes
inkarnációnkban egyre tudatosabbak vagyunk, és ezek a konfliktusok szép lassan megoldódnak.
Amikor az összes ember összes konfliktusa megszűnik, az emberi faj egy új stádiumba lép.
– És miért teremtettünk konfliktusokat a múltban? Csak azért, hogy később megoldjuk őket?
– Nem, hanem azért, hogy az emberiség egy általunk még nem feltárt irányába fejlődhessen.
Képzeld el azt az időt, amikor mindannyian a bolygónkat borító ökológiai leves részét képeztük.
Az évmilliók során a sejtek rendre ugyanúgy osztódtak, mígnem az egyik megváltozott. Ebben a
pillanatban a sejtek milliárdjai azt mondták: „Hibás, nem olyan, mint mi.” Ám ez a mutáció a
körülötte lévő sejteket is arra késztette, hogy megváltozzanak. És a kezdeti ökológiai leves szép
lassan, hibáról hibára átalakult, és amőbák, halak, állatok és emberek lettek belőle. A konfliktus
volt az evolúció alapja.
Rágyújt egy újabb cigarettára.
– És miért kell most megoldanunk őket?
– Mert az Univerzum, Isten szíve, folyton lüktet, összehúzódik és kitágul. Az alkimisták fő
mottója ez volt: „Solve et coagula”. Azaz oldj fel és köss meg; ne kérdezd, mit jelent: nem
tudom. Ma délután vitatkoztál a kiadómmal. Hála ennek az összetűzésnek, mindketten meg
tudtatok gyújtani egy fényt, amit eddig nem látott a másik. Feloldódtatok és újra összeálltatok, mi
pedig, akik körülöttetek álltunk, mindannyian hasznot húztunk ebből. Ellenkezőleg is elsülhetett
volna az egész: pozitív eredmények nélkül. Ebben az esetben vagy nem bírna ekkora
jelentőséggel, vagy később kellene megoldódnia. Nem maradna megoldatlanul, mert a két ember
közötti gyűlölet energiája az egész vagont megfertőzné. Ez a vagon az élet metaforája.
Nem érdekli túlzottan az elmélet.
– Kezdd el. Veled megyek.
– Nem, te nem jössz velem. Hiába vagyok a karjaidban, nem tudod, hogy hova megyek. Ne
tedd! Ígérd meg, hogy nem próbálod meg, és nem képzeled el a gyűrűt. Ha nem találom meg a
megoldást, akkor is elmondom, hol találkoztunk régen. Nem tudom, hogy ez volt-e az egyetlen
alkalom az életeimben, de mindenesetre erről az egyről van biztos tudomásom.
Nem válaszol.
80
– Ígérd meg! – ismétlem. – Ma megpróbáltalak elvinni az Alefhez, de voltak ott mások. Ez azt
jelenti, hogy előbb nekem kell odamennem.
Kibontakozik az ölelésből, és föl akar kelni. Visszatartom.
– Menjünk el az Alefhez most – mondja. – Ilyenkor biztosan nincs ott senki.
– Kérlek, higgy bennem. Ölelj át, és próbálj nem nagyon mozogni, akkor is, ha nem tudsz
elaludni. Előbb hadd nézzem meg, hogy meg tudom-e szerezni a választ. Gyújtsd meg a szent
tüzet a hegyen, mert olyan hideg helyre megyek, mint a halál.
– Én vagyok az egyik nő – jelenti ki Hilal.
Igen, elismétlem, hogy így van. Hallgatom a szívverését.
– Meggyújtom a szent tüzet, és itt maradok, hogy támogassalak. Menj békében.
Elképzelem a gyűrűt. A megbocsátástól szabadabb lettem, így hát hamarosan már magától
forog a testem körül, és odataszít arra a helyre, amit ismerek, és ahova nem akarok elmenni, de
ahova muszáj visszatérnem.
81
AD EXTIRPANDA
Fölemelem a tekintetem a levélből, és megfigyelem az előttem álló, jól öltözött párt. A férfi
makulátlan fehér leninget, fölötte pedig arannyal hímzett bársonykabátot visel. A nőn szintén
fehér, hosszú ujjú blúz van, amelynek arannyal hímzett, magas gallérja keretbe foglalja
aggodalmas arcát. Látok rajta egy gyapjúmellényt is, gyöngysorokkal és egy bőrkabátot a vállára
vetve. A rendfőnökömmel beszélgetnek.
– Évek óta barátok vagyunk – mondja a nő erőltetett mosollyal az arcán, mintha meg akarna
győzni minket, hogy minden a régi, és félreértés az egész. – Maga keresztelte meg és helyezte
Isten útjára.
Aztán felém fordul:
– Te jobban ismered őt, mint bárki más. Együtt játszottatok, együtt nőttetek fel, és csak akkor
váltatok el egymástól, amikor szerzetesnek álltál.
Az inkvizítor közönyös marad.
A tekintetükkel a segítségemért esedeznek. Náluk háltam, és ettem az ételükből. Miután a
szüleimet elvitte a pestis, ők gondoskodtak rólam. Bólintok. Noha öt évvel idősebb vagyok nála,
valóban jobban ismerem őt, mint bárki más: együtt játszottunk, együtt nőttünk fel, és mielőtt
beléptem a domonkos szerzetesek rendjébe, ő volt az a nő, akivel leéltem volna az életem.
– A barátnőiről ne ejtsünk szót – szólal meg ezúttal az apa, az inkvizítor felé fordulva,
ugyancsak erőltetetten bizakodó mosollyal az arcán. – Nem tudom, mit művelnek, vagy mit
műveltek. Úgy gondolom, hogy az egyháznak le kell számolnia az eretnekséggel, ugyanúgy,
ahogy a mórokkal is leszámolt. Bizonyára bűnösök, hiszen az egyház soha nem ítél helytelenül.
De maguk is tudják, hogy a mi lányunk ártatlan.
Az előestén, akárcsak az előző években, a rendfőnökök most is ellátogattak a városba. A
hagyomány szerint mindenkinek össze kellett gyűlnie a főtéren. Nem volt kötelező, de aki nem
jelent meg, az azonnal gyanússá vált. A családok, az összes társadalmi réteg családjai
összegyűltek a templom előtt, ahol az egyik rendfőnök fölolvasott egy iratot, amelyben közölték
a látogatás okát: az eretnekek felkutatása, és földi, majd égi ítélőszék elé állítása. Aztán jött a
kegyelem pillanata: azok, akik előrelépnek és önként bevallják, hogy nem tartották tiszteletben az
isteni dogmákat, enyhébb büntetésben részesülnek. Rémület tükröződött a szemekben, de senki
nem mozdult.
Ezután került sor a felhívásra, hogy a szomszédok jelentsenek minden gyanús tevékenységet.
És ekkor történt, hogy egy földműves, aki arról volt ismeretes, hogy verte a lányait és rosszul
bánt a cselédeivel, ám minden vasárnap részt vett a misén, mintha jámbor tagja lenne Isten
nyájának, a Szent Hivatal elé járult, és sorra rámutatott a lányokra.
ℵ
Az inkvizítor felém fordul, bólint, én pedig átnyújtom neki a levelet. Egy könyvhalom tetejére
teszi.
A házaspár vár. A hideg dacára a férfi homlokát ellepi a verejték.
– A mi családunkból senki nem lépett előre, hiszen mi mindannyian istenfélő emberek
vagyunk. Én nem azért jöttem ide, hogy mindegyik lányt megmentsem, én csak a lányomat
akarom visszakapni. És ígérem, mindenre, ami szent, hogy amint betölti a tizenhat esztendőt,
beadom egy kolostorba. Testének és lelkének nem lesz más dolga ezen a világon, mint az Isteni
Fenség földi szolgálata.
– Ez a férfi mindenki előtt megvádolta őket – mondja végül az inkvizítor. – Ha hazudna, nem
vállalta volna a megszégyenülést a lakosság előtt. Általában névtelen feljelentőkkel van dolgunk,
hiszen kevés ilyen bátor ember akad, mint ő.
82
Most, hogy az inkvizítor végre megtörte a csendet, a jól öltözött férfi lelkében megcsillan a
remény, hogy van lehetőség a tárgyalásra.
– Ő az ellenségünk, ezt maga is tudja. Elbocsátottam, mert sóvár tekintettel nézett a lányomra.
Ez színtiszta bosszú, és semmi köze a hitünkhöz.
Ez igaz – szólnék közbe szívem szerint. És nemcsak őérte, hanem a többi megvádolt lányért is.
Az a szóbeszéd járja, hogy a földműves a saját két lányát is molesztálta: perverz egy állat, aki
csak fiatal lányokban leli örömét.
Az inkvizítor elvesz egy könyvet az asztalon heverő halomból.
– Szeretném így hinni. És kész vagyok ezt be is bizonyítani, de előbb le kell folytatnom a
megfelelő eljárást. Ha a lányuk ártatlan, nincs mitől félnie. Semmi, de semmi más nem történik
vele, csak ami itt le van írva. A kezdeti túlkapások után most már szervezettebbek és óvatosabbak
vagyunk: ma már senki nem hal meg a kezeink között.
Átnyújt egy könyvet: Directorium Inquisitorum. A férfi elveszi a könyvet, de nem nyitja ki.
Csak szorongatja görcsösen, mintha el akarná rejteni mindenki elől a remegő kezeit.
– Ez a mi viselkedési kódexünk – folytatja. – A keresztény hit gyökerei. Az eretnekek
eltévelyedése. És hogy miként különböztethetjük meg egymástól a kettőt.
A nő a szájához emeli a kezét, és az ujjaiba harap, hogy féken tartsa rettegését és sírását. Ő
már megértette, hogy nem érhetnek el semmit.
– Nem én fogom elmondani a bíróságnak, hogy láttam, amikor gyerekként az állítólagos
„láthatatlan barátaival” beszélget. Közismert tény a városban, hogy ő és a barátnői összegyűlnek
a szomszédos erdőben, és ráteszik az ujjaikat egy pohárra, hogy a gondolat erejével mozdítsák
meg. Négyen közülük már bevallották, hogy kapcsolatba akartak lépni a holtak szellemeivel,
hogy megtudják a jövőt. És hogy olyan ördögi képességekkel vannak felruházva, mint a
„természet erőivel” való társalgás. Isten az egyetlen erő és az egyetlen hatalom.
– De hiszen minden gyerek csinál ilyet!
A rendfőnököm az asztalomhoz lép, elvesz egy másik könyvet és elkezdi lapozgatni. Noha
régi barátság köti ehhez a családhoz – ez az egyetlen oka annak, hogy elfogadta a látogatásukat –,
türelmetlenül várja, hogy nekiláthasson a munkájának, és még vasárnap előtt befejezhesse. A
tekintetemmel igyekszem vigasztalni a házaspárt, hiszen a rendfőnököm előtt nem nyilváníthatok
véleményt.
De nem vesznek rólam tudomást: egyedül az inkvizítorra figyelnek, minden mozdulatán
csüggnek.
– Kérem! – ismétli az anya, most már meg sem próbálva leplezni a kétségbeesését. – Kímélje
meg a lányunkat! A barátnői bizonyára azért tettek beismerő vallomást, mert alávetették őket a…
A férfi megfogja a nő kezét, hogy félbeszakítsa. De az inkvizítor befejezi helyette a mondatot:
– …kínzásnak. De hát magukat már oly régóta ismerem, és már annyi eszmecserét folytattunk
a teológia kérdéseiben, ezért nem értem: tényleg nem tudják, hogy ha Isten velük van, soha nem
engedné, hogy szenvedjenek vagy hogy olyasmit bevalljanak, amit nem követtek el? Azt hiszik,
egy kis fájdalom elég ahhoz, hogy kihúzzuk belőlük lelkük legsötétebb gyalázatait? A kínzást
háromszáz évvel ezelőtt hagyta jóvá hivatalosan Őszentsége IV. Ince pápa Ad Extirpanda című
bullájában. Nem azért tesszük, mert élvezzük: amit teszünk, az maga hitbizonyíték. Akinek nincs
mit bevallania, az vigaszra és oltalomra talál a Szentlélekben.
A házaspár fényűző ruhája éles ellentétet képez a kopár szobával, amely minden luxust
nélkülöz, az egy kandalló kivételével, amelyben ég a tűz, hogy egy kicsit felmelegítse a
helyiséget. A kőfal egyik résén bekúszó fénysugár megcsillan a nő ujján és nyakában viselt
ékszereken.
– Nem ez az első alkalom, hogy a Szent Hivatal itt jár a városban – folytatja az inkvizítor. –
Az előző látogatásokkor egyikük sem panaszkodott, egyikük sem tartotta igazságtalannak a
történéseket. Éppen ellenkezőleg, egyik vacsoránk alkalmával kifejtették, hogy ezt a háromszáz
éve alkalmazott módszert tartják az egyedüli hatásos módszernek a gonosz Terjeszkedő erőinek
megfékezésére. Ahányszor megtisztítottuk a várost az eretnekektől, mindig tapsoltak. Nagyon is
83
értették, hogy nem vagyunk mi szörnyetegek, csak az igazságot keressük, amely nem mindig
olyan nyilvánvaló, amilyennek lennie kéne. – De…
– De az másokkal történt. Azokkal, akikről maguk azt gondolták, hogy megérdemlik a kínzást
és a máglyahalált. Egyszer – mondja, és a férfira mutat – maga is följelentett egy családot.
Elmondta, hogy az anya rontást hozott a maga nyájára, hogy elhulljon a jószága. Sikerült
bebizonyítanunk az igazságot, elítéltük őket, és…
Vár egy kicsit, mielőtt befejezi a mondatot, mintha ízlelgetné a szavakat.
– …segítettem magának, hogy szinte semmiért megvásárolhassa annak a családnak a földjét,
amely szomszédos volt a magáéval. Jámborsága elnyerte jutalmát.
Felém fordul:
– Malleus Maleficarum.
Odamegyek a polchoz, amely az asztala mögött áll. Jó ember ő, aki mélységesen meg van
győződve tettei helyességéről. Nem személyes bosszúvágy hajtja, hanem a hit nevében jár el. Bár
soha nem beszél az érzéseiről, sokszor láttam a távolba révedő tekintettel, mintha azt kérdezné
Istentől, hogy miért tett ekkora terhet a vállára.
Átnyújtom neki a vaskos, bőrborítású kötetet, amelyre tűzzel sütötték rá a címét.
– Ebben minden benne van. Malleus Maleficarum. Hosszú, részletes tanulmány az egyetemes
összeesküvésről, melynek célja a pogányság visszaállítása, a természet imádásáról, az olyan
babonaságokról, mint az előző életek létezése, az elítélendő asztrológiáról, és a még inkább
elítélendő tudományról, amely ellentmond a hit misztériumainak. Az ördög tudja, hogy egyedül
nem jut semmire, szüksége van a boszorkányaira és a tudósaira, hogy elcsábítsa és megrontsa a
világot. Miközben a férfiak sorra esnek el a Hit és a Birodalom védelmében vívott háborúkban, a
nők kezdik azt hinni, hogy arra születtek, hogy ők irányítsanak, a gyávák pedig, akik bölcsnek
hiszik magukat, különböző iratokban és elméletekben keresik azt, amit a Bibliában is
megtalálhatnának. A mi feladatunk mindezt megfékezni. Nem én hoztam ide ezeket a leányokat.
Nekem csak az a dolgom, hogy kiderítsem, ártatlanok-e, vagy meg kell mentenem őket.
Föláll, és arra kér, hogy kövessem.
– Mennem kell. Ha a lányuk ártatlan, haza fog térni, mielőtt az új nap felvirrad.
Az asszony a földre veti magát, és letérdel a lábai elé.
– Kérem! A karjaiba vette őt, amikor kislány volt!
A férfi kijátssza az utolsó kártyáját.
– Minden földemet és minden vagyonomat az egyháznak adományozom, itt és most. Adjon
egy tollat, egy papírt, és aláírom. A lányommal kézen fogva akarok kilépni innen.
Rendfőnököm félretolja a nőt, aki még mindig a földön térdel, a kezébe temetett arccal,
görcsösen zokogva.
– Éppen azért esett a választás a domonkosok rendjére, hogy ilyesmi ne történhessen meg. A
régi inkvizítorokat könnyen meg lehetett vesztegetni pénzzel. De mi mindig is koldultunk, és
ezután is koldulni fogunk. A pénz nem ejt kísértésbe minket, éppen ellenkezőleg: ezzel a
botrányos ajánlatával csak rontott a helyzetén.
A férfi megragadja a vállamat.
– Te olyan voltál nekünk, mint a saját fiunk! Miután meghaltak a szüleid, befogadtunk a
házunkba, hogy a nagybátyád ne bánthasson többet!
– Ne aggódjon – súgom a fülébe, nehogy az inkvizítor meghallja. – Ne aggódjon.
Annak ellenére, hogy valójában csak azért fogadott be, hogy rabszolgaként dolgoztasson a
birtokán. Annak ellenére, hogy ő is vert és szidott, ha valamit elrontottam.
Kiszabadítom magam, és elindulok az ajtó felé. Az inkvizítor még utoljára a házaspár felé
fordul:
– Egy napon majd megköszönik, hogy megmentettem a lányukat az örök kárhozattól.
84
- Vetkőztessék le. Teljesen meztelenre.
Az inkvizítor egy hatalmas asztalnál ül, mellette üres székek.
Két őr megindul, de a lány int a kezével.
– Nincs szükségem rájuk, magam is meg tudom csinálni. Csak ne bántsanak, kérem.
Lassan leveszi aranyhímzésű bársonyszoknyáját, amely olyan elegáns, amilyet az anyja viselt.
A teremben jelen lévő húsz férfi úgy tesz, mintha nem érdekelné a látvány, de tudom, mi jár a
fejükben. Bujaság, kéjvágy, sóvárgás, paráznaság.
– A blúzt is.
Leveszi a blúzát, amely tegnap még fehér lehetett, ma viszont piszkos és rongyos. Mozdulatai
kissé mesterkéltek, túl lassúak, de tudom, mit gondol: „Meg fog menteni. Itt fog megállítani.” Én
nem mondok semmit, csak azt kérdezem némán az Istentől, hogy helyes-e ez – és kétségbeesetten
ismételgetem a miatyánkot, azért könyörögve, hogy világosítsa meg őt, és a rendfőnökömet is.
Az ő gondolatait is tudom: a feljelentés oka nem egyszerűen a bosszú vagy a féltékenység, hanem
ennek a nőnek a hihetetlen szépsége is. Magának Lucifernek a képmása ő, aki a legszebb és a
legromlottabb angyal az égben.
Minden jelenlévő ismeri az apját, tudják, milyen hatalmas és hogy nem ajánlatos egy ujjal se
hozzáérni a lányához. Rám néz, és én nem fordítom el az arcom.
A többiek távolabb állnak a föld alatti cella sarkaiban, bujkálnak a sötétben, félnek, hátha élve
távozik a lány és feljelenti őket. Gyávák! Hiszen azért hívatták ide őket, hogy egy nagyobb ügyet
szolgáljanak: hogy segítsenek megtisztítani a világot! Miért bujkálnak hát egy védtelen lány elől?
– A többit is vedd le.
Még mindig engem néz. Fölemeli a kezét, eloldja a testét takaró kék alsóingének szalagját, és
lassan leengedi a földre. A tekintetével könyörög, hogy tegyek valamit, hogy ne kelljen
folytatnia, én pedig egy bólintással jelzem, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz.
– Keresd meg a Sátán jelét – utasít az inkvizítor. Odalépek hozzá, gyertyával a kezemben.
Kicsiny melleinek bimbói kemények, nem tudom, hogy a hidegtől-e vagy az önkéntelen
izgalomtól, amiért meztelenül áll előttünk. Libabőrös a teste. A magasan lévő ablakok vaskos
üvegei nem sok fényt eresztenek be, de az a kevés megcsillan makulátlanul fehér bőrén. Nem kell
sokáig keresgélnem: az ölén – amit legkínzóbb kísértéseimben képzeletben annyiszor
csókolgattam – megpillantom a Sátán jelét, a fanszőrzete alatt, balra fönt. Ez megrémiszt. Lehet,
hogy az inkvizítornak igaza van: hiszen itt van az összetéveszthetetlen bizonyítéka, hogy
kapcsolatba került az ördöggel. Egyszerre érzek undort, szomorúságot és haragot.
Meg kell bizonyosodnom róla. Letérdelek a meztelensége mellé, és újra megvizsgálom a jelet.
A fekete anyajegyet, amelynek növekvő félhold formája van.
– Születésemtől fogva ott van.
Akárcsak a szülei nemrég, ő is azt hiszi, hogy párbeszédet kezdeményezhet, és mindenkit
meggyőzhet az ártatlanságáról. Attól a perctől kezdve, hogy beléptem ide, megállás nélkül
imádkozom, és kétségbeesetten könyörgök Istenhez, hogy adjon erőt. Egy kis fájdalom, és fél óra
múlva vége az egésznek. Bár bűneinek összetéveszthetetlen bizonyítéka ez az anyajegy,
mégiscsak szerettem őt, mielőtt átadtam volna testemet és lelkemet Isten szolgálatának – hiszen
tudtam, hogy a szülei soha nem hagynák, hogy nemes létére feleségül menjen egy jobbágyhoz.
És ez a szerelem még mindig erősebb, mint az én eltökéltségem, hogy féken tartom. Nem
akarom látni, hogy szenved.
– Soha nem idéztem meg az ördögöt. Te ismersz, és azt is tudod, kik a barátnőim. Mondd meg
neki – mutat rá a rendfőnökömre –, hogy ártatlan vagyok.
Az inkvizítor meglepően szelíd hangon szól hozzá, amit bizonyára csakis az isteni kegyelem
sugall.
– Én is ismerem a családodat. De az egyház tudja, hogy az ördög nem a társadalmi rang
alapján választja ki az alattvalóit, hanem az alapján, hogy mennyire képesek szavakkal vagy
hamis szépséggel csábítani. A gonosz az ember száján távozik, mondta Jézus. Ha a gonosz
85
odabent rejtőzik, a kiáltások majd kiűzik onnan, és átváltozik vallomássá, amelyet mindannyian
várunk. Ha nem rejtőzik odabent a gonosz, ellenállsz a fájdalomnak.
– Fázom, nem lehetne…
– Ne beszélj, amíg nem utasítalak – szakítom félbe kedvesen, de határozottan. – Csak bólints
vagy rázd a fejed. A négy barátnőd már elmesélte, mi fog történni, igaz?
Bólint.
– Foglaljanak helyet, uraim.
A gyáváknak most meg kell mutatniuk az arcukat. Bírók, jegyzők és nemesek ülnek a
hatalmas asztalhoz, ahol eddig az inkvizítor egyedül ült. Csak én, az őrök és a lány maradunk
állva.
Bárcsak ne lenne itt ez a csőcselék. Ha csak hármasban lennénk, tudom, hogy rendfőnököm
meginogna. Ha a feljelentés nem a nyilvánosság előtt történt volna – ami egyébként ritka volt,
hiszen az emberek többsége tartott a szomszédok megjegyzéseitől és inkább névtelenségbe
burkolózott –, talán ez az egész meg sem történne. De a sors úgy akarta, hogy más irányt
vegyenek a dolgok, és az egyháznak szüksége van erre a csőcselékre, az eljárás törvényessége
érdekében. Miután túlkapásokkal vádoltak meg minket, azt a rendeletet hozták, hogy mindent le
kell jegyezni a megfelelő formában. Így a jövőben mindenki tudni fogja, hogy az egyházi
hatalom méltósággal járt el, a hit törvényes védelmében. Az ítéletet az állam hajtja végre, az
inkvizítorok dolga csak a bűnösök felkutatása.
– Ne ijedj meg. Az imént beszéltem a szüléiddel, és ígéretet tettem nekik, hogy megteszek
minden tőlem telhetőt, hogy bebizonyítsam: soha nem vettél részt olyan szertartásokon,
amelyekkel vádolnak. Nem idézted meg a holtak szellemét, nem firtattad, mit hoz a jövő, nem
próbáltál eljutni a múltba, nem imádod a természetet, és a Sátán tanítványai soha nem illették a
testedet… annak ellenére, hogy a jegy világosan kivehető rajtad.
– Tudják, hogy…
Minden jelenlévő, akiknek az arcát most már a vádlott is láthatja, felháborodva néz az
inkvizítorra, és kellően kemény választ vár tőle. De ő csak az ajkaihoz emeli az ujját, jelezvén a
lánynak, hogy tartsa tiszteletben az ítélőszéket.
Imáim meghallgatásra lelnek. Kérem az Atyát, hogy adjon kellő türelmet a rendfőnökömnek,
és ne küldje őt a kerékre. A keréknek senki nem tud ellenállni, ezért csak azokat teszik oda,
akiknek a bűnösségében biztosak. A négy lány közül, akik vádlottként álltak itt, egyik sem
érdemelte ki a legkeményebb büntetést: hogy odakötözzék az abroncs külső részéhez, amelyet
parázs és hegyes szegek borítanak. Amikor egyikünk megforgatja a kereket, a test lassan megég,
miközben a szegek szaggatják a húst.
– Hozzátok az ágyat.
Imáim meghallgatásra találtak. Az egyik őr elüvölti a parancsot.
A lány menekülni próbál, noha tudja, hogy lehetetlen. Ide-oda futkos, nekiszalad a kőfalnak,
az ajtóhoz rohan, de visszaráncigálják. A nyirkos hideg ellenére testét verejték borítja, amely
megcsillan a kevés fényben. Nem sikít, mint a többiek, csak meg akar szökni. Az őröknek végül
sikerül megragadniuk: a zűrzavarban véletlennek álcázva megérintik kis melleit és a szőr-pamacs
alatt rejlő ölét.
A másik két férfi hozza a faágyat, amelyet kifejezetten a Szent Hivatal számára készítettek
Hollandiában. Mára több országban is használják. Jó közel helyezik az asztalhoz, megragadják a
némán vergődő lányt, széttárják a lábait, és a bokáit az ágy végén lévő gyűrűkhöz rögzítik. Aztán
hátrafeszítik a karjait, és kötelekkel hozzákötik egy emelőrúdhoz.
– Majd én kezelem a rudat – mondom.
Az inkvizítor rám néz. Rendszerint az egyik katona végzi ezt a műveletet. De tudom, hogy
ezek a barbárok még eltörhetik a csontjait, és az előző négy esetben is engedélyt kaptam, hogy én
csináljam.
– Rendben.
86
Odamegyek az ágy egyik végéhez, és megfogom a sok használattól elnyűtt fadarabot. A
férfiak előrehajolnak. Egy széttárt lábú, ágyhoz kötözött meztelen lány látványa egyszerre pokoli
és paradicsomi. Az ördög kísért, provokál. Ma éjjel addig korbácsolom magam, amíg ki nem
űzöm a testemből, és vele együtt talán elszáll az emléke is ennek a percnek: hogy másra sem
vágyom, mint hogy itt feküdjek mellette, egymásba fonódva, és megvédjem a parázna
pillantásoktól és mosolyoktól.
– Távozz innen, Jézus nevére!
Az ördögnek kiáltottam, de akaratlanul megnyomtam az emelőrudat, és kinyúlt a teste. Ö csak
felnyögött, ahogy ívbe feszült a gerince. Enyhítem a nyomást, és újra elernyed.
Továbbra is megállás nélkül imádkozom, Isten irgalmáért könyörögve. Ha a lélek átlépi a
fájdalom küszöbét, megerősödik. A mindennapi élet vágyai értelmüket vesztik, és az ember
megtisztul. A szenvedés oka a vágy, nem pedig a fájdalom.
Nyugodt és vigasztaló a hangom.
– A barátnőid elmesélték, mi ez, ugye? Minél erősebben nyomom ezt a kart, annál jobban
hátrafeszül a karod, aztán a vállaid kiugranak a helyükről, majd a gerincoszlopod darabokra törik,
és szétszakad a bőröd. Ne kényszeríts rá, hogy elmenjek a végsőkig. Csak vallj be mindent,
akárcsak a barátnőid. A rendfőnököm feloldoz a bűneid alól, és egy penitenciával hazamehetsz,
majd minden visszatér a régi kerékvágásba. A Szent Hivatal nem tér vissza egyhamar a városba.
Oldalra tekintek, hogy megbizonyosodjam róla: a jegyző pontosan leírja minden szavamat.
Mindent le kell jegyezni a jövő számára.
– Bevallom – mondja. – Mondd el, mik a bűneim, és én mindet bevallom.
Óvatosan megnyomom a kart, de ahhoz elég, hogy fájdalmában felkiáltson. Kérlek, ne hagyd,
hogy folytassam! Kérlek, segíts, és valld be gyorsan!
– Nem én mondom meg, mik a bűneid. Bár ismerem őket, nekem az kell, hogy te sorold fel
mindet, mert jelen van a bíróság.
Elkezd sorolni mindent, amit hallani akarunk, nincs szükség a kínzásra. De a halálos ítéletét
írja meg, és ezt meg kell akadályoznom. Erősebben megnyomom a kart, hogy elhallgattassam, de
a fájdalom ellenére folytatja. Az előérzeteiről beszél, arról, hogy előre megérez dolgokat, és hogy
a természet fölfedte előtte és a barátnői előtt a gyógyítás titkait. Kétségbeesetten tovább nyomom
a rudat, de nem hagyja abba, és szavait csak fájdalmas kiáltásai szakítják meg időnként.
– Egy pillanat – mondja az inkvizítor. – Hadd halljuk, mit akar elmondani, enyhítsd a
nyomást.
Aztán a többiek felé fordul:
– Mindenki tanúja a vallomásnak. Az egyház máglya általi halálbüntetést kér az ördögnek
emez újabb szerencsétlen áldozatára.
Ne! Szeretném megkérni, hogy hallgasson el, de mindenki engem néz.
– A bíróság egyetért – mondja az egyik jelen lévő bíró.
Ő is hallotta. Örökre elveszett. A szemei hirtelen olyan elszántsággal telnek meg, ami csakis a
Gonosztól származhat.
– Bevallom, hogy a világ összes bűnét elkövettem. Hogy voltak olyan álmaim, amelyekben a
férfiak eljöttek az ágyamhoz, és csókolgatták az ölemet. Az egyik férfi te voltál, és bevallom,
hogy álmaimban megkísértettelek. Bevallom, hogy a barátnőimmel összegyűltünk, hogy
megidézzük a holtak szellemét, mert meg akartam tudni, hogy hozzámegyek-e egy napon a
férfihoz, akiről mindig is álmodtam.
Felém int a fejével.
– Ez a férfi te voltál. Vártam, hogy felnőjek, és megpróbáljalak eltéríteni a szerzetesi élettől.
Bevallom, hogy leveleket és naplókat írtam, amiket aztán elégettem, mert arról a személyről
szóltak, aki a szüleimen kívül egyedüliként érzett együtt velem, és akit emiatt szerettem. Ez a
személy te voltál…
87
Még erősebben nyomom a rudat, ő felkiált és elájul. Fehér testét verejték borítja. Az őrök
hideg vizet akarnak önteni az arcába, hogy magához térjen és folytathassuk a vallatást, de az
inkvizítor megállítja őket.
– Nem szükséges. Úgy vélem, a bíróság mindent hallott, amit hallania kellett. Adják rá az
alsóneműjét, és vigyék vissza a cellájába.
Kedvetlenül oldozzák el a testét, fölveszik a földről a fehér inget, és elviszik a szemünk elől a
lányt. Az inkvizítor a kőszívű férfiakhoz fordul.
– Most pedig, uraim, várom az ítélet írásos megerősítését. Hacsak nem akad a jelenlévők
között, aki fel kíván szólalni a vádlott érdekében. Ha így van, újból megfontoljuk az ítéletet.
Nemcsak ő, hanem mindenki felém fordul. Van, aki azért, hogy ne mondjak semmit, mások
azért, hogy megmentsem, hiszen, mint mondta, ismerem őt.
Miért kellett ezeket a dolgokat itt elmondania? Miért kellett fölemlegetnie olyan dolgokat,
amelyeken olyan nehéz volt túltennem magam, amikor eldöntöttem, hogy Isten szolgája leszek,
és magam mögött hagyom a világot? Miért nem engedte, hogy megvédjem, mikor
megmenthettem volna az életét? Ha ezek után bármit is mondok az érdekében, holnap az egész
város arról fog beszélni, hogy azért mentettem meg, mert elmondta, hogy mindig engem szeretett.
A jó hírnevem és a karrierem forog kockán, és mindkettő örökre romba dőlhet.
– Kész vagyok megmutatni az Anyaszentegyház könyörületet, ha egyetlen hang is a védelmére
kel.
Nem én vagyok itt az egyetlen, aki ismeri a családját. Van, aki szívességgel tartozik nekik,
mások pénzzel, megint másokat az irigység hajt. Senki sem fog megszólalni. Csak aki nem
tartozik semmivel.
– Lezárhatom az eljárást?
Az inkvizítor, noha műveltebb és elhivatottabb nálam, úgy tűnik, mintha a segítségemet kérné.
Mégiscsak azt mondta mindenki előtt, hogy szeret.
„Csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám” – mondja a százados Jézusnak. Elég
egyetlen szó, és megmenekül az én szolgám is.
Nem mozdulnak az ajkaim.
Az inkvizítor nem mutatja, de tudom, mit érez irántam: megvetést. A többiek felé fordul.
– Az egyház, akit most alázatos védelmezője képvisel, a halálbüntetés megerősítését várja.
A férfiak összegyűlnek egy sarokban, miközben én azt hallom, hogy az ördög egyre
hangosabban üvölt a fejemben, igyekszik összezavarni, ahogy korábban is tette már. A többi négy
lány közül egyikben sem tettem maradandó kárt. Láttam már olyat, hogy valaki a saját testvérét
kínozta halálra, és tövig nyomta a kart, darabokra tépve a vádlott testét, akinek ömlött a szájából
a vér, és több mint harminc centiméterrel hosszabb lett a teste.
A férfiak visszatérnek a papírral, amelyet egytől egyig aláírtak. Az ítélet ugyanaz, ami a másik
négy lány esetében: máglyahalál.
Az inkvizítor mindenkinek megköszöni, és anélkül távozik, hogy egy szót is szólna hozzám. A
törvény és az igazság emberei szintén sorra elmennek, van, aki már hétköznapi csip-csup
ügyekről társalog, és van, aki lehajtott fejjel ballag. Odamegyek a kandallóhoz, fogok egy marék
parazsat és beteszem a csuhám alá. Érzem az égett hús szagát, izzanak a kezeim, a testem
összerándul a fájdalomtól, de meg sem moccanok.
– Uram – mondom végül, amikor alábbhagy a fájdalom. – Ezek az égési sebek örökre
maradjanak meg a testemen, hogy soha ne felejtsem el, ki voltam ezen a napon.
88
MOZDULATLANUL SEMLEGESÍTENI AZ
ERŐT
Egy hölgy, aki rendelkezik némi – pontosabban igen nagy – súlytöbblettel, vastagon
kisminkelve, jellegzetes népviseletben helyi dalokat énekel. Remélem, mindenki jól szórakozik,
nagyszerű az összejövetel, ennek az utazásnak minden egyes kilométere egyre nagyobb
eufóriával tölt el.
A délután folyamán volt egy pillanat, amikor azt az embert, aki az utazás megkezdése előtt
voltam, megsuhintotta a depresszió, de rögtön össze is szedtem magam: ha Hilal megbocsátott,
semmiképpen nem kell önmagamat hibáztatnom. Nem könnyű, és nem is fontos visszamenni a
múltba és feltépni az ott talált sebeket. Egyetlen mentségem az, hogy tudom: ez az ismeret
segíteni fog, hogy jobban megértsem a jelent.
A mai dedikálás óta egyfolytában azon töröm a fejem, milyen szavakkal vezessem el Hilalt az
igazsághoz. A szavakkal az a baj, hogy azt az érzetet keltik bennünk, hogy meg tudjuk értetni
magunkat és meg tudjuk érteni, amit a másik ember mond. De amikor megfordulunk és szemtől
szemben találjuk magunkat a sorsunkkal, rájövünk, hogy nem elegendőek. Hány és hány olyan
embert ismerek, aki a szavak igazi mestere, de képtelen megélni azt, amiről szónokol! Ráadásul
két különböző dolog leírni egy helyzetet és átélni ugyanazt. Ezért már régen megértettem, hogy a
harcos, aki az álmát keresi, abból merít ihletet, amit csinál, nem pedig abból, hogy elképzeli, mit
csinálna.
Nem érdemes elmondani Hilalnak, mit csináltunk együtt: a szavak, amelyekkel el lehetne
mesélni egy ilyen jellegű dolgot, már azelőtt meghalnak, hogy kijönnének a számon.
Ha pedig átélné ezt a föld alatti élményt, a kínzást és a máglyahalált, az szintén nem segítene
semmit – éppen ellenkezőleg: szörnyű bajt okozhat. Még van néhány napunk, addig kitalálom,
hogyan tudom a legjobban elmagyarázni neki a kapcsolatunkat, anélkül hogy még egyszer át
kellene mennie az egész szenvedésen.
Úgy is dönthetek, hogy tudatlanságban hagyom, és nem mesélek el neki semmit. De valami
oknál fogva úgy érzem, bár nem látok benne logikát, hogy az igazság őt is megszabadítja egy sor
dologtól, amit ebben az inkarnációban él meg. Nem véletlen, hogy éppen az utazást választottam,
amikor észrevettem, hogy az életem már nem olyan, mint egy folyó, amely a tenger felé
igyekszik. Azért döntöttem így, mert körülöttem minden azzal fenyegetett, hogy megáll és egy
helyben toporog. És az sem véletlen, hogy az elmondása szerint ő is ugyanígy érzett.
Így hát Istennek együtt kell működnie velem, és meg kell mutatnia, hogyan közöljem az
igazságot. A vagonunkban mindenki nap mint nap azt tapasztalja, hogy életének újabb és újabb
fordulópontjához ér. A kiadóm például emberibbnek és kevésbé sértődékenynek tűnik. Yao, aki
éppen itt ül mellettem, cigarettázik és a táncolókat nézi, bizonyára örül, hogy olyan dolgokat
mutathat meg nekem, amiket már elfelejtettem – és ezáltal ő is fel tudja idézni mindazt, amit
tanult. Ma reggel megint aikidóztunk, mert sikerült találnia egy edzőtermet Irkutszkban. A harc
végén azt mondta:
– Föl kell készülnünk az ellenfél támadásaira, képesnek kell lennünk arra, hogy a halál
szemébe nézzünk, és akkor megvilágítja az utunkat.
Uesibának sok olyan mondata van, amely irányt mutat azoknak, akik a Béke Útjának szentelik
magukat. Yao azonban éppen azt a mondatát választotta, amelyik közvetlen kapcsolatban áll
azzal a pillanattal, amit előző este éltem át: miközben Hilal a karjaimban aludt, láttam a halálát,
és ez megvilágította az utamat.
Nem tudom, vajon Yaónak van-e olyan módszere, amelynek segítségével belép egy
párhuzamos világba és ott követni tudja, hogy mi történik velem. Bár vele beszélgetek a legtöbbet
89
(Hilal ugyanis egyre kevesebbet beszél, bár rendkívüli élményeket élünk át együtt), még nem
ismerem igazán. Azt hiszem, nem sokat ért, hogy azt mondtam neki, hogy a szeretteink nem
tűnnek el, csak átlépnek egy másik dimenzióba. Úgy tűnik, még mindig állandóan a feleségére
gondol, és jobb ötletem nincs, mint hogy javasoljak neki egy kiváló médiumot, aki Londonban él.
Nála majd megtalálja a választ minden kérdésére, és megbizonyosodhat róla, hogy igaz, amit az
idő örökkévalóságáról mondtam.
Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak megvan rá az oka, amiért most itt vagyunk,
Irkutszkban, miután egy londoni étteremben meggondolatlanul úgy döntöttem, hogy nekem
feltétlenül át kell szelnem vonattal Ázsiát. Az ilyesfajta összezárt együttlétek olyankor jönnek
létre, ha az összes résztvevő találkozott már egymással valamikor a múltban, és együtt
menetelnek a szabadság felé.
Hilal egy vele egykorú fiatalemberrel táncol. Ivott egy keveset, kissé túlzottan vidámnak tűnik,
és az este folyamán többször is közölte már velem, hogy mennyire bánja, hogy nem hozta el a
hegedűjét. Valóban kár. Ezek az emberek igazán megérdemelnék, hogy Oroszország egyik
legtekintélyesebb konzervatóriumának szépreményű spallája elbűvölje őket hegedűjátékával.
A kövér énekesnő távozik a színpadról, a zenekar tovább játszik, a közönség pedig ugrál és
egy emberként üvölti a refrént: „Kalasnyikov! Kalasnyikov!” Ha Goran Bregovic zenéje nem
lenne ennyire ismert, egy kívülálló számára kézenfekvő lenne a feltételezés, hogy egy terrorista
banda ünnepel itt, hiszen a kalasnyikov egy lőfegyver neve, egészen pontosan a szovjet
gyártmányú AK-47 gépkarabélyé, amely ismertebb nevét a tervezőjéről, Mihail Tyimofejevics
Kalasnyikovról kapta.
A fiatalember és Hilal szorosan összesimulnak, már csak egy lépés választja el őket a csóktól.
Bár nincsenek a közelemben, tudom, hogy útitársaim aggódva figyelik az eseményeket – azt
gondolják, hogy nekem ez nem tetszik.
Pedig nagyon is tetszik.
Bár valóban így lenne, bár találna valakit, aki boldoggá teszi, nem töri derékba a karrierjét,
magához öleli a naplementében és nem felejti el meggyújtani a szent tüzet, amikor segítségre van
szüksége. Mert megérdemli.
– Meg tudom gyógyítani ezeket a sebeket a testeden – mondja Yao, miközben a táncolókat
nézzük. – A kínai orvoslás ismer rá néhány gyógymódot.
Nem, nem tudja.
– Nem olyan súlyos. Időnként megjelennek, aztán eltűnnek, de most már egyre ritkábban. A
mikrobás vagy más néven nummularis ekcémára nincs gyógymód.
– A kínai kultúrában azt tartják, hogy csak olyan katonákon jelentkezik, akik valamelyik előző
életükben megégtek egy csatában.
Elmosolyodok. Yao rám néz, és visszamosolyog. Nem tudom, érti-e, amit mond. Ezek itt a
sebek, amelyek mindig rajtam maradnak, az óta a föld alatti reggel óta. Amikor XIX. századi
francia íróként láttam magam, az íróasztal fölé hajolva, a tollat tartó kezemen ugyanezt a fajta
ekcémát vettem észre, amely egyébként onnan kapta a nevét, hogy a sebek formája a kis római
érmékre (nummulus) emlékeztet.
Vagy parázs okozta égési sebekre.
Elhallgat a zene. Itt az idő, hogy elinduljunk vacsorázni. Odamegyek Hilalhoz, és meghívom a
táncpartnerét is. Ő lesz ma az egyik kiválasztott olvasó. Hilal meglepetten néz rám.
– De már meghívtál másokat.
– Mindig van hely még egy embernek – felelem.
– Nem mindig. Az életben nem minden úgy működik, mint egy hosszú vonat, amelyre bárki
jegyet válthat.
Bár a fiatalember nem nagyon érti, amit beszélünk, gyanakodni kezd, hogy valami nincs
rendben. Azt mondja, már elígérkezett a családjához vacsorára. Úgy döntök, tréfálkozom vele
egy kicsit.
– Olvasta Majakovszkijt? – kérdezem.
90
– Már nem kötelező olvasmány. A kormányt szolgálta a verseivel.
Igaza van. Ennek ellenére az ő korában nagyon szerettem Majakovszkijt. És egy kicsit az
életét is ismertem.
A kiadóim elindulnak felém – attól félnek, hogy féltékenységi jelenetet rendezek. Mint oly
sokszor az életben, a dolgok valójában most sem annak látszanak, amik.
– Beleszeretett a kiadója feleségébe, egy táncosnőbe – mondom kihívó hangon. – Ennek a
viharos és mindent elsöprő erejű szerelemnek a hatására költészete elveszítette politikai
jelentőségét, és emberi lett. Szerelmes verseket írt, de megváltoztatta bennük a neveket. A
kiadója tudta, hogy az ő feleségéről van szó, mégis folytatta a könyvei publikálását. A nő szerette
a férjét, de Majakovszkijt is szerette. Úgy oldották meg a helyzetet, hogy mindhárman együtt
éltek, nagyon boldogan.
– Én is szeretlek téged is, meg a férjemet is! – viccelődik a kiadóm felesége. – Költözz
Oroszországba!
A fiú megérti a célzást.
– Ö a maga kedvese? – kérdezi.
– Legalább ötszáz éve szerelmes vagyok belé. De a válaszom: nem. Szabad, mint a madár. Ez
a lány ragyogó karrier előtt áll, és még nem találta meg azt a férfit, aki azzal a szerelemmel és
tisztelettel gondoskodik róla, amit megérdemel.
– Miféle ostobaságokat fecsegsz itt össze? Azt hiszed, kerítened kell nekem valakit?
A fiatalember közli, hogy a családjával vacsorázik, elköszön és elmegy. A többi meghívott
olvasó odajön hozzánk, és gyalog indulunk el az étterembe.
– Engedd meg, hogy tegyek egy megjegyzést – mondja Yao, miközben átkelünk az úttesten. –
Helytelenül cselekedtél a lánnyal, a fiúval és önmagáddal szemben is. A lánnyal azért, mert nem
tartod tiszteletben az irántad érzett szerelmét. A fiúval azért, mert ő az olvasód, és manipulálva
érezte magát. Önmagáddal pedig azért, mert egyedül a büszkeség hajtott, hogy megmutasd, hogy
fontosabb vagy. Ha féltékenységből tetted volna, az még bocsánatos lenne, de nem így van. Te
csak meg akartad mutatni a barátaidnak és nekem, hogy semminek nem tulajdonítasz
jelentőséget, ami nem igaz.
Egyetértően bólogatok. A spirituális fejlődést nem feltétlenül kíséri emberi bölcsesség.
– És hadd tegyek egy kiegészítést is – folytatja Yao. – Nekem Majakovszkij kötelező
olvasmány volt. Így hát mindannyian tudjuk, hogy az életmódja nem vált be: még negyvenéves
sem volt, amikor főbe lőtte magát.
ℵ
Már öt óra az időeltolódás az indulási pontunktól számítva. Amikor Irkutszkban nekilátunk a
vacsorának, Moszkvában az emberek éppen az ebédjüket fejezik be. Bár a városnak megvan a
maga varázsa, úgy tűnik, a hangulat feszültebb, mint a vonaton volt. Talán a vagonban, az asztal
körül mostanra már hozzászoktunk szűk kis világunkhoz, amely egy meghatározott pont felé tart,
és minden egyes állomás azt jelenti, hogy letérünk az utunkról.
Hilalnak pocsék kedve van az ünnepségen történtek miatt. A kiadóm egy pillanatra sem teszi
el a telefonját, és dühösen vitatkozik valakivel a vonal másik végén. Yao megnyugtat, hogy csak
könyvterjesztésről van szó. A három meghívott olvasó a szokásosnál félénkebbnek látszik.
Italt hozatunk. Az egyik olvasó óvatosságra int: ez mongóliai és szibériai vodka keveréke, és
másnap viselnünk kell a következményeket, ha sokat iszunk belőle. De mindenkinek innia kell,
hogy oldódjon a feszültsége. Sorra ürülnek a poharak, és még meg sem érkezik az ételünk, már
rendeljük a következő üveget. Végül az az olvasó is, aki figyelmeztetett minket, úgy dönt, hogy
nem marad egyedül józan: egymás után három pohárral iszik, miközben mindannyian tapsolunk.
Általános jókedv kerekedik – ez alól csak Hilal kivétel, aki még mindig komor arccal ül
közöttünk, pedig ő is annyit ivott, mint a többiek.
– Rohadt egy város – mondja az olvasó, aki néhány perccel ezelőtt még absztinens volt, most
viszont vörösek a szemei. – Maguk látták az étterem előtti utcát…
91
Nos, láttam néhány szépen faragott faházat, ami manapság elég ritka. Valóságos szabadtéri
építészeti múzeum.
– Én nem a házakról beszélek, hanem az utcáról.
A járda valóban nem a legjobb minőségű. És itt-ott érezni lehet a szennyvíz kellemetlen
szagát.
– A maffia rátette a kezét erre a városrészre – folytatja. – Meg akarják venni, hogy mindent
lebontsanak és fölépíthessék a borzalmas lakótelepeiket. Mivel az emberek eddig nem adták be a
derekukat, és nem akarják eladni a földjeiket meg a házaikat, a maffia nem engedi, hogy
fejlesszék a kerületet. Ez a város négyszáz éve létezik, tárt karokkal fogadta a Kínával kereskedő
külföldieket, tisztelték a gyémántkereskedők, az arany- és a bőrkereskedők, de most befészkelte
magát a maffia és véget vet mindennek, pedig a kormány küzd az…
„Maffia”: ezt a szót mindenhol értik a világban. A kiadó belemerül egy véget nem érő
telefonálásba, a kiadó asszony az ételt kifogásolja, Hilal úgy tesz, mintha egy másik bolygón
lenne, de Yao és én észrevesszük, hogy a szomszéd asztalnál ülő férfiak felfigyeltek a
beszélgetésünkre.
Paranoia. Merő paranoia.
Az olvasó csak iszik, és megállás nélkül panaszkodik. Két barátja mindenben egyetért vele.
Szidják a kormányt, az utak minőségét, a repülőtér borzalmas állapotát. Semmi olyat nem
mondanak, amit ne mondhatnánk el mi is a saját városainkról, csakhogy minden alkalommal
elismétlik a „maffia” szót. Próbálom másra terelni a szót, a helyi sámánokról kérdezek (Yao örül,
mert látja, hogy nem felejtettem el, bár még nem ígértem semmit), mire a fiúk azzal folytatják,
hogy a „sámánmaffia”, meg hogy az „idegenvezető-maffia”… Időközben megérkezett a
harmadik üveg mongol-szibériai vodka is, folyik a heves politizálás – angolul, hogy én is értsem,
és hogy a szomszédos asztaloknál ülők ne értsék –, a kiadó befejezte a telefonálást és
bekapcsolódik a vitába, a kiadó asszony föllelkesül, Hilal pedig egymás után dönti magába az
italokat. Csak Yao marad józan. Úgy tesz, mintha csak bambulna, hogy ne látsszon rajta az
aggodalom. Én a harmadik pohár után megálltam, és egyáltalán nem áll szándékomban folytatni.
Ami pedig paranoiának tűnt, valósággá válik. A szomszéd asztalnál ülő férfiak egyike föláll és
odajön hozzánk.
Nem mond semmit. Csak ránéz a fiúkra, akiket meghívtunk vacsorázni, és azon nyomban
megáll a társalgás. Mindenkit meghökkent a jelenléte. A kiadóm, akinek már a fejébe szállt az ital
és a moszkvai problémák, kérdez valamit oroszul.
– Nem, nem vagyok az apja – feleli az idegen. – De nem tudom, hogy van-e már annyi idős,
hogy így vedeljen. És olyan dolgokat mondjon, amik nem igazak.
Tökéletes angolsággal beszél, olyan kiejtéssel, mint aki Anglia egyik legdrágább iskolájában
tanult. Hűvösen beszél, nincs a hangjában semmiféle érzelem vagy agresszió.
Csak az ostoba fenyegetőzik. Csak egy másik ostoba érzi magát fenyegetve. De amikor így
mondják ki a dolgokat, ahogy ő az imént, az veszélyt jelent – mert a szavak, az alanyok és az
állítmányok tettekké fajulhatnak, ha úgy hozza a szükség.
– Nem jó éttermet választottak – folytatja. – Itt rossz az étel, a kiszolgálás pedig pocsék. Talán
jobb lenne másik helyet keresniük. Kifizetem a számlájukat.
Valóban nem jó az étel, az ital bizonyára olyan, amilyennek a fiú leírta nemrég, a kiszolgálás
pedig rosszabb már nem is lehetne. De itt most nem az egészségünkért vagy a jó hangulatunkért
aggódnak: el akarnak innen üldözni.
– Menjünk – mondja a fiú.
Mielőtt bármit tehetnénk, ő és a barátai eltűnnek. A férfi elégedettnek látszik, és már indul is
vissza az asztalához. Egy másodpercre megszűnik a feszültség.
– Nekem meg nagyon is ízlik az étel, és egyáltalán nem áll szándékomban átmenni egy másik
étterembe.
Yao szintén érzelemmentes, higgadt hangon beszél.
92
Nem kellett volna megszólalnia, hiszen a konfliktus már megoldódott, csak a fiúkkal volt baj –
nyugodtan befejezhettük volna a vacsoránkat. De most a férfi visszatér és a szemébe néz. Egy
társa fogja a mobiltelefonját és kimegy. Az étteremben síri csend támad. Yao és az idegen
farkasszemet néznek egymással.
– Az itteni étel mérgező lehet és gyorsan ölhet.
Yao nem áll fel a székről.
– A statisztikák szerint az alatt a három perc alatt, amióta beszélgetünk, 320 ember halt meg a
világban és 650 született. Ilyen az élet, ilyen a világ. Nem tudom, ebből hányan haltak meg
mérgezésben, de néhányan biztos. Mások hosszas betegség után hunytak el, megint mások
balesetet szenvedtek, és biztos akad, akit lelőttek, és olyan is, aki azért távozott az élők sorából,
mert világra hozott egy gyermeket. A születési statisztikákhoz ez is hozzátartozik. Csak az hal
meg, aki él.
A férfi, aki kiment a telefonjával, visszatér. Amint az asztalunkhoz lép, megfagy a légkör. Síri
csönd telepszik az étteremre.
– Egy pillanat – szólal meg végül az idegen. – Közben újabb 100 ember halhatott meg, és úgy
200 születhetett.
– Így van.
Újabb két férfi jelenik meg az étterem ajtajában, és elindulnak az asztalunk felé. Az idegen
észreveszi, int a fejével, mire kimennek.
– Bár pocsék itt az étel, és ötödik kategóriás a kiszolgálás, ha ezt az éttermet választották, nem
tudok mit tenni. Jó étvágyat.
– Köszönjük. De ha már felajánlotta, hogy kifizeti a számlánkat, örömmel elfogadjuk.
– Arra ne legyen gondja – mondja csak Yaónak, mintha más ott se lenne. Benyúl a zsebébe,
mindannyian elképzeljük, hogy pisztolyt ránt, de csak egy ártalmatlan névjegykártyát vesz elő.
– Ha egyszer munkanélküli lesz vagy megunja azt, amit csinál, keressen meg minket. Az
ingatlancégünknek van egy nagy leányvállalata itt, Oroszországban, és nekünk éppen ilyen
emberekre van szükségünk, mint maga. Akik értik, hogy a halál csak statisztika.
Átnyújtja a névjegykártyát, kezet fognak egymással, aztán az idegen visszamegy a helyére. Az
étterembe lassan visszatér az élet, felélénkül a társalgás, és elismerően nézünk Yaóra, a hősünkre,
aki legyőzte az ellenséget anélkül, hogy egyetlen golyót is ellőtt volna. Hilal rosszkedve is
elszállt, és most már bekapcsolódik a teljesen abszurd beszélgetésbe, amelyben mindenki különös
érdeklődést tanúsít a madarak kitömése és a mongol-szibériai vodka minősége iránt. A félelem
által felszabadított adrenalin egyik pillanatról a másikra kijózanított mindenkit.
Ki kell használnom ezt a lehetőséget. Később majd megkérdezem Yaót, mitől volt olyan
magabiztos.
– Lenyűgöz az orosz nép hite. A kommunizmus hetven évig azt hirdette, hogy a vallás a nép
ópiuma, és mégsem érte el a célját.
– Marx egyáltalán nem értett az ópium csodáihoz – mondja a kiadó asszony.
Mindenki nevet. Én pedig folytatom:
– Ugyanez történt azzal az egyházzal is, amelyikhez én tartozom. Jézus nevében gyilkoltunk,
Jézus nevében kínoztunk, Jézus nevében úgy döntöttünk, hogy a nő fenyegetést jelent a
társadalomra, ezért elnyomtuk a női adottságok összes megnyilvánulását, uzsorát űztünk,
ártatlanokat öltünk és szövetséget kötöttünk az ördöggel. És kétezer évvel később még mindig itt
vagyunk.
– Gyűlölöm az egyházakat – mondja Hilal. Bekapta a horgot. – Ha volt olyan pillanata ennek
az utazásnak, amit igazán utáltam, hát akkor az az volt, amikor Novoszibirszkben rávettél, hogy
belépjek egy templomba.
– Tegyük fel, hogy hiszel a lélekvándorlásban, és hogy az egyik előző életed során
máglyahalálra ítélt az inkvizíció, a Vatikán által diktált hit nevében. Emiatt még jobban
gyűlölnéd az egyházat?
Nem sokat gondolkozik, mielőtt válaszol.
93
– Nem. Csak közömbös lenne. Yao sem gyűlölte a férfit, aki idejött az asztalunkhoz, csak kész
volt harcba szállni vele egy elvért.
– De tegyük fel, hogy ártatlan voltál.
A kiadó közbeszól. Talán ezzel kapcsolatban is adott már ki könyvet…
– Erről Giordano Bruno jut eszembe. A római teológia doktoraként tisztelet övezte, aztán élve
elégették Róma központjában. A tárgyaláson valami olyasmit mondott a bíróságnak, hogy „én
nem félek a máglyától, ti viszont féltek az ítéletetektől”. Ma pedig az ő szobra áll azon a helyen,
ahol a „szövetségesei” megölték. Ő győzött, hiszen emberek ítélték el, nem pedig Jézus.
– Te most egy igazságtalanságot és egy bűncselekményt próbálsz mentegetni – mondja a kiadó
asszony.
– Dehogy. A gyilkosok már régen feledésbe merültek, ám Giordano Bruno gondolatai még
mindig hatással vannak a világra. Bátorsága elnyerte méltó jutalmát. Egy ok nélküli életnek
következménye sincs.
Úgy tűnik, jól halad a beszélgetés.
– Ha te lennél Giordano Bruno – nézek most egyenesen Hilalra –, képes lennél megbocsátani a
hóhéraidnak?
– Hova akarsz kilyukadni?
– Én egy olyan vallás híve vagyok, amelynek nevében sok borzalmat követtek el a múltban. És
ide akarok kilyukadni, mert mindennek ellenére még mindig szeretem Jézust, sokkal jobban, mint
amennyire azokat gyűlölöm, akik a követőinek nevezték magukat. És továbbra is hiszek a kenyér
és a bor átváltozásának misztériumában.
– A te bajod. Én jobb szeretem, ha kellő távolságban vagyok a templomoktól, a papoktól és a
szentségektől. Nekem tökéletesen elég a zene és a természet csendes szemlélése. De amit most
mondasz, annak van valami köze ahhoz, amit akkor láttál, amikor…
Keresi a szavakat.
– …amikor azt mondtad, hogy elvégzed a tűzgyűrű-gyakorlatot?
Nem említi, hogy egymás mellett feküdtünk az ágyban. Heves természete és meggondolatlan
szavai ellenére igyekszik védeni a jó hírnevem.
– Nem tudom. Ahogy a vonaton már mondtam, minden, ami a múltban és a jövőben
lejátszódik, a jelenben is megtörténik. Ki tudja, nem azért találkoztunk-e, mert valaha a hóhérod
voltam, te meg az áldozatom, és most jött el az ideje, hogy feloldozást kérjek tőled.
Mindenki nevet, beleértve engem is.
– Akkor bánj velem jobban. Legyél kedvesebb és figyelmesebb. És mondd ki itt, mindenki
előtt azt a mondatot, amit hallani szeretnék.
Tudom, hogy arra gondol: „szeretlek”.
– Mondok én neked három mondatot is: 1) Védve vagy. 2) Ne aggódj. 3) Imádlak.
– Én is hadd mondjak neked valamit: csak az tudja kimondani, hogy „megbocsátok neked”,
aki azt is ki tudja mondani, hogy „szeretlek”.
Mindenki tapsol. Visszatérünk a mongol-szibériai vodkához, és tovább beszélgetünk a
szeretetről, az üldöztetésről, az igazság nevében elkövetett bűnökről és az étterem kosztjáról. Már
nem tudom tovább görgetni a saját témámat, így hát nem érti meg, miről beszéltem. De az első –
és egyben a legnehezebb – lépést már megtettem.
ℵ
Kifelé menet megkérdezem Yaótól, miért viselkedett úgy az előbb, kockára téve
mindannyiunk biztonságát.
– Történt valami?
– Nem. De történhetett volna. Az olyan embereket, mint ő, tisztelni szokták.
– Annyiszor üldöztek már el fiatalkoromban különböző helyekről, hogy megfogadtam, ha
felnövök, nem fordul elő többet. Én nem voltam vele tiszteletlen, csak úgy szálltam szembe vele,
ahogy szereti. A szem nem hazudik, és tudta, hogy nem blöffölök.
94
– De akkor is provokáltad. Ez itt egy kisváros, és úgy is érezhette volna, hogy a tekintélye
forog kockán.
– Amikor elindultunk Novoszibirszkből, mondtál valamit arról az Alefről. Csak néhány napja
jöttem rá, hogy a kínaiaknak is van erre egy szavuk: csí. Ő meg én ugyanabban az
energiaközpontban voltunk. Nem akarok arról filozofálni, hogy mi minden történhet az emberrel,
de aki hozzá van szokva a veszélyhez, az tudja, hogy élete bármelyik pillanatában
szembekerülhet egy ellenféllel. Szándékosan nem ellenséget mondok, hanem ellenfelet. Amikor
egy ellenfél biztos az erejében, ahogy az iménti férfi is, szembe kell szállni vele, különben
elgyengülünk a gyakorlat hiányában. Az ellenfeleink tisztelete és megbecsülése éles ellentétben
áll a hízelgők, a gyengék és az árulók viselkedésével.
– De hát tudtad, hogy ő egy…
– Nem számít, hogy mi ő, csak az, hogy hogyan bánik az erejével. Tetszett a harcmodora, neki
pedig az enyém. Ennyi.
95
AZ ARANYRÓZSA
Elviselhetetlen fejfájás gyötör a tegnapi mongol-szibériai vodkától, hiába a sok tabletta és
savlekötő. Metsző szél fúj, pedig derűs az ég, egy felhő sincs rajta. A jégtömbök összemosódnak
a kavicsos parttal, holott már tavasz van. Elviselhetetlen a hideg, hasztalannak bizonyul mindaz a
meleg ruharéteg, amit magamra vettem.
És egyetlen gondolat kavarog a fejemben: „Istenem, itthon vagyok!”
Egy tó, amelynek szinte nem is látom a túlpartját, átlátszó víztükör, a háttérben hófödte
hegyek, egy halászhajó, amely most indul útnak és bizonyára délután tér vissza. Itt akarok lenni,
teljesen jelen, mert ki tudja, visszajövök-e még valaha. Mélyeket lélegzek, hogy megpróbáljam
mindezt magamba szívni.
– Ez az egyik legszebb látvány, ami valaha elém tárult.
Yao felbátorodik a szavaimtól, és elkezdi sorolni az adatokat. Elmondja, hogy a Bajkál-tó,
amit a régi kínai szövegek az „Észak tengere”-ként emlegetnek, bolygónk édesvízkészletének
mintegy 20%-át adja, és több mint 25 millió éves, de őszintén szólva mindez engem egy cseppet
sem érdekel.
– Ne vond el a figyelmem, be akarom szívni ezt a tájat a lelkem legmélyébe.
– De hát olyan nagy. Nem inkább fordítva kéne: belemerülni és beleolvadni a tó lelkébe?
Na persze, ez azt jelentené, hogy fagyhalált halnék Szibéria kellős közepén. Végül sikerül
kizökkentenie: nehéz a fejem, elviselhetetlen a szél, és úgy döntünk, hogy máris megkeressük a
szállásunkat.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Nem fogod megbánni.
Elindulunk hát a szállásunk felé a kis falu földútján.
Hasonló házakat látok, mint Irkutszkban. Az ajtó előtt van egy kút. A kút előtt áll egy kislány,
aki vödörrel vizet próbál húzni. Hilal odamegy segíteni, de ahelyett, hogy fölhúzná helyette a
vödröt, veszélyesebb módon segít: a kislányt teszi föl a kút peremére.
– Azt mondja a Ji csing: „Egy várost elmozdíthatsz, de egy kutat nem.” Én pedig azt mondom,
hogy a vödröt elmozdíthatod, de a gyereket nem. Vigyázz!
Megjelenik a gyermek anyja, és vitába keveredik Hilallal. Otthagyom őket, belépek a
fogadóba, és megkeresem a szobámat. Yao semmiképpen sem akarta, hogy Hilal is jöjjön. Arra a
helyre, ahol a sámánnal találkozunk, nem engednek be nőket. Már mondtam neki, hogy nem
nagyon érdekel ez a találkozás. Ismerem a Hagyományt, ismerem a szétszóródást a világ négy
sarka felé, és több sámánnal is találkoztam már a saját hazámban. Csak azért mentem bele, hogy
elkísérem, mert Yao segített nekem és sok mindenre megtanított az utazás során.
– Minden másodpercet, amit csak tudok, Hilal mellett akarok tölteni – mondtam még
Irkutszkban. – Tudom, mit csinálok. Haladok a birodalmam felé. Ha ő most nem segít, már csak
három lehetőségem marad ebben az életben.
Noha nem nagyon értette, miről beszélek, megadta magát.
Leteszem a hátizsákom az egyik sarokba, föltekerem a fűtést, behúzom a függönyt, és levetem
magam az ágyra, abban a reményben, hogy hamar elmúlik a fejfájásom. Ekkor belép Hilal.
– Otthagytál azzal a nővel. Tudod, hogy utálom az idegeneket.
– Itt mi vagyunk az idegenek.
– Utálom, hogy mindig engem figyelnek, miközben igyekszem elrejteni a félelmemet, az
érzelmeimet, a sebezhetőségemet. Te is azt hiszed, hogy egy tehetséges, bátor lány vagyok, aki
soha nem zavartatja magát. Hát nagyon tévedsz! Minden zavar. Kerülöm a tekinteteket, a
mosolyokat, a közvetlen érintkezést másokkal, egyedül veled beszélgetek. Vagy talán észre sem
vetted?
96
Bajkál-tó, hófödte hegyek, tiszta víz, bolygónk egyik legszebb helye, és tessék: egy idióta vita.
– Pihenjünk egy kicsit. Aztán majd elmegyünk sétálni. Este találkozom a sámánnal.
Leteszi a hátizsákját.
– Neked is van saját szobád.
– De hát a vonaton…
Nem fejezi be a mondatot. Becsapja az ajtót. Nézem a plafont, és azon töprengek, hogy
hogyan tovább. Nem hagyhatom, hogy a bűntudat hajtson. Nem tudom és nem is akarom – mert
én egy másik nőt szeretek, aki most messze van tőlem és bízik bennem, pedig jól ismeri a férjét.
Ha az eddigi próbálkozásaim hasztalannak bizonyultak, talán ez a hely az ideális, hogy ezt végre
világosan a tudtára adjam ennek a makacs és alkalmazkodó, erős és gyenge lánynak.
Nem tehetek arról, ami történik. Hilal sem. Az élet hozott minket ebbe a helyzetbe, és
remélem, hogy a javunkra válik. Hogy remélem? Biztos vagyok benne. Elkezdek imádkozni, és a
következő pillanatban már alszom is.
97
ℵ
Amikor fölébredek, elmegyek a szobájához, és hallom a hegedűszót. Megvárom, míg véget
ér, mielőtt bekopogok.
– Menjünk sétálni.
Csodálkozással vegyes boldog pillantást vet rám.
– Jobban vagy? Most már bírod a szelet és a hideget?
– Igen, jobban vagyok. Induljunk.
A falu olyan, mintha egy tündérmeséből termett volna itt. Egy napon majd eljutnak ide is a
turisták, hatalmas szállodák épülnek, szuvenírboltokban árulják a pólókat, öngyújtókat,
képeslapokat és faházikókat. Aztán megépülnek az óriási parkolók az emeletes buszok számára,
amelyek csak úgy ontják magukból a digitális fényképezőgépekkel felszerelkezett embereket,
akik elhatározták, hogy megörökítik az egész tavat egy chipen. Azt a kutat, amit az előbb láttunk,
lerombolják, hogy a helyére egy másik kerüljön, amely jobban illik majd az utcaképhez, de már
nem ad vizet a lakóknak, mert az önkormányzat lezáratja, nehogy véletlenül beleessenek a föléje
hajló külföldi gyerekek. A halászhajó, amit reggel láttam, addigra már nem lesz. A Bajkál-tó
habjait modern jachtok szelik, amelyek egynapos kirándulásokat kínálnak a tó közepére, ebéddel.
Profi horgászok és vadászok jönnek, akiknek engedélyük van a tevékenységükre, amiért naponta
annyi pénzt fizetnek, amennyit a környékbeli halászok és vadászok egy év alatt keresnek meg.
De most még csak egy eldugott kis falu Szibériában, ahol egy férfi sétál egy feleannyi idős
nővel egy patak mellett, amit az olvadás hozott létre. Leülnek a partján.
– Emlékszel a tegnap esti beszélgetésünkre, az étteremben?
– Nagyjából. Sokat ittam. Emlékszem, hogy Yao nem hagyta magát megfélemlíteni, amikor az
az angolul beszélő férfi odajött az asztalunkhoz.
– Én nem erről beszélek. Hanem a múltról.
– Emlékszem. Tökéletesen értettem, miről beszélsz, mert amikor benne voltunk az Alefben,
láttam, hogy a szemeidben szerelem és közöny tükröződik, a fejedet pedig csuklya fedte. Úgy
éreztem, elárultak és megaláztak. De az elmúlt életek emberi kapcsolatai nem érdekelnek. Itt
vagyunk a jelenben.
– Látod ezt a patakot itt, előttünk? Nos, az én lakásom nappalijában van egy festmény, amely
egy ugyanilyen patakot ábrázol, benne egy rózsával. A festmény egyik felét megtépázta a víz és
az időjárás viszontagságai, ezért a szélei szabálytalanok, de ennek ellenére még látom a szép
piros rózsát az arany háttérrel. Ismerem a művésznőt. 2003-ban együtt mentünk el egy erdőbe a
Pireneusokban, és ott fedeztük fel a folyócskát, ami éppen ki volt száradva. A medrébe rejtettük a
képet, a kövek alá. A művész a feleségem. Ebben a pillanatban fizikailag több ezer kilométer
távolságra van tőlem, és alszik, hiszen ott még nem kelt fel a nap, pedig itt már délután négy óra
van. Több mint negyed évszázada vagyunk együtt. Amikor megismertem, biztos voltam benne,
hogy nem fog sokáig tartani a kapcsolatunk. Az első két évben folyton arra készültem, hogy
egyikünk egyszer elhagyja a másikat. A következő öt évben még mindig úgy éreztem, hogy csak
a megszokás köt össze minket, és amint ezt tudomásul vesszük, ki-ki megy a maga útjára. Meg
voltam győződve róla, hogy bármiféle komolyabb elköteleződés korlátozná a szabadságomat, és
akadályozna abban, hogy megéljem mindazt, amire vágyom.
Látom, hogy a lány egyre kellemetlenebbül érzi magát mellettem.
– És mi köze mindennek a patakhoz és a rózsához?
– 2002 nyara volt, én már ismert író voltam, volt pénzem, és úgy éreztem, hogy ennek ellenére
az alapvető értékrendem nem változott. De hogyan lehet ebben biztos az ember? Úgy, ha próbára
teszi magát. Kivettünk hát egy kis szobát egy kétcsillagos szállodában, Franciaországban, és
elkezdtünk évente öt hónapot ott tölteni. A szekrény nem lett nagyobb, így hát kénytelenek
voltunk a legszükségesebbre korlátozni a ruhatárunkat. Jártuk az erdőket és a hegyeket,
éttermekben vacsoráztunk, órákig beszélgettünk, mindennap elmentünk moziba. És miközben így
éltünk, megállapítottuk, hogy a világ legkifinomultabb dolgai éppen azok, amelyek mindenki
számára elérhetőek. Mindketten imádjuk, amit csinálunk. Az én munkámhoz nem kell más, csak
98
egy hordozható számítógép. Csakhogy a feleségem… festő. A festőknek pedig óriási műterem
kell a képeik elkészítéséhez és tárolásához. Én semmiképp sem akartam, hogy miattam föladja a
hivatását, ezért azt javasoltam, hogy béreljünk neki egy helyet. Ő viszont körülnézett, és látván a
hegyeket, völgyeket, folyókat, tavakat és erdőket, arra gondolt: miért ne tarthatnám itt a
képeimet? És miért ne engedhetném meg, hogy a természet együtt dolgozzon velem?
– Így született meg az ötlet, hogy a szabad ég alatt „őrizze” a képeit. Én magammal vittem a
laptopomat, és írtam. Ő meg letérdelt a fűre, és festett. Amikor egy évvel később elővettük az
első festményeket, az eredmény eredeti volt és káprázatos. A rózsa volt a legelső. Még most is,
amikor már van egy saját házunk a Pireneusokban, mindig elássa és kiássa a képeit a világban.
Ami eredetileg szükségmegoldás volt, mára az alkotói módszere lett. Nézem ezt a patakot,
eszembe jut a rózsa, és elönt a szerelem, szinte tapintható, fizikai módon, mintha ő is itt lenne
mellettem.
A szél már nem fúj olyan erősen, mint az előbb, ezért már kissé érezni lehet a nap melegét.
Ennél tökéletesebb nem is lehetne a fény körülöttünk.
– Értem és tiszteletben tartom – mondja. – De mondtál valami olyasmit az étteremben, amikor
a múltról beszéltél, hogy a szerelem erősebb. A szerelem nagyobb, mint az ember.
– Igen. De a szerelem választásokból áll.
– Novoszibirszkben arra kértél, hogy bocsássak meg neked, és én megbocsátottam. Most én
kérlek: mondd, hogy szeretsz.
Megfogom a kezét. Együtt nézzük a patakot.
– A hallgatás is válasz – mondja.
Átölelem, és a vállamra hajtom a fejét.
– Szeretlek. Szeretlek, mert minden szeretet a világon olyan, mint egy-egy folyó, amely
ugyanabba a tóba tart, és ott találkoznak egymással, hogy átalakuljanak egyetlen nagy szeretetté,
amely esőként áldást hoz a földre. Szeretlek, mint a folyó, amely lehetővé teszi, hogy a
nyomában növényzet és erdők nőjenek. Szeretlek, mint a folyó, amely inni ad a szomjazóknak, és
elviszi az embereket oda, ahova el akarnak jutni. Szeretlek, mint a folyó, amely érti, hogy a
vízesésben másképpen kell folynia, a völgyben pedig meg kell pihennie. Szeretlek, mert
mindannyian ugyanott születtünk, ugyanabban a forrásban, amely mindig több vízzel táplál
minket. Ezért ha gyengék vagyunk, nincs más dolgunk, mint várni egy kicsit. Újra eljő a tavasz, a
tél hava elolvad, és újult energiával tölt fel minket. Szeretlek, mint a folyó, amely magányosan és
gyengén indul útnak a hegyen, aztán elkezd növekedni, csatlakozik más folyókhoz, és végül már
nincs az az akadály, amit ne tudna leküzdeni, hogy eljusson oda, ahova akar. Így hát elfogadom a
szereteted, és átadom neked az enyémet. Nem a férfi szerelmét egy nő iránt, nem az apa szeretetét
a lánya iránt, nem az Isten szeretetét a teremtményei iránt. Hanem egy olyan szeretetet, amelynek
nincs neve, nincs magyarázata, ahogy a folyó sem rúdja megmagyarázni, miért pont arra tart,
amerre tart, csak folyik előre. Egy olyan szeretetet, amely nem kér és nem ad semmit cserébe,
csak van. Én soha nem leszek a tiéd, te soha nem leszel az enyém, de így is elmondhatom, hogy
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Talán a délután, talán a fény miatt volt, de ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha az Univerzum
végre harmóniába került volna. Ott ültünk, és semmi kedvünk nem volt visszamenni a szállodába,
ahol Yao már bizonyára várt rám.
99
A BAJKÁLI SAS
Bármelyik pillanatban besötétedhet. Hatan állunk a parton lehorgonyzott kis csónak előtt:
Hilal, Yao, a sámán, én meg még két idősebb nő. Mindenki oroszul beszélget. A sámán csóválja a
fejét. Yao erősködik egy darabig, de a sámán sarkon fordul és beszáll a csónakba.
Most Yao és Hilal vitatkozik egymással. Az előbbi aggodalmasnak látszik, de azt hiszem,
valójában szórakoztatja a helyzet. Többször is gyakoroltuk a Béke Útját, és már értem a teste
jelzéseit. Úgy tesz, mintha ideges lenne, de nem az.
– Miről beszéltek?
– Nem mehetek veletek – mondja Hilal. – Itt kell maradnom ezzel a két nővel, akiket még
soha életemben nem láttam. Az egész éjszakát itt kell töltenem, ebben a hidegben. Nincs senki,
aki visszavinne a szállodába.
– Amit mi a szigeten csinálunk, ugyanazt fogod átélni te is velük – magyarázza Yao. – De nem
szakíthatunk a Hagyománnyal. Én előre szóltam, de ő ragaszkodott hozzá, hogy téged is
elhozzunk. Máris indulnunk kell, mert van egy megfelelő pillanat, amiről nem maradhatunk le:
amit ti Alefnek hívtok, én meg csínek, azt bizonyára a sámánok is nevezik valahogy. Nem tart
sokáig, két óra múlva itt leszünk.
– Gyerünk – mondom, és karon ragadom Yaót, hogy odavezessem a csónakhoz.
Mosolyogva fordulok Hilal felé:
– A világ minden kincséért sem zárkóznál be abba a szállodába, ha tudnád, hogy valami új
élmény vár rád. Hogy jó vagy rossz, nem tudom. De az biztos, hogy más, mint egyedül
vacsorázni.
– Te netán azt hiszed, hogy a szép szerelmes szavak elegendő táplálékot jelentenek a szívnek?
Tökéletesen értem, hogy szereted a feleséged, de nem lehetne, hogy legalább egy töredékét
viszonozd annak a sok univerzumnak, amit az ajtód elé helyezek?
Sarkon fordulok, és elindulok a csónak felé. Már megint egy idióta vita.
ℵ
A sámán beindította a motort, és elkezdett kormányozni. Kétszáz méterre a parttól van valami
sziklának látszó képződmény: afelé tartunk. Ha jól sejtem, tíz percen belül odaérünk.
– Most, hogy már nem tudok visszafordulni, áruld már el: miért erősködtél annyira, hogy
találkozzam vele? Ez az egyetlen dolog, amit kértél tőlem az egész úton, holott te annyi mindent
adtál nekem cserébe. Nemcsak az aikidóról beszélek. Amikor csak szükség volt rá, mindig
segítettél fenntartani az egyensúlyt a vonaton, úgy tolmácsoltad a szavaimat, mintha a sajátjaid
lennének, és tegnap még azt is megmutattad, milyen fontos harcba szállni egy ellenféllel, csupán
azért, mert tiszteled.
Yao kissé feszeng, jobbra-balra ingatja a fejét, mintha ő lenne a felelős a kis csónak
biztonságáért.
– Úgy gondoltam, szívesen megismernéd, mert érdeklődtél a…
– Nem jó válasz. Ha meg akartam volna ismerni, magam kértelek volna meg.
Végre rám néz, és bólogat.
– Azért hívtalak, mert megfogadtam, hogy a következő alkalommal, amikor erre járok,
visszatérek hozzá. Egyedül is jöhettem volna, de aláírtam egy szerződést a kiadóval, amelyben az
áll, hogy állandóan melletted leszek. Nem tetszene nekik, ha magadra hagynálak.
– Nem mindig van rá szükségem, hogy állandóan legyen mellettem valaki. És a többieket sem
zavarná, ha ott maradtam volna velük Irkutszkban.
Az est gyorsabban száll le, mint képzeltem. Yao megszólal:
100
– Ez a férfi, aki a csónakot vezeti, képes beszélgetni a feleségemmel. Tudom, hogy nem
hazudik, mert vannak dolgok, amiket senki más nem tudna a világon. Különben is megmentette a
lányomat. Neki sikerült az, amire egyetlen orvos sem volt képes Moszkva, Peking, Sanghaj és
London legkiválóbb kórházaiban. És semmi mást nem kért cserébe, csak hogy látogassam meg
újból. Úgy esett, hogy ezúttal veled utazom. Megkértelek hát, hogy kísérj el ide, mert hátha te
megértesz olyan dolgokat is, amiket az én elmém nem képes befogadni.
Egyre közeledünk a tó közepén álló sziklához. Egy percen belül odaérünk.
– Ez már válasz. Köszönöm a bizalmad. A világ egyik legszebb vidékén vagyok, ezen a
pompás estén, és hallgatom, ahogy a hullámok verdesik a csónak oldalfalát. Számomra ez a
látogatás egyike a sok áldásnak, amelyben ez az utazás részesít.
Azt az egy napot kivéve, amikor a felesége elvesztésének fájdalmáról beszélt, Yao soha nem
mutatta ki az érzéseit. Most azonban megragadja a kezemet, a mellkasára teszi és erősen
odaszorítja. A csónak nekiütközik a keskeny kavicspartnak, és lehorgonyzunk.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm.
ℵ
Fölmászunk a szikla tetejére. Még látszik a vörös horizont. Körülöttünk csak kúszónövények
vannak, illetve kelet felé három-négy fa, amelyek még nem rügyeznek. Az egyiken áldozati
adományok maradványai látszanak, és egy állat csontváza billeg egy ágon. Az öreg sámán
tekintélyt és bölcsességet sugároz. Semmi újat nem fog mutatni, hiszen már sok utat bejártam, és
tudom, hogy mindegyik ugyanoda vezet. De azt látom rajta, hogy komolyak a szándékai.
Miközben előkészíti a szertartást, igyekszem magamban felidézni mindazt, amit a sámánok
civilizációnk történetében betöltött szerepéről tanultam.
A régi időkben a törzsek két legfontosabb alakja a törzsfőnök és a sámán volt. A törzsfőnök
volt a legbátrabb, aki elég erős volt ahhoz, hogy legyőzzön bárkit, aki szembeszállt vele, és elég
okos ahhoz, hogy megússza az összeesküvéseket az örökös hatalmi harcban – ez nemcsak
manapság jellemző, hanem az idők kezdete óta létezik. Ha egyszer valaki törzsfőnök lett,
onnantól kezdve ő felelt népe védelméért és jólétéért a fizikai világban. Az idő múlásával a
természetes kiválasztódást felváltotta a hatalom öröklődése. Ez a hatalom átörökítésének elve, ezt
igyekeznek fenntartani a császárok, a királyok, a diktátorok.
Ám a törzsfőnöknél is fontosabb volt a sámán. Az emberek már a civilizáció hajnalán érezték
egy nagyobb erő jelenlétét, élet és halál értelmét, anélkül hogy meg tudták volna magyarázni,
honnan jön ez az erő. A szeretet születésével együtt keletkezett az igény, hogy a létezés rejtélyére
választ találjunk. Az első sámánok nők voltak, akik az élet forrása: mivel ők nem a vadászattal és
a halászattal voltak elfoglalva, a szemlélődésnek szentelték magukat, és belemerültek a szent
misztériumokba. A Hagyományt mindig a legalkalmasabbaknak adták tovább, akik elszigetelten
éltek, és ezért többségükben szüzek voltak. Ők egy másik síkon dolgoztak, és igyekeztek
egyensúlyban tartani a spirituális világ és a fizikai világ erőit.
A módszer szinte mindig ugyanaz volt: a törzs sámánja a zene (általában dobpergés)
segítségével transzba esett, a természetben talált anyagokból főzetet készített magának és
másoknak, a lelke kiszállt a testéből és belépett a párhuzamos univerzumba. Ott találkozott a
növények, az állatok, a holtak és az élők lelkeivel – hiszen ott mindenki együtt él az egyetlen
időben, amit Yao csí energiának nevez, én pedig Alefnek. Ebben az egyetlen pontban találkozott
a vezetőivel, egyensúlyba hozta az energiákat, meggyógyította a betegségeket, esőt idézett elő,
visszaállította a békét, megfejtette a természet által küldött jeleket és szimbólumokat, és
megbüntette azokat az egyéneket, akik zavarták a törzs kapcsolatát a Mindenséggel. Abban az
időben, mivel a táplálékszerzés állandó mozgásra késztette a törzseket, nem volt lehetőség
templomok vagy oltárok építésére. Csak a Mindenség volt, amelynek a közepében haladt a törzs.
Később, akárcsak a törzsfőnöké, a sámán szerepe is eltorzult. Mivel a csoport egészsége és
védelme az erdővel, a mezővel és a természettel való harmóniától függött, a spirituális
kapcsolatért – azaz a törzs lelkéért – felelős nőket egyre nagyobb tekintéllyel ruházták fel,
rendszerint nagyobbal, mint a törzsfőnököt. Aztán eljött egy pillanat, melynek idejét a történelem
101
nem tudja pontosan megállapítani (bár az a vélemény a legelterjedtebb, miszerint rögtön a
mezőgazdaság elterjedése, illetve a nomád életforma leáldozása után történt), amikor a női
adottságot elbitorolták a férfiak. Az erő győzedelmeskedett a harmónia felett. Nem számított
többé, milyen képességekkel rendelkeznek ezek a nők: csak a hatalom volt a lényeg.
A következő lépés az immáron férfias sámánizmus társadalmi rendszerré szervezése volt. Így
születtek meg az első vallások. A társadalom megváltozott, és nem volt már nomád, de a vezető
és a sámán iránti tisztelet és félelem addigra gyökeret eresztett az emberi lélekben. A papok ezzel
tisztában voltak, és csatlakoztak a vezetőkhöz, hogy engedelmességben tartsák a népet. Aki ellent
mert mondani a vezetőknek, annak isteni büntetéssel kellett számolnia. A nők egy idő után
elkezdték visszakövetelni maguknak a sámáni szerepet, mert nélkülük a világ a zűrzavar felé
haladt. De ahányszor csak erre vetemedtek, mindig eretneknek vagy prostituáltnak kiáltották ki és
azonnal elhallgattatták őket. Ha pedig a fenyegetés igazán komolynak bizonyult, nem haboztak
máglyahalállal, megkövezéssel, vagy enyhébb esetekben száműzéssel büntetni őket. A civilizáció
történetében nem maradtak fenn a női vallások nyomai, csak annyit tudunk, hogy a régészek által
feltárt legrégebbi vallási tárgyak istennőket ábrázolnak.
De mindezt már betemette az idő homokja. Akárcsak a mágikus hatalmat – amit csak földi
célokra használtak, így aztán felhígult és elgyengült. Nem maradt belőle más, csak az isteni
büntetéstől való félelem.
102
ℵ
Most tehát egy férfi áll előttem, nem pedig egy nő – noha a nőkben, akik ott maradtak a
parton Hilallal, bizonyosan megvannak ugyanezek a képességek. Nem kérdőjelezem meg
az ő adottságait sem, hiszen mindkét nem tagjai rendelkezhetnek velük, ha kellőképpen nyitottak
a saját „női oldalukra”. Ez a látogatás azért nem töltött el elegendő lelkesedéssel, mert az
emberiség túlságosan eltávolodott a kezdetektől, az Isten Álmával való kapcsolattól.
Tüzet gyújt egy gödörben, hogy védve legyen az állandóan fújó széltől, mellé lehelyez egy
dobot, és felnyit egy üveg italt, amit nem ismerek. A sámán Szibériában – ahonnan mellesleg a
neve is származik – ugyanazokat a rítusokat végzi, amiket az amazonasi táltos, a mexikói
varázsló, az afrikai candomblépap, a franciaországi spiritiszta, az amerikai indiánok vagy az
ausztrál bennszülöttek gyógyítója, a katolikus egyház karizmatikusa, a Utah állambeli mormon
csodatevő és így tovább.
Ez a hasonlóság meglepőnek hat, hiszen ezek a hagyományok látszólag állandó konfliktusban
állnak egymással. Ugyanazon az egyetlen spirituális síkon léteznek, miközben a világ
legkülönbözőbb pontjain nyilvánulnak meg anélkül, hogy valaha is fizikai érintkezésbe kerültek
volna egymással. És itt jön a Legfelsőbb Kéz, amely arra int:
„Gyermekeimnek néha van szemük, és mégsem látnak.
Van fülük, és mégsem hallanak. Ezért néhányuktól megkövetelem, hogy ne legyenek rám
süketek vagy vakok. Akkor is, ha ennek nagy az ára, ők felelnek majd azért, hogy életben tartsák
a Hagyományt, és egy napon visszatérnek a Földre az Én áldásaim.”
A sámán elkezd ütemesen dobolni, folyamatosan gyorsítva a ritmust. Mond valamit Yaónak,
aki így fordítja le nekem:
– Ő nem ezt a szót használta, de a csí a széllel jön.
Egyre erősebben fúj a szél. Bár jól föl vagyok öltözve – speciális anorák, kesztyű, vastag
gyapjúsapka és sál van rajtam, amiből csak a szemem látszik ki –, nem elég. Az orrom
érzéketlenné vált, a szemöldökömön és a szakállamon apró jégkristályok jelennek meg. Yao
elegáns pózban térdel. Próbálom utánozni, de folyton fészkelődnöm kell, mert közönséges nadrág
van rajtam, átfúj rajta a szél, és állandóan elgémberednek az izmaim, fájdalmas görcsöket idézve
elő.
A lángok vadul táncolnak, de nem alszanak el. A dobpergés fölgyorsul. Ebben a pillanatban a
sámán azon igyekszik, hogy a szívverése kövesse kezének dobolását a hangszeren, amely alul
nyitott, hogy beléphessenek a szellemek. Az afro-brazil hagyományokban ez az a pillanat, amikor
a médium vagy a pap kiengedi a lelkét, lehetővé téve, hogy egy másik lény – aki tapasztaltabb
vagy bölcsebb – szállja meg a testét. Az egyetlen különbség az, hogy az én országomban nincs
egy konkrét pillanat, amikor az, amit Yao csínek nevezett, megnyilvánul.
Úgy döntök, hogy nem maradok kívülálló megfigyelő, hanem magam is részt veszek a
transzban.
Megpróbálom én is a dobpergés ritmusára állítani a szívdobogásomat, lehunyom a szemem,
kiürítem az elmém, de a hideg és a szél nem engedi, hogy ennél tovább menjek. Ismét
változtatnom kell a testtartásomon, és amikor kinyitom a szemem, látom, hogy a dobot tartó
kezében madártollak vannak: bizonyára valami itteni ritka madártól származnak. A madarak a
világ összes hagyományában isteni hírnökök. Ők segítenek a varázslónak, hogy fölszálljon a
magasba és beszélgessen a szellemekkel.
Yaónak is nyitva van a szeme: az extázis a sámáné, senki másé. A szél tovább erősödik, egyre
jobban fázom, de a sámán közömbös marad. Folytatódik a szertartás: kinyit egy palackot,
amelyben, ha jól látom, valami zöld folyadék van, iszik belőle, aztán átadja Yaónak, aki szintén
iszik és továbbadja nekem. Tiszteletből én is ezt teszem: belekóstolok ebbe a cukros keverékbe,
amely enyhén alkoholos, aztán visszaadom a palackot a sámánnak.
103
Folytatódik a dobpergés, csak olyankor szakad meg, amikor a sámán a földre rajzol valamit.
Soha nem láttam még ezeket a szimbólumokat, de úgy néznek ki, mint valami elfeledett, régi írás
betűi. A torkából furcsa hangok törnek föl, amelyek sokszorosukra felhangosított madárhangokra
emlékeztetnek. A dobpergés egyre erősebb és egyre gyorsabb, már nem is zavar annyira a hideg,
és egyszer csak eláll a szél.
Senkinek nem kell magyaráznia semmit: amit Yao csínek nevez, az most nyilvánul meg.
Mindhárman egymásra nézünk, egyfajta nyugalom száll ránk, és az előttem lévő ember már nem
ugyanaz, aki a csónakot vezette, vagy aki megkérte Hilalt, hogy maradjon a parton: megváltoztak
a vonásai, amitől fiatalabbnak és nőiesebbnek látszik.
Egy ideig, nem tudom pontosan, meddig, Yaóval oroszul beszélgetnek. A horizont derengeni
kezd, most kel fel a hold. Követem az útját az égbolton, ezüstös sugarai tükröződnek a tó vizén,
amely egyik pillanatról a másikra elcsendesült. Balról felgyúlnak a falu fényei. Nyugodt vagyok,
igyekszem minél többet magamba szívni ebből a pillanatból, amire nem számítottam, de az utam
része volt – akárcsak a többi. Bárcsak mindig ilyen szép és békés arca lenne a váratlannak.
Végül a sámán Yao tolmácsolásával megkérdezi, miért jöttem.
– Hogy elkísérjem egy barátomat, aki megígérte, hogy visszajön ide. Hogy tisztelettel adózzak
a művészetének. És hogy maga mellett csodálhassam a misztériumot.
– A férfi, aki maga mellett ül, nem hisz semmiben – mondja a sámán, még mindig Yao
tolmácsolásában.
– Többször is járt már itt, hogy beszélgessen a feleségével, de még így sem hisz. Szegény
asszony! Ahelyett, hogy nyugodtan sétálhatna Istennel, várva a pillanatot, amikor visszatér a
Földre, folyton vissza kell jönnie, hogy megvigasztalja ezt a boldogtalant. Otthagyja az isteni Nap
melegét, hogy szembenézzen a szibériai faggyal, mert a szerelem nem hagyja elmenni!
A sámán felkacag.
– Miért nem magyarázza el neki?
– Már elmagyaráztam. De akárcsak az általam ismert emberek többsége, ő sem nyugszik bele
abba, amit veszteségnek tart.
– Micsoda önzés.
– Az, hatalmas önzés. Az ilyen emberek azt akarják, hogy megálljon az idő, vagy
visszaforduljon. És ezért nem hagyják, hogy a lelkek tovább haladjanak előre.
A sámán ismét felkacag.
– Ez az ember megölte Istent abban a pillanatban, amikor a felesége egy másik síkra távozott.
Egyszer, kétszer, tízszer is visszajön ide, hogy megpróbáljon beszélgetni vele. Nem azért jön ide,
hogy segítsek neki jobban megérteni az életet. Azt akarja, hogy a dolgok alkalmazkodjanak az ő
szemléletmódjához, ahogyan az életet és a halált látja.
Szünetet tart. Körülnéz. Már teljesen sötét van, csak a lángok fénye világít.
– Nem tudom meggyógyítani az elkeseredést, amíg az emberek vigaszra lelnek benne.
– Kivel beszélek?
– Te hiszel.
Megismétlem a kérdést.
– Valentinával. Egy nő.
– Lehet, hogy a mellettem lévő férfi egy kicsit ostoba, amikor a lélekről van szó, de nagyszerű
ember, és kész bármit átélni, kivéve azt, amit a felesége „halálának” nevez. A mellettem lévő
férfi jó ember.
A sámán egyetértően bólogat.
– Te is az vagy. Elkísérted egy barátodat, aki már régóta melletted van. Sokkal régebb óta,
mint hogy ebben az életben találkoztatok. Ahogy én is nagyon régóta ismerlek.
Újabb nevetés.
– Mi hárman már láttuk egymást egy másik helyen, mielőtt együtt szembesültünk ugyanazzal
a végzettel, azzal, amit a barátod „halálnak” nevez, egy csatában. Nem tudom, melyik országban,
104
de azt tudom, hogy golyó ütötte sérülések okozták. Minden harcos mindig újra találkozik
egymással. Ez része az Isteni törvénynek.
Bedob a tűzbe valami növényeket, és közben azt magyarázza, hogy ezt már egy másik életben
is csináltuk, ültünk már így a tűz körül, és a kalandjainkról beszélgettünk.
– A lelked a bajkáli sassal beszélget. Ő mindent lát és figyel, megtámadja az ellenfeleket, védi
és óvja a barátokat.
Mintha csak alátámasztaná a szavait, meghalljuk a távolban egy madár hangját. A fázást
kellemes érzés váltotta föl. Újra átnyújtja nekünk a palackot.
– Az erjesztett ital él, van fiatalkora, és egyre öregszik. Amikor megérik, el tudja pusztítani a
Gátlás Szellemét, az Emberi Kapcsolatok Hiányának Szellemét, a Félelem Szellemét, az
Aggodalom Szellemét. Ha azonban mérték nélkül isszák, fellázad, és elhozza a Vereség és az
Agresszió Szellemét. Csak tudni kell, melyik az a pont, amit nem szabad átlépni.
Iszunk és ünneplünk.
– Ebben a pillanatban a tested a földön van, de a lelked itt van velem a magasban, és ez
minden, amit adhatok: egy sétát a Bajkál-tó egén. Nem azért jöttél, hogy bármit is kérj tőlem, így
hát nem adok mást ezen a sétán kívül. Remélem, ihletet merítesz belőle, hogy tovább folytasd,
amit csinálsz. Légy áldott. Ahogy megváltoztatod a saját életedet, ugyanúgy változtasd meg a
körülötted élőkét is. Amikor kérnek, ne felejts el adni. Amikor kopogtatnak nálad, nyiss nekik
ajtót. Amikor elveszítenek valamit és eljönnek hozzád, tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy
megtalálják, amit elvesztettek. De előbb kérj te magad, kopogtass te magad, és keresd meg te
magad mindazt, amit elvesztettél az életedben. Egy vadász tudja, mi vár rá: vagy ő falja fel a
zsákmányt, vagy az falja fel őt.
Bólintok.
– Már átélted ezt korábban, és még sokszor át fogod élni – folytatja a sámán. – A barátaid
egyik barátja a bajkáli sas barátja. Semmi különös nem történik ma éjjel: nem lesznek látomásaid,
mágikus élményeid, nem esel transzba, nem fogsz tudni kommunikálni az élőkkel vagy a
holtakkal. Nem kapsz semmilyen különleges hatalmat. Csak ujjongani fogsz örömödben, amikor
a bajkáli sas megmutatja a tavat a lelkednek. Nem látsz semmit, de a lelked örvendezik a
magasban.
A lelkem örvendezik a magasban, és nem látok semmit. Nem is kell: tudom, hogy igazat
beszél. Amikor visszatér a testembe, bölcsebb és nyugodtabb lesz, mint valaha.
Megáll az idő, nem tudom már tovább számon tartani. A lángok táncolnak, és különös
árnyakat vetnek a sámán arcára, de én nem csak itt vagyok. Engedem, hogy a lelkem elmenjen
sétálni, hiszen oly nagy szüksége van rá, ennyi erőfeszítés és ennyi munka után. Már nem fázom.
Nem érzek semmit: szabad vagyok, és az is maradok végig, amíg a bajkáli sas átrepül a tó és a
hófödte hegyek fölött. Kár, hogy a lelkem nem tudja elmesélni, mit látott – de végül is nem kell
mindent tudnom, ami velem történik.
Újra feltámad a szél. A sámán mély hódolatát fejezi ki a föld és az ég felé. A tűz, amely olyan
védett volt, hirtelen kialszik. Fölnézek a holdra, amely már jó magasan jár az égen, és madarak
alakját látom, amint körülöttünk repkednek. A férfi újra megöregszik, fáradtnak látszik, elteszi a
dobot egy nagy, hímzett zsákba.
Yao odamegy hozzá, benyúl a bal zsebébe, és elővesz egy marék aprót és papírpénzt. Én
ugyanezt teszem.
– Koldultunk a bajkáli sasért. Itt van, amit kaptunk.
Meghajol, megköszöni a pénzt, és sietség nélkül lemegyünk a csónakhoz. A sámánok szent
szigetének lelke van, és sohasem tudhatjuk, hogy jó helyre lépünk-e.
Amikor a parthoz érünk, elkezdjük keresni Hilalt, és a két nő elmondja, hogy már visszament
a szállodába. Csak ekkor döbbenek rá, hogy a sámán egy szóval sem említette őt.
105
FÉLELEM A FÉLELEMTŐL
A fűtés a maximumra tekerve. Még mielőtt fölkapcsolnám a villanyt, leveszem a kabátom, a
sapkám, a sálam, és odamegyek az ablakhoz, hogy kinyissam, és felfrissítsem a levegőt a
szobában. Mivel a szálloda egy kis dombon áll, látom, ahogy elalszanak a falu fényei. Egy kicsit
még ott maradok, és elképzelem, miféle csodákat láthatott a lelkem. Aztán amikor éppen
megfordulnék, meghallom a hangját.
– Ne fordulj meg!
Hilal itt van. És a hangja megijeszt. Komolyan beszél.
– Fegyver van nálam.
Nem, az nem lehet. Hacsak nem azok a nők…
– Lépj hátrébb.
Engedelmeskedem.
– Még egy kicsit. Ez az. Most lépj egyet jobbra. Oda, jó, ne mozdulj többet!
Nem gondolkodom: a túlélési ösztön szabja meg minden reakciómat. Agyam egy pillanat alatt
felméri, mik a lehetőségeim: levetem magam a földre, megpróbálok beszélgetést kezdeményezni,
vagy egyszerűen csak várom a következő lépést. Ha valóban eltökélte, hogy megöl, biztos nem
fog sokáig tartani, ha viszont nem lő egy percen belül, elkezdünk beszélgetni, és megnőnek az
esélyeim.
Fülsiketítő zajt hallok, aztán egy robbanást, és a következő pillanatban üvegszilánkok borítják
a testemet. A fejem fölötti lámpa darabokra tört.
– A jobb kezemben van a vonó, a bal kezemben a hegedű. Ne fordulj meg.
Nem fordulok meg, de föllélegzek. Nincs abban semmi varázslat vagy ördöngösség, ami
történt, az operaénekesek is képesek erre a hangjukkal: olyan rezgést keltenek a levegőben, hogy
a különösen törékeny tárgyak, mint például egy pezsgőspohár, darabokra törnek.
A vonó ismét végigszántja a húrokat, újabb fülsértő hangot csiholva ki belőlük.
– Mindent tudok. Tudom, mi történt. Láttam. Azok a nők elvezettek oda anélkül, hogy szükség
lett volna bármiféle tűzgyűrűre.
Látta.
Óriási súly esik le a vállamról, amely tele van a lámpa szilánkjaival. Az utazás arra a helyre
egyben a visszaút volt a birodalmamba. Anélkül, hogy Yao ezt tudta volna. Nem kell mondanom
Hilalnak semmit, mert látta.
– Cserbenhagytál, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Miattad haltam meg, és
most visszatértem, hogy kísértselek.
– Nem kísértesz. Nem ijedek meg tőled. Megbocsátottál.
– Kikényszerítetted a bocsánatomat. Anélkül bocsátottam meg neked, hogy pontosan tudtam
volna, mit tettél.
Újabb éles és kellemetlen akkord.
– Ha akarod, vond vissza a bocsánatod.
– Nem akarom. Már megbocsátottam. És ha hetvenszer kérnéd a bocsánatom, hát hetvenszer is
megbocsátanék. De a képek összevissza jelentek meg a fejemben.
Szeretném, ha pontosan elmesélnéd, mi történt. Csak arra emlékszem, hogy meztelen voltam,
te néztél, én mindenki előtt elmondtam, hogy szeretlek, és ezért ítéltek halálra. A szerelmem ítélt
halálra.
– Megfordulhatok?
106
– Még nem. Előbb meséld el, mi történt. Én csak annyit tudok, hogy az egyik életemben
miattad haltam meg. Lehet, hogy itt, lehet, hogy a világnak egy másik pontján, de föláldoztam
magam a szerelem nevében, hogy megmentselek.
Már hozzászokott a szemem a sötéthez, de a hőség elviselhetetlen.
– Pontosan mit csináltak azok a nők?
– Leültünk a tóparton, tüzet gyújtottak, doboltak, transzba estek és adtak valami italt. Amikor
megittam, elkezdődtek ezek a zavaros látomások. Nagyon rövid ideig tartottak. Csak annyira
emlékszem, amennyit az előbb elmeséltem. Azt hittem, csak rémálom volt, de ők váltig állították,
hogy mi már voltunk együtt egy előző életünkben. És te is ugyanezt mondtad.
– Nem. A jelenben történt, most történik. Ebben a pillanatban egy szibériai szállodában
vagyok, egy faluban, aminek nem tudom a nevét. Egy börtöncellában is vagyok, a spanyolországi
Córdoba mellett. A feleségemmel vagyok, Brazíliában, és a többi feleségemmel is, és az egyik
életemben nő vagyok. Játssz.
Leveszem a pulóverem. Elkezd játszani egy szonátát, ami nem hegedűre íródott: anyám
játszotta zongorán, amikor kicsi voltam.
– Volt egy olyan korszak, amikor a világ is nő volt, az energiája szép volt, az emberek hittek a
csodákban, a jelen pillanat volt mindenük, és ezért az idő nem létezett. A görögöknek két szavuk
van az időre. Az első a Kairosz, Isten ideje, az örökkévalóság. Hirtelen megváltozott valami. A
harc a túlélésért, az igény, hogy tudják, hova kell vetni, hogy többet lehessen aratni, oda vezetett,
hogy az idő, úgy, ahogy ma ismerjük, része lett a történetünknek. A görögök ezt Kronosznak
hívják, a rómaiak Szaturnusznak, ő is egy isten, akinek az volt az első dolga, hogy fölfalta a
gyermekeit. Emlékezetünk rabszolgái lettünk. Játssz tovább, és megmagyarázom.
Tovább hegedül. Elkezdek sírni, de így is folytatom:
– Ebben a pillanatban egy faluban vagyok, egy kertben, ülök egy padon a házammal szemben,
nézem az eget, és azon töprengek, mit értenek az emberek az alatt a kifejezés alatt, hogy
„légvárakat épít”, mert egy órával ezelőtt is ezt hallottam. Hétéves vagyok. Éppen egy aranyvárat
próbálok építeni, de nem tudok koncentrálni. A barátaim az otthonaikban vacsoráznak, anyám
pedig ezt a zenét játssza, amit most hallgatok, csak éppen zongorán. Ha nem kellene közben
elmesélnem, amit érzek, teljesen ott lennék. A nyár illata, ciripelő kabócák a fákon, a lányra
gondolok, akibe szerelmes vagyok.
Nem a múltban vagyok, hanem a jelenben. Most az a kisfiú vagyok, aki voltam. Mindig az a
kisfiú leszek, mindannyian azok a gyermekek leszünk, azok a felnőttek, azok az öregek, akik
voltunk és akik újra leszünk. Nem emlékszem. Újra átélem ezt az időt.
Nem bírom folytatni. A kezembe temetem az arcom, és sírok, miközben ő egyre
lendületesebben játszik, egyre tökéletesebben, és elrepít mindenkihez, aki ebben az életben
vagyok. Nem az anyámat siratom, aki elment, mert most itt van, és nekem játszik. Nem a
kisfiúért sírok, aki csodálkozik ezen a bonyolult kifejezésen, és akárhogy is próbálja megépíteni a
maga aranyvárát, az folyton eltűnik. A gyermek is itt van, és Chopint hallgat, tudja, milyen szép
ez a zene, már annyiszor hallgatta, és még annyiszor szeretné hallgatni! Azért sírok, már másképp
nem lehet kifejezni, amit érzek: élek. Testem minden pórusában, minden sejtjében élek, soha nem
születtem és soha nem haltam meg.
Lehetnek szomorú pillanataim, zavaros gondolataim, de fölöttem itt van a nagy Én, aki
mindent ért, és nevet a gyötrődéseimen. A mulandóságért sírok, és az örökkévalóságért, sírok,
mert a szavak sokkal szegényesebbek, mint a zene, és tudom, hogy soha nem fogom tudni leírni
ezt a pillanatot. Hagyom, hogy Chopin, Beethoven, Wagner elvigyen a múltba, ami a jelen: az ő
zenéjük sokkal hatalmasabb, mint bármelyik tűzgyűrű, amit ismerek.
Sírok, miközben Hilal játszik. Ő pedig addig játszik, amíg bele nem fáradok a sírásba.
ℵ
Odamegy a villanykapcsolóhoz. A törött villanykörte zárlatot okozott. A szobában még
mindig sötét van. Odamegy az éjjeliszekrényhez, és felkattintja az olvasólámpát.
– Most már megfordulhatsz.
107
Amikor a szemem hozzászokik a világossághoz, látom, hogy anyaszült meztelenül áll előttem,
széttárt karokkal, az egyik kezében a hegedűt, a másikban a vonót tartva.
– Azt mondtad ma, hogy úgy szeretsz, mint egy folyó. Most én akarom elmondani neked,
hogy úgy szeretlek, mint Chopin zenéje. Egyszerűen és mélyen, kéken, mint az ég, és képes
lennék…
– …a zene önmagáért beszél. Nem kell mondanod semmit.
– Félek. Nagyon félek. Mi volt az, amit láttam?
Részletesen elmondok neki mindent, hogy mi történt a cellában, hogy milyen gyáva voltam, és
hogy az a lány pont olyan volt, mint most ő, csak azzal a különbséggel, hogy az ő keze nem
tartott sem hegedűt, sem vonót, hanem össze volt kötve a háta mögött. Némán hallgat, még
mindig széttárt karokkal, és magába szívja minden szavamat. Mindketten a szoba közepén állunk,
teste hófehér, mint annak a tizenöt éves lánynak, akit éppen most vezetnek a Córdoba közelében
felállított máglyához. Már nem tudom megmenteni, és tudom, hogy el fog tűnni a lángok közt,
akárcsak a barátnői. Ez már megtörtént egyszer, újra meg újra megtörténik, és egészen addig így
lesz, amíg a világ világ. Elmondom Hilalnak, hogy annak a lánynak volt fanszőrzete, ez viszont,
aki itt áll előttem, csupasz – ezt gusztustalannak találom, mert azt a képzetet kelti, mintha minden
férfi gyereklányokkal akarna hálni. Megkérem, hogy soha többet ne borotválja le magát ott, és ő
megígéri, hogy így lesz.
Megmutatom az ekcémámat, amely most feltűnőbb és élénkebb, mint valaha, és
elmagyarázom, hogy ugyanarról a helyről és ugyanabból a múltból való. Megkérdezem,
emlékszik-e, mit mondott nekem, vagy a többi lány mit mondott nekem, miközben a máglya felé
tartottak. Megrázza a fejét.
– Kívánsz?
– Nagyon. Egyedül vagyunk itt, bolygónknak ezen a különleges helyén, és meztelenül állsz
előttem. Nagyon kívánlak.
– Félek a félelemtől. Bocsánatot kérek önmagamtól, nem azért, mert itt vagyok, hanem mert
mindig önző voltam a fájdalmamban. A megbocsátás helyett a bosszút kerestem. Nem azért, mert
erősebb lennék, hanem mert mindig gyengébbnek éreztem magam. És miközben megsebeztem
másokat, magamat még jobban megsebeztem. Azért aláztam, hogy megalázva érezzem magam,
azért támadtam, hogy úgy érezzem, erőszakot tettek rajtam a saját érzelmeim. Tudom, hogy nem
én vagyok az egyetlen, akivel olyasmi történt, mint amit elmeséltem a nagykövetségen, ráadásul a
lehető legkézenfekvőbb módon: egy szomszéd tette, aki a családom barátja volt. Azt mondtam
akkor, hogy nem olyan ritka dolog ez, és biztos vagyok benne, hogy a jelenlévő nők közül
legalább egy élt már át hasonlót gyerekkorában. De mégsem mindenki viselkedik úgy, ahogy én.
Nem tudok megbékélni önmagammal.
Mély levegőt vesz, miközben keresi a szavakat, majd folytatja:
– Én nem tudok túllépni azon, amin mindenki túl tud lépni. Te a kincsedet keresed, aminek én
is a része vagyok. Mégis úgy érzem, mintha idegen lennék a saját bőrömben. Annak, hogy most
nem akarom a karjaidba vetni magam, csókolózni és szeretkezni veled, egyetlen oka van: nem
merek, félek, hogy elveszítelek. De ahogy te kerested a birodalmad, én úgy találtam meg egyre
inkább önmagamat, mígnem egyszer csak megtorpantam. Ez akkor volt, amikor támadóbbá
váltam. Úgy érzem, nem kellek, nem vagyok jó semmire, és nincs az égvilágon semmi, amivel
meg tudnál győzni az ellenkezőjéről.
Leülök a szoba egyetlen székére, és megkérem, hogy üljön az ölembe. Az ő teste is izzadt,
olyan meleg van a szobában. A kezében tartja a hegedűt és a vonót.
– Sok félelmem van – mondom. – És lesz is még. Nem próbálok elmagyarázni semmit. De van
egy dolog, amit megtehetsz.
– Nem akarom tovább mondogatni magamnak, hogy egyszer majd elmúlik. Nem fog elmúlni.
Meg kell tanulnom együtt élni a démonjaimmal!
– Várj. Én nem azért vágtam neki ennek az útnak, hogy megváltsam a világot, és még kevésbé
azért, hogy megváltsalak téged. De a mágikus Hagyomány szerint a fájdalmat át lehet helyezni.
108
Nem tűnik el azonnal, de szép lassan elmegy, ahogy átviszed valahova máshova. Tulajdonképpen
te öntudatlanul is ezt csináltad egész életedben. Most azt javaslom, hogy csináld tudatosan.
– Nem szeretnél szeretkezni velem?
– Dehogynem. Ebben a pillanatban is, hiába van ilyen hőség a szobában, érzem, hogy a lábam
még sokkal melegebb, ott, ahol hozzáér az öled. Nem vagyok én különb a többi férfinál. Ezért
arra kérlek, hogy a fájdalmaddal együtt vidd át a vágyamat is. Kérlek, kelj föl, menj a szobádba,
és játssz kimerülésig. Csak mi vagyunk ebben a fogadóban, úgyhogy senki nem fog reklamálni a
zaj miatt. Add bele minden érzésedet a zenébe, és holnap is tedd ugyanezt. Amikor játszol,
mindig jusson eszedbe, hogy az, ami olyan mélyen megsebzett, adottsággá alakult. És nem úgy
van, ahogy te mondod, éppen ellenkezőleg: mások nem léptek túl a traumán, csak elrejtették egy
olyan helyre, ahova soha nem lépnek be. De neked Isten megmutatta az utat. A gyógyulás kulcsa
ebben a pillanatban a te kezedben van.
– Szeretlek, mint Chopint. Mindig is zongorista akartam lenni, de a szüleim akkoriban csak
hegedűt tudtak venni.
– Szeretlek, mint a folyó.
Fölkel, és elkezd játszani. Az ég hallgatja a zenét, az angyalok leszállnak, hogy velem együtt
nézzék ezt a meztelen nőt, aki néha mozdulatlanul áll, néha a zenére ringatja a testét.
Megkívántam és szeretkeztem vele anélkül, hogy megérintettem volna és orgazmusom lett
volna. Nem azért, mert én vagyok a leghűségesebb férfi a világon, hanem azért, mert a mi testünk
így találkozott egymással: az angyalok jelenlétében.
Az éjszaka folyamán harmadszor is megállt az idő. Először amikor a lelkem együtt repült a
bajkáli sassal, másodszor amikor hallgattam egy gyerekkori zenét, harmadszor pedig most.
Egészen ott voltam, múlt és jövő nélkül, és vele együtt átéltem a zenét, a váratlan imát és a hálát,
amiért a birodalmam keresésére indultam. Lefeküdtem az ágyra, és ő tovább játszott. A hegedű
hangjára aludtam el.
109
ℵ
Az első napsugár fölébresztett, fölkeltem, átmentem a szobájába, és megnéztem az arcát:
most először valóban 21 évesnek tűnt. Gyengéden fölébresztettem, és megkértem, hogy
öltözzön fel, mert Yao már vár ránk.
Reggeli után azonnal vissza kell mennünk Irkutszkba, mert a vonat néhány óra múlva indul.
Lemegyünk, megesszük a marinált halat (ilyenkor nincs más), aztán meghalljuk annak az autónak
a zúgását, amelyik értünk jött. A sofőr jó reggelt kíván, kiviszi a hátizsákjainkat, és beteszi a
csomagtartóba.
Kint ragyogó napsütés fogad minket, derük ég, semmi szél: tisztán látszanak a messzeségben a
hófödte hegyek. Megállok, hogy búcsút vegyek a tótól, abban a tudatban, hogy valószínűleg soha
többet nem térek már vissza ide. Yao és Hilal beszáll a kocsiba, a sofőr begyújtja a motort.
De én nem bírok megmozdulni.
– Gyerünk! Van még időnk, mert ráhagytam egy órát, ha netán baleset lenne az úton, de nem
akarok kockáztatni.
Hívogat a tó.
Yao kiszáll az autóból, és elindul felém.
– Talán többet vártál a sámánnal való találkozástól. De nekem fontos volt.
Nem, éppen ellenkezőleg: kevesebbet vártam. Majd később megbeszélem vele, mi történt
Hilal és köztem.
Most nézem, ahogy a tó együtt kel fel a nappal, és vize minden sugarat visszatükröz. A lelkem
meglátogatta a bajkáli sassal, de jobban meg kell ismernem.
– Szóval, a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek gondoljuk őket – folytatja. – De
mindenképpen köszönöm, hogy eljöttél.
– Le lehet-e térni az útról, amit Isten kijelölt? Igen, de ez mindig hiba. El lehet-e kerülni a
fájdalmat? Igen, de akkor soha nem tanulod meg, amit kell. Meg lehet-e ismerni a dolgokat
anélkül, hogy valóban kipróbálnád őket? Igen, de soha nem válnak igazán a részeddé.
És ezekkel a szavakkal megindulok a tó felé, amelynek habjai hívogatnak. Először lassan,
tétován, nem tudván, hogy eljutok-e odáig. Aztán észreveszem, hogy a józan eszem visszahúz,
ezért felgyorsítom a lépteimet, aztán futni kezdek, és útközben letépem magamról a téli ruhákat.
Mire a partra érek, már csak alsónadrág van rajtam. Egy pillanatra elbizonytalanodom. De a
kétségem nem elég erős ahhoz, hogy megállítson. A jeges víz hozzáér a lábfejemhez, a
bokámhoz, és most veszem észre, hogy köves a talaj, és egyensúlyoznom kell. De így is
továbbmegyek, egészen addig, amíg elég mély nem lesz a víz, hogy: Belemerüljek!
A testem megmártózik a jeges vízben, úgy érzem, mintha ezernyi éles tű fúródna a bőrömbe,
tűröm, ameddig bírom, talán csak pár másodpercig, talán egy örökkévalóságig, aztán fölállok.
Nyár van! Meleg!
Később megétrem, hogy aki rendkívül hideg helyről egy melegebb helyre kerül, az mind
ugyanezt érzi. Itt állok hát, póló nélkül, térdig érő vízben, a Bajkál-tóban, és úgy örülök, mint egy
gyerek, mert teljesen körülvett mindaz az erő, amely most már a részemmé vált.
Yao és Hilal utánam jöttek, és a partról néznek. Hitetlenkedve.
– Gyertek! Gyertek!
Mindketten vetkőzni kezdenek. Hilal mindent levet magáról, már megint teljesen meztelen, de
mit számít most ez? Néhányan összegyűlnek a mólón, és minket néznek. De ez is: kit érdekel?
Miénk a tó. Miénk a világ.
Yao lép be elsőnek, nem veszi észre, hogy egyenetlen a talaj, és elesik. Fölkel, tesz még
néhány lépést, majd alámerül. Hilal biztosan lebeg a víz felett, mert futva jön, és beljebb megy,
mint mi, hosszan belemerül a vízbe, kitárja a karjait az ég felé és csak nevet, nevet, akár egy
őrült.
Attól a pillanattól, hogy elkezdtem futni a tó felé, addig a pillanatig, hogy kijöttünk a vízből,
nem telt el több, mint öt perc. A sofőr rémülten szalad felénk néhány törülközővel, amit sietve
szerzett a szállodában. Mi mind a hárman ugrándozunk örömünkben, összeölelkezünk, éneklünk,
110
kiáltozunk és azt mondogatjuk: „De meleg van itt kint!”. Akárcsak a gyerekek, akik soha, de soha
az életben nem szűnünk meg lenni.
111
A VÁROS
Utam során utoljára állítom át az órámat: 2006. május 30. van, reggel öt óra. Moszkvában, a
hétórás időeltolódás miatt, az emberek még a 29-ei vacsorájukat eszik.
A vagonban mindenki korán ébredt, vagy nem is tudott aludni. Ezúttal nem a vonat
zötykölődése miatt, hiszen ahhoz már hozzászoktunk, hanem azért, mert hamarosan megérkezünk
Vlagyivosztokba, a végállomásra. Ezt a két napot a vagonban töltöttük, javarészt az asztal körül,
amely Univerzumunk középpontja volt ez alatt az örökkévalóság alatt. Ettünk, történeteket
meséltünk egymásnak, és elmondtam, milyen érzés volt belemerülni a Bajkál-tóba, bár az
embereket jobban érdekelte a találkozás a sámánnal.
A kiadóimnak zseniális ötlete támadt: értesítsünk az érkezésünkről minden várost, ahol megáll
a vonat, így aztán akár nappal volt, akár éjszaka, leszálltam, az emberek ott vártak a peronon,
odaadták a könyveiket dedikálni, megköszönték, és én is megköszöntem nekik. Volt, hogy öt
percet álltunk, volt, hogy húszat. Megáldottak, és elfogadtam az áldást mindenkitől, legyen az
egy idős hölgy hosszú kabátban, csizmában, kendőkkel a fején, vagy egy fiatalember, aki most
jött a munkából vagy hazafelé siet, és csak egy pulóver van rajta, mintha azt üzenné: „Erősebb
vagyok, mint a hideg.”
Előző nap elhatároztam, hogy végigmegyek a vonaton. Mindig terveztem, de folyton
halogattam, mondván, hogy hosszú még az út. Mígnem azon kaptam magam, hogy mindjárt
megérkezünk.
Megkértem Yaót, hogy kísérjen el. Ajtók végtelen sorát nyitottuk és zártuk,
megszámlálhatatlanul sokat. Csak ekkor értettem meg, hogy nem is vonaton vagyok, hanem egy
városban, egy országban, az egész Univerzumban. Már korábban meg kellett volna tennem: még
többet adott volna ez az utazás, rengeteg érdekes embert megismerhettem volna, hallhattam volna
olyan történeteket, amelyeket esetleg később könyvvé formálhatnék.
Egész délután jártam ezt a síneken futó várost, csak a megállókban szálltam le, hogy
találkozzam az olvasókkal, akik rám vártak. Úgy jártam-keltem ebben a városban, akár a
többiben ezen a világon, és ugyanazokat a jeleneteket láttam: a férfit, aki a mobiltelefonján
beszél, a fiút, aki visszaszalad valamiért az étkezőkocsiba, amit ottfelejtett, az anyát, ölében a
kisbabájával, két fiatalt, akik a fülkék melletti szűk folyosón csókolóznak, ügyet sem vetve az
odakint futó tájra, hangosan szóló rádiókat, jeleket, amiket nem tudok megfejteni, embereket,
akik kínálnak vagy kérnek valamit, egy aranyfogú férfit, aki együtt nevet a társaival, egy nőt
kendővel a fején, aki a semmibe réved és sír. Elszívtam néhány cigarettát egy társasággal, amíg
átverekedtem magam a következő vagonba vezető keskeny ajtón, lopva figyeltem a tűnődő, jól
öltözött férfiakat, akik úgy néztek ki, mintha az egész világot a hátukon cipelnék.
Végigmentem ezen a városon, amely úgy terül el, mint egy nagy acélfolyó, amely állandóan
folyik, és amelynek nem beszélem a nyelvét, de hát mit számít ez? Mindenféle nyelvet és hangot
hallottam, és megfigyeltem, hogy akárcsak a nagyvárosokban, az emberek többsége nem
beszélget senkivel: minden utas belemerül a saját gondjaiba és álmaiba, kénytelen együtt élni
három idegennel egy fülkében, olyan emberekkel, akikkel soha többet nem találkozik, és akiknek
szintén megvan a maguk baja és a maguk álma, amivel elfoglalják magukat. És lehetnek
bármilyen nyomorultak vagy magányosak, és akármennyire is szükségük van rá, hogy megosszák
másokkal az örömüket vagy a bánatukat, jobb és biztosabb, ha hallgatnak.
Elhatároztam, hogy megszólítok valakit – egy nőt, akit magammal egyidősnek néztem.
Megkérdeztem, hol járunk. Yao elkezdte fordítani a szavaimat, de megkértem, hogy ne segítsen:
ki akarom próbálni, milyen lenne, ha egyedül tenném meg ezt a hosszú utat. Vajon eljutnék a
végéig? A nő jelezte a fejével, hogy nem érti, mit mondtam, mert nagyon hangosan csattognak a
112
kerekek. Megismételtem a kérdést, ezúttal hallotta, de még mindig nem értette. Bizonyára azt
hitte, hogy őrült vagyok, és továbbment.
Megpróbáltam egy másik, majd egy harmadik emberrel is. Változtattam a kérdésen, arra
voltam kíváncsi, miért utaznak, mit keresnek ezen a vonaton. Senki nem értette, mit akarok, és ez
mulattatott, mert valóban nevetséges volt a kérdésem: mindenki tudja, mit keres a vonaton, hova
megy – még én is, bár talán nem jutottam el oda, ahova akartam. Valaki, aki a szűk folyosón
átnyomakodott rajtunk, meghallotta, hogy angolul beszélek, megállt, és nyugodt hangon
megszólalt:
– Segíthetek? Eltévedt?
– Nem, nem tévedtem el. Hol járunk?
– Kína határánál, nemsokára elkanyarodunk jobbra, és Vlagyivosztok felé vesszük az irányt.
Megköszöntem, és folytattam utamat. Sikerült beszélgetésbe elegyednem, tudnék egyedül
utazni, soha nem tévednék el, amíg ennyi ember van, aki segíthet.
Végigmentem a városon, amely nem akart véget érni, és úgy tértem vissza oda, ahonnan
indultam, hogy magammal vittem a nevetéseket, a tekinteteket, a csókokat, a zenéket, a megannyi
nyelven kimondott szavakat, a mellettünk futó erdőt, amit bizonyára soha többé nem látok
életemben, mégis mindig velem marad, a retinámon és a szívemben.
Visszamentem az asztalhoz, amely univerzumunk középpontja lett, leírtam néhány sort, és
kitettem oda, ahol Yao szokta közzétenni a napi gondolatait.
ℵ
Olvasom, amit tegnap írtam, a vonaton tett sétám után.
„Nem vagyok idegen, mert nem egyfolytában azon imádkoztam, hogy épségben hazaérjek,
nem vesztegettem az időmet arra, hogy az otthonomról ábrándozzak, az asztalomról, az
ágyamról. Nem vagyok idegen, mert mindannyian utazunk, ugyanazok a kérdések
foglalkoztatnak, ugyanaz a fáradtság gyötör, ugyanazok a félelmeink, az önzésünk és a
nagylelkűségünk. Nem vagyok idegen, mert amikor szükséget szenvedtem, kaptam. Amikor
kopogtam, kinyílt az ajtó. Amikor kerestem, találtam.”
Emlékszem, hogy ezek voltak a sámán szavai. Ez a vagon hamarosan visszatér az indulási
pontjához. Ez a papír pedig eltűnik, amint belép a takarítónő, hogy kitakarítson. De én soha nem
felejtem el, amit írtam: mert nem vagyok és nem is leszek soha idegen.
ℵ
Hilal az idő nagy részét a fülkéjében töltötte, kétségbeesetten hegedülve. Ilyenkor néha
éreztem, hogy az angyalokkal beszélget, máskor csak gyakorolt. Amikor mentünk vissza
Irkutszkba, elfogott a bizonyosság, hogy a bajkáli sassal tett sétámon nem voltam egyedül. A
lelkeink együtt látták a csodákat.
Előző éjjel arra kértem, hogy ismét aludjunk együtt. Előtte ugyanis hiába próbálkoztam
egyedül a tűzgyűrű-gyakorlattal, csak a XIX. századi franciaországi íróhoz jutottam el – akaratom
ellenére –, aki szintén én voltam. Éppen befejezett (vagy befejeztem) egy bekezdést:
„Az álom előtti pillanatok hasonlítanak a halál képéhez. Elönt a kábulat, és lehetetlen
meghatározni, mikor kezd az »ÉN« más formában létezni. Az álmaink a mi második életünk:
képtelen vagyok borzongás nélkül átmenni a láthatatlan világba vezető kapukon.”
Ezen az éjszakán lefeküdt mellém, a mellére hajtottam a fejem, és hallgattunk – mintha a
lelkeink már nagyon régóta ismernék egymást, és nem lenne szükségünk szavakra, csak erre a
fizikai kontaktusra. Végül sikerült elérnem, hogy az aranyló fénygyűrű pontosan oda vigyen,
ahova akarom: a Córdoba melletti városba.
Nyilvánosan is kihirdették az ítéletet, a tér közepén, mintha valami népünnepélyen lennénk. A
nyolc lány bokáig érő fehér ruhát visel, reszketnek a hidegben, de nemsokára megtapasztalják a
Pokol tüzének forróságát – amit azok gyújtanak meg, akik úgy gondolják, hogy az Ég nevében
cselekszenek. Megkértem a rendfőnököt, engedje meg, hogy ne az egyház tagjai között foglaljak
helyet. Nem kellett győzködnöm, azt hiszem, haragszik rám a gyávaságom miatt, felőle aztán oda
113
megyek, ahova akarok. Elvegyülök a tömegben, szégyellem magam, Domonkos-rendi csuhám
csuklyájába rejtem az arcom.
Egész nap folyamatosan érkeztek kíváncsiskodók a szomszéd városokból is, és még be sem
esteledett, már ellepték a teret a bámészkodók. A nemesek a legszínesebb ruháikban jöttek, és az
első sorban foglaltak helyet, különleges székeiken. A nőknek volt idejük elkészíteni a frizurájukat
és kifesteni az arcukat, hogy mindenki megcsodálhassa tündöklő szépségüket. A jelenlévők
tekintetében azonban valami más is van a kíváncsiságon kívül: úgy tűnik, valamiféle általános
bosszúvágy uralkodik el rajtuk. Nem arról van szó, hogy megkönnyebbülnek, mert a bűnösök
elnyerik méltó büntetésüket, hanem inkább valami olyasmiről, hogy elégtételt kapnak, amiért az
elítéltek olyan szépek, fiatalok, kívánatosak és nagyon gazdag szülők gyermekei. Megérdemlik a
büntetést mindazért, amit a jelenlévők többsége hátrahagyott a fiatalságában vagy éppen soha
nem is ért el. Álljunk hát bosszút a szépségen. Álljunk bosszút az örömön, a nevetésen és a
reményen. Egy olyan világban, mint ez, nincs helyük az olyan érzelmeknek, amelyek azt
bizonyítják, hogy mindannyian nyomorultak, frusztráltak és tehetetlenek vagyunk.
Az inkvizítor latin nyelvű misét celebrál. Egyszer csak, miközben a prédikáció azokra a
szörnyű büntetésekre figyelmezteti az embereket, amelyek az eretnekekre várnak, kiáltások
hallatszanak. A máglyahalál előtt álló lányok szülei azok, akiket eddig nem engedtek be a térre,
de most már sikerült befurakodniuk.
Az inkvizítor megszakítja a prédikációt, a tömeg fütyül, az őrök odamennek hozzájuk, és
kirángatják őket.
Érkezik egy ökrös szekér. A lányok hátrateszik a karjukat, megkötözik a kezüket, és a
domonkosok fölsegítik őket a szekérre. Az őrök biztonsági kordont alkotnak a jármű körül, a
tömeg utat nyit, az ökröket pedig halálra vált terhükkel együtt elvezetik a máglya felé, amely a
szomszéd réten van felállítva.
A lányok lehajtott fejjel utaznak, és nem tudom megállapítani, hogy félelem vagy könnyek
vannak-e a szemükben. Egyiküket olyan barbár módon kínozták meg, hogy csak a többiek
segítségével tud állva maradni. A katonák alig tudják féken tartani a nevető, gúnyolódó, dobálózó
tömeget. Látom, hogy a szekér felém tart, arrébb akarok menni, de már késő. A férfiakból,
nőkből és gyerekekből álló tömeg nem engedi, hogy megmozduljak.
Közelednek, a fehér ruhákat most már tojás, sör, bor és krumplihéj szennyezi. Az Úristen
legyen irgalmas hozzájuk. Remélem, hogy abban a pillanatban, amikor meggyújtják a máglyát,
még egyszer bocsánatot kérnek a bűneikért – a bűneikért, amelyekről egyikünk sem tudja
elképzelni, hogy valaha is erényekké válhatnak. Ha feloldozást kérnek, egy szerzetes újra
meghallgatja a gyónásukat, átadja lelküket Istennek, és mindannyian kötél által halnak meg. Csak
a holttestüket égetik el.
Ha ragaszkodnak az ártatlanságukhoz, élve égetik el őket. Láttam már ilyen kivégzéseket, mint
ez a mai. Őszintén remélem, hogy a lányok szülei fizettek a hóhérnak, aki cserébe egy kis olajat
önt a fára, hogy gyorsabban égjen a tűz, és a füstje megmérgezze őket, még mielőtt a lángok
elemésztik előbb a hajukat, aztán a lábfejüket, a kezüket, az arcukat, a lábukat, és végül a
törzsüket. Ha viszont nem volt lehetőségük lefizetni, lassan fognak elégni, olyan kínszenvedések
közepette, amelyeket lehetetlen leírni.
Mellém ért a szekér. Lehajtom a fejem, de egyikük meglát. Mindannyian felém fordulnak, és
felkészülök a sértésekre és támadásokra, hiszen megérdemlem, mert én vagyok a legbűnösebb,
én, aki mosta kezeit, amikor egy egyszerű szó mindent megváltoztathatott volna.
Szólítják a nevemet. A körülöttem állók meglepődve néznek rám: talán ismerem ezeket a
boszorkányokat? Ha nem lenne rajtam a szerzetesi csuha, valószínűleg meg is vernének. Egy
pillanattal később azonban rájönnek, hogy az elítélőik közé tartozom. Egyikük elismerően
megveregeti a vállam, egy nő pedig azt mondja: „Gratulálok a hitéhez.”
A lányok tovább szólongatnak. Én pedig már nem bírom elviselni a gyávaságomat, így hát
fölemelem a fejem és rájuk nézek. Ebben a pillanatban minden megfagy, és nem látok semmit.
114
ℵ
Arra gondoltam, hogy elviszem az Alefhez, hiszen olyan közel van hozzánk – de hát
valóban ez az értelme az utazásomnak? Hogy manipuláljak valakit, aki szeret, csak azért,
hogy választ kapjak valamire, ami gyötör: valóban ez visz közelebb a birodalmamhoz? Ha most
nem kapom meg azt a választ, majd megkapom később: van még három nő, akik bizonyosan
várnak rám valahol az úton – már ha lesz bátorságom végigmenni rajta. Szinte biztos vagyok
benne, hogy nem hagyom itt ezt az inkarnációmat anélkül, hogy megtudnám a választ.
ℵ
Már nappal van, Vlagyivosztok városa látszik az ablakból, az emberek fölkelnek és
szedelőzködnek anélkül, hogy lelkesek vagy boldogok lennének, amiért megérkezünk. Talán
valójában itt kezdődik az utazásunk.
A vonat lassít, az acélváros lassan megáll, ezúttal végleg. Hilalra nézek, és azt mondom: –
Mellettem szállj le.
Velem együtt száll le. Az emberek odakint várnak. Egy nagy szemű lány óriási plakátot tart a
kezében, amin a brazil zászló és egy portugál felirat van. Az újságírók közelednek, én
megköszönöm minden orosznak a kedvességet, amivel egész Ázsiát átszelő utazásom minden
pillanatában körülvettek. Virágokat kapok, a fotósok megkérnek, hogy pózoljak a nagy
bronzoszlop mellett, amelynek tetején egy kétfejű sas van, az aljára pedig ezt vésték:
9288.
Szükségtelen hozzátenni, hogy „kilométer”. Aki idáig eljutott, az mind tudja, mit jelent ez a
szám.
115
A TELEFONBESZÉLGETÉS
A hajó békésen szeli a Csendes-óceán habjait, miközben a nap lassacskán alábukik a dombok
mögött, ahol a város elterül. A szomorúság, amit érkezésünkkor látni véltem útitársaim
szemében, átadta helyét a zabolátlan eufóriának. Mindannyian úgy viselkedünk, mintha
életünkben először látnánk a tengert, senki nem akar most arra gondolni, hogy nemsokára búcsút
veszünk egymástól, és megígérjük, hogy minél hamarabb találkozunk, de közben meg vagyunk
győződve róla, hogy ez az ígéret csak a búcsú perceit hivatott megkönnyíteni.
Utazásunk a végéhez ér, a kalandnak lassan vége, és három nap múlva mindenki hazatér a
saját otthonába, ahol megöleli a családját, viszontlátja a gyerekeit, megnézi a felgyülemlett
leveleket, mutogatja a több száz fényképet, amit az úton készített, mesél a vonatról, a városokról,
ahol megfordult, és az emberekről, akiket az útjába sodort a szél.
Azért tesszük, hogy meggyőzzük magunkat: valóban megtörtént mindez. Három nap múlva,
amikor visszatérünk a hétköznapokba, az lesz az érzésünk, hogy el se mentünk. Persze
megvannak a fényképek, a jegyek, a szuvenírek, amiket útközben vettünk, de az idő – életünk
egyetlen, abszolút és örök ura – azt mondja majd: mindig itt voltál, ebben a házban, ebben a
szobában, ennél a számítógépnél.
Két hét? Mi az egy emberélethez képest? Az utcában semmi sem változott, a szomszédok
ugyanarról beszélnek, a reggeli újságban pontosan ugyanazok a hírek: Németországban
hamarosan kezdődik a világbajnokság, Iránban valószínűleg atombombát fejlesztenek, az
izraeliek és a palesztinok közötti konfliktus éleződik, a sztárok körül botrányok vannak, a
kormány pedig sok mindent megígért és nem teljesítette.
Nem, nem változott semmi. Csak mi – akik a birodalmunk keresésére indultunk, és olyan
földekre jutottunk el, ahol még nem jártunk soha –, csak mi tudjuk, hogy mások lettünk. De
minél többet magyarázzuk, annál inkább meggyőződünk róla, hogy ez az utazás is, akárcsak a
többi, csak az emlékeinkben létezik. Talán majd elmeséljük az unokáinknak, vagy éppenséggel
könyvet írunk róla, de hát mit is mondhatnánk pontosan?
Semmit. Legfeljebb azt, ami odakint történt, de azt soha, ami belül megváltozott.
Talán soha többet nem látjuk egymást. És az egyetlen ember, aki most a horizontot fürkészi,
Hilal. Biztosan azon töpreng, hogy miként lehetne ezt megoldani. Nem, az ő számára nem ér itt
véget a transzszibériai vasút. Ennek ellenére nem mutatja ki, mit érez, és amikor valaki beszél
hozzá, kedvesen, udvariasan válaszol. Ami egyébként egyszer sem történt meg egész utunk során.
ℵ
Yao igyekszik a közelében lenni. Már kétszer-háromszor is megpróbálta, de Hilal mindig
otthagyta néhány mondat után. Yao föladja, és odajön hozzám.
– Mit csináljak?
– Tartsd tiszteletben a hallgatását, szerintem.
– Én is így gondolom. De tudod, hogy…
– Igen, tudom. De hát miért nem törődsz inkább önmagaddal? Emlékszel, mit mondott a
sámán: megölted Istent. Itt az ideje, hogy föltámaszd, különben semmit sem ért ez az utazás. Sok
embert ismerek, akik csak azért próbálnak segíteni másokon, hogy ne kelljen szembenézniük a
saját problémáikkal.
Yao megveregeti a hátamat, mintha azt mondaná: „értem”, és magamra hagy a tenger
látványával.
Most, hogy a legtávolabb vagyok, a feleségem itt van mellettem. Délután találkoztam az
olvasóimmal, túlestünk a szokásos ünnepségen, meglátogattam a polgármestert, és életemben
először a kezembe vettem egy igazi Kalasnyikovot, amit az irodájában őrizget. Kifele menet
116
megpillantottam egy újságot az asztalán. Bár egy szót sem értek oroszul, a fotók magukért
beszéltek: futballjátékosok.
Néhány nap múlva kezdődik a világbajnokság! A feleségem Münchenben vár, nemsokára
találkozunk, elmondom majd neki, mennyire hiányzott, és részletesen elmesélem, mi történt
köztem és Hilal közt.
Ő majd azt feleli: „Már négyszer hallottam ezt a történetet.” Aztán elmegyünk inni egy német
sörözőbe.
Nem azért volt ez az utazás, hogy megtaláljam a mondatot, ami hiányzik az életemből, hanem
hogy újra a birodalmam ura lehessek. Most itt van, és újra egyesülök önmagammal és a
körülöttem lévő mágikus univerzummal.
Igen, erre a következtetésre anélkül is eljuthattam volna, hogy ki sem teszem a lábam
Brazíliából, de akárcsak Santiago pásztornak, egyik könyvem főszereplőjének, nekem is el kellett
mennem messzire, hogy megértsem azt, ami közel van. Az eső, amikor visszatér a földre,
mindenfélét magával hoz a levegőből. A mágikus, a rendkívüli mindig velem van, és az
Univerzum minden lényével, de erről néha megfeledkezünk, és emlékeztetnünk kell magukat,
akkor is, ha ehhez át kell kelnünk a világ legnagyobb kontinensén. Kincsekkel megpakolva
térünk haza, amiket újra el lehet ásni, és aztán majd megint el kell indulnunk, hogy megkeressük
őket. Ettől izgalmas az élet: hogy hiszünk a kincsekben és a csodákban.
– Ünnepeljünk! Van vodka a hajón?
Nincs vodka a hajón, Hilal pedig dühösen mered rám.
– Mit ünnepeljünk meg? Azt, hogy most itt maradok egyedül, visszaszállok erre a vonatra, és
útközben éjjel-nappal arra gondolok majd, hogy mi mindent éltünk át együtt?
– Nem. Meg kell ünnepelnem mindazt, amit átéltem, koccintani akarok önmagámra. Neked
pedig a bátorságodra kell koccintanod. Elindultál kalandot keresni, és megtaláltad. Rövid
szomorúság után egyszer csak majd jön valaki, aki meggyújtja a tüzet a szomszéd hegyen.
Meglátod a fényt, odamész, és megtalálod a férfit, akit egész életedben kerestél. Fiatal vagy, s a
múlt éjjel észrevettem, hogy már nem a te kezed játszik a hegedűn, hanem Isten keze. Hagyd,
hogy Isten használja a kezeidet. Meglásd, boldog leszel, akkor is, ha most el vagy keseredve.
– Te nem érted, amit érzek. Önző vagy, és azt hiszed, hogy a világ tartozik neked. Én egészen
odaadtam magam, és már megint itthagytak az út közepén.
Nem érdemes vitatkozni, de tudom, hogy úgyis úgy lesz, ahogy mondtam. Én ötvenkilenc éves
vagyok, ő huszonegy.
ℵ
Visszamegyünk a szállásunkra. Ezúttal nem szálloda, hanem egy óriási ház, amely 1974-ben
épült, a Szovjet Kommunista Párt akkori főtitkára, Leonyid Brezsnyev és Gerald Ford amerikai
elnök híres találkozója alkalmából. Az egész fehér márványból van, közepén egy óriási
csarnokkal; és rengeteg szobával, amelyeket régen valószínűleg a politikai delegációk számára
tartottak fenn, most viszont csak néhány vendég használja.
Azt tervezzük, hogy lezuhanyozunk, átöltözünk, és már megyünk is vacsorázni, minél
messzebbre ettől a hideg, élettelen helytől. De egy férfi áll a csarnok kellős közepén. A kiadóim
közelednek felé. Yao és én tisztes távolságban várunk.
A férfi előveszi a mobiltelefonját, és felhív egy számot. Tiszteletteljes hangon beszél, úgy
látom, örömtől csillog a szeme. A kiadó asszony is mosolyog. A hangjuk visszhangzik a
márványfalakon.
– Érted? – kérdezem.
– Igen, értem – feleli Yao. – És mindjárt te is megtudod.
A kiadóm leteszi a telefont, és örömteli mosollyal az arcán elindul felém.
– Holnap visszamegyünk Moszkvába – közli. – Délután ötre ott kell lennünk.
– De hát nem úgy volt, hogy még két napot töltünk itt? Még meg se tudtam nézni a várost!
Különben is kilencórás a repülőút. Hogy érhetnénk oda délután ötre?
117
– Úgy, hogy hét óra az időeltolódás. Ha délben indulunk, kettőre odaérünk. Még marad is
időnk. Lemondom az étteremben a vacsorát, és szólok, hogy ide kérjük. Még sok mindent el kell
intéznem.
– De hát minek ennyire sietni? A németországi repülőm csak…
Félbeszakít a mondat közepén.
– Úgy tűnik, Vlagyimir Putyin elnök mindent elolvasott az utadról. És szeretne veled
személyesen találkozni.
118
A TÖRÖKORSZÁGI LÉLEK
– És én?
A kiadó Hilal felé fordul.
– Te azért jöttél, mert jönni akartál. Úgy és akkor mész vissza, ahogy és amikor akarsz.
Nekünk ehhez semmi közünk.
A mobiltelefonos férfi már eltűnt a szemünk elől. A kiadóim elmentek, Yao követte őket.
Kettesben maradtunk ennek az óriási, nyomasztó fehér csarnoknak a közepén.
Minden olyan gyorsan történt, és még nem tértünk magunkhoz a sokkból. Álmomban sem
gondoltam volna, hogy Putyin tud az utazásomról. Hilal meg nem számított ilyen hirtelen
befejezésre, nem gondolta, hogy nem lesz alkalma még egyszer beszélni velem a szerelemről,
arról, hogy milyen fontos volt ez az egész mindkettőnk életében, és hogyan tovább, akkor is, ha
házas vagyok. Szerintem legalábbis ilyesmik forognak a fejében.
– Ezt nem teheted meg velem! Nem hagyhatsz itt! Egyszer már megöltél, mert nem mertél
nemet mondani, hát most még egyszer megölsz!
A szobájába rohan, és a legrosszabbtól tartok. Ha komolyan beszél, akkor minden lehetséges.
Fel akarom hívni a kiadómat, hogy megkérjem, neki is vegyen egy jegyet – különben tragédia
történik, és akkor aztán lőttek a Putyinnal való találkozásnak, lőttek a birodalomnak, a
megváltásnak, a nagy kaland pedig öngyilkossággal és halállal végződik. Elindulok a szobája
felé, rohanok föl a második emeletre, de már kinyitotta az ablakot.
– Állj meg! Nem halsz meg, ha ilyen magasról kiugrasz. Csak lebénulsz egész életedre!
Nem hallgat rám. Meg kell nyugodnom, hogy uralhassam a helyzetet. Most nekem kell olyan
határozottnak lennem, mint amilyen ő volt a Bajkál-tónál, amikor nem engedte, hogy
megforduljak és meztelenül lássam. Ezernyi dolog kavarog a fejemben. És én a legegyszerűbbhöz
folyamodom.
– Szeretlek. Soha nem hagynálak itt egyedül.
Tudja, hogy ez nem igaz, de a szerelmes szavak azonnali hatással bírnak.
– Te úgy szeretsz engem, mint egy folyó. Én viszont úgy szeretlek, ahogy egy nő szeret.
Hilal nem akar meghalni. Ha így lenne, hallgatna. De a hangja a kimondott szavakon kívül ezt
is mondja: „Te a részem vagy, mégpedig a legfontosabb részem, amit most el kell veszítenem.
Soha többé nem leszek az, aki voltam.” Ebben nagyon téved, de ez a pillanat nem alkalmas arra,
hogy azt magyarázzam, amit úgysem ért meg.
– Úgy szeretlek, mint egy férfi egy nőt. Ahogy azelőtt is szerettelek, és szeretni is foglak,
ameddig a világ világ. Már annyiszor magyaráztam: az idő nem múlik. Azt akarod, hogy megint
elismételjem az egészet?
Megfordul.
– Hazugság. Az élet álom, amelyből csak akkor ébredünk föl, amikor meghalunk. Amíg élünk,
múlik az idő. Zenész vagyok, az idő a munkám része. Ha nem lenne idő, zene sem lenne.
Értelmes dolgokat mond. Szeretem. Nem mint nőt, de szeretem.
– A zene nem a hangjegyek egymásutánja. Hanem egy hangjegy állandó átmenete a hang és a
csend között. Ezt te is tudod – érvelek.
– Mit tudsz te a zenéről? Ha így is lenne, mit számítana ez most? Ha te a múltad rabja vagy,
hát tudd meg, hogy én is! Ha az egyik életemben szerettelek, hát örökké szeretni foglak! Nincs
már szívem, se testem, se lelkem, semmim! Csak a szerelmem van. Azt hiszed, létezem, de csak
érzéki csalódás vagyok, amit látsz, az nem más, mint maga a tiszta Szerelem, ami meg akar
mutatkozni, de nincs az az idő és az a tér, ahol megmutatkozhatna.
119
Eljön az ablaktól, és elkezd járkálni. Esze ágában sem volt kiugrani. A fapadlón dobbanó
léptein kívül nem hallok mást, csak egy óra pokoli ketyegését, tik-tak, mintha be akarná
bizonyítani, hogy tévedek, az idő igenis létezik és felfal minket. Ha Yao itt lenne, segíthetne
megnyugtatni, hiszen attól érzi jól magát, ha segíthet másokon. Szegény ember: a lelkében még
mindig a magány fekete szele fúj.
– Menj vissza a feleségedhez! Menj vissza hozzá, aki jóban-rosszban mindig melletted állt! Ő
jószívű, kedves, türelmes, én meg minden vagyok, amit utálsz: komplikált, agresszív, zaklató és
mindenre képes!
– Ne beszélj így a feleségemről.
Kezdem megint elveszíteni az uralmamat a helyzet fölött.
– Úgy beszélek, ahogy akarok! Soha nem parancsoltál nekem, és soha nem is fogsz!
Nyugalom. Csak beszélj tovább, és meg fog nyugodni. De soha nem láttam még senkit ilyen
állapotban.
– Örülj neki, hogy senki nem parancsol neked. Ünnepeld meg, hogy vetted a bátorságot,
kockára tetted a karriered, elindultál a kaland keresésére és megtaláltad. Jusson eszedbe, mit
mondtam a hajón: valaki meggyújtja neked a szent tüzet. Most már nem a te kezed játszik a
hegedűn: az angyalok segítenek. Engedd, hogy Isten használja a kezeidet. A keserűség előbbutóbb eltűnik, valaki, akit a sors az utadba sodor, végre megérkezik egy csokor boldogsággal a
kezében, és minden jó lesz. Így lesz, akkor is, ha most el vagy keseredve és azt hiszed, hogy
hazudok. Túl késő.
Rossz mondatokat mondtam, amelyeket így lehetne összefoglalni: „Nőj fel, kislány.” Egyetlen
nőt sem ismertem életemben, aki egy ilyen idióta mentegetőzést elfogadott volna.
Hilal fog egy nehéz fémlámpát, kihúzza a konnektorból, és felém hajítja. Sikerül elkapnom,
mielőtt eltalálja az arcomat, de most dühödten nekem esik és ütlegelni kezd. Biztos távolságba
dobom a lámpát, és megpróbálom lefogni a karját, de nem sikerül. Egy ütés eltalálja az orromat,
és mindenfelé spriccel a vér.
Mindkettőnket telefröcsköl a vérem.
A törökországi lélek átadja a férjednek minden szeretetét. De kiontja a vérét, mielőtt felfedi,
amit keres.
– Gyere!
ℵ
Teljesen megváltozott a hangom. Nem támad tovább. Karon ragadom és elkezdem magammal
ráncigálni.
– Gyere velem!
Most nincs idő magyarázni. Leszaladok a lépcsőn Hilallal, aki most már inkább rémült, mint
dühös. Zakatol a szívem. Kilépünk az épületből. Az autó, amely a vacsorára vitt volna, ott vár.
– A pályaudvarra!
A sofőr értetlenül néz rám. Kinyitom az ajtót, belököm Hilalt, aztán én is beülök.
– Mondd meg neki, hogy azonnal hajtson a pályaudvarra!
Elismétli a mondatot oroszul, a sofőr elindul.
– Mondd meg neki, hogy ne érdekelje a sebességkorlátozás. Majd én elintézem. Azonnal oda
kell mennünk!
A férfinak szemmel láthatóan tetszik, amit hall. Hatalmas fékcsikorgás közepette indul el, és
minden kanyarban újabb csikorgás hallatszik, a többi autó pedig kitér előle, amikor meglátják a
hivatalos rendszámot. Legnagyobb megdöbbenésemre elővesz egy szirénát, és fölteszi a tetőre.
Az ujjaim belevájnak Hilal karjába.
– Hé, ez fáj!
120
Próbálom kevésbé szorítani, miközben imádkozom Istenhez, hogy segítsen, hogy időben
odaérjek, és minden legyen ott, ahol lennie kell.
Hilal beszél hozzám, kér, hogy nyugodjak meg, és hogy nem kellett volna úgy viselkednie,
ahogy viselkedett, és hogy nem akarta megölni magát, csak színjáték volt. Aki szeret, nem
pusztít, és magát se hagyja elpusztítani, és soha nem akarná, hogy úgy menjek át egy új
inkarnációba, hogy szenvedek és magamat hibáztatom a történtekért: elég volt egyszer.
Szeretném, ha tudnék neki válaszolni, de nem tudom igazán követni, amit mond.
Tíz perc múlva megáll az autó a pályaudvar előtt.
Kinyitom az ajtót, kirángatom Hilalt, és belépünk. Az ellenőrök elállják az utunkat. Én
mindenáron tovább akarok menni, de két hatalmas őr elém toppan. Hilal magamra hagy, és az
egész utazás során most először érzem magam elveszettnek. Nem tudom, mitévő legyek, hogyan
tovább. Szükségem van rá. Nélküle semmi, de semmi nem lehetséges. Leülök a földre. A férfiak
látják, hogy csupa vér az arcom és a ruhám, odajönnek hozzám, intenek a kezükkel, hogy keljek
föl, és elkezdenek kérdezősködni. Próbálom elmagyarázni, hogy nem beszélek oroszul, de egyre
agresszívabbak. Egyre többen gyűlnek körénk, hogy lássák, mi történik.
Hilal visszajön a sofőrrel, aki nyugodt hangon közöl valamit a két erőszakos őrrel, mire azok
hirtelen hangnemet váltanak és üdvözölnek, de nekem nincs vesztegetni való időm. Tovább kell
mennem. Félretolják előttünk a kíváncsiskodó tömeget. Szabad előttem az út, megragadom hát
Hilal kezét, és végigrohanunk a peronon. Minden sötét, de felismerem az utolsó vagont.
Igen, még itt van!
Átölelem Hilalt, miközben igyekszem kifújni magam. A fizikai terheléstől és a véremben
áramló adrenalintól majd kiugrik a szívem. Kicsit megszédülök, elég keveset ettem délután, de
most nem ájulhatok el. A törökoszági lélek mindjárt megmutatja, amire szükségem van. Hilal
megsimogat, mintha a gyereke lennék, csitítgat, hogy nyugodjak meg, itt van mellettem, és nem
történhet velem semmi rossz.
Mélyeket lélegzek, és lassan visszatér a normális szívdobogásom.
– Gyere, gyere velem!
Nyitva van az ajtó – senki nem merne betörni egy orosz pályaudvarra, hogy raboljon.
Fölszállunk, és megállunk a folyosó végén a kis zugban, odaállítom a fallal szembe, ahogy véget
nem érő utazásunk elején tettem. Az arcunk olyan közel van egymáshoz, mintha a következő
lépés a csók lenne. Valami távoli, halvány fény, talán egy másik peron egyetlen lámpájáé,
tükröződik a szemében.
De ha teljes sötétségben lennénk, akkor látnánk mindketten. Itt van az Alef, megváltozik az
idő frekvenciája, hihetetlen sebességgel száguldunk be a sötét alagútba. Már ismeri a történetet,
nem fog megijedni.
– Menjünk együtt, fogd meg a kezem, és menjünk együtt a másik világba, most!
Megjelennek a tevék és a sivatagok, az esők és a szelek, a kút egy pireneusi faluban és a
vízesés a piedrai kolostorban, Írország partjai, egy utcaszeglet, talán Londonban, motoros nők,
egy próféta a szent hegy előtt, a Santiago de Compostela-i katedrális, genfi prostituáltak, akik a
kuncsaftjaikat várják, tűz körül táncoló meztelen boszorkányok, egy férfi, aki rászegezi a
pisztolyát a feleségére és a nő szeretőjére, egy ázsiai ország sztyeppéi, ahol egy nő szövi szép
szőnyegeit, miközben várja, hogy visszatérjen hozzá a férje, őrültek egy elmegyógyintézetben, a
tengerek és a halaik, és az Univerzum minden egyes csillaga. Születő gyermekek sírása, idősek
haldoklása, autók fékezése, asszonyok éneke, férfiak káromkodása és ajtók, ajtók és ajtók.
Elmegyek az összes életbe, amiket éltem, élni fogok és élek. Egy férfi vagyok, aki egy
vonaton áll egy nővel, egy író, aki Franciaországban élt a XIX. század végén, mindaz vagyok, aki
voltam és aki leszek. Belépünk azon az ajtón. Fogtam a kezét, és most mégis eltűnt.
Körülöttem a sör- és borszagú tömeg hangosan nevet, mocskolódik és ordít.
121
ℵ
A női hangok szólongatnak. Szégyellem magam, nem akarom látni őket, de ők egyre a
nevemet hajtogatják. A mellettem álló emberek üdvözölnek: szóval én vagyok a felelős
mindezért! Megmentettem a várost az eretnekségtől és a bűntől! A hangok tovább szólongatnak.
Elég volt a gyávaságból mára és egész életemre. Lassan fölemelem a fejem.
Az ökrös szekér már majdnem elhaladt mellettem, még egy másodperc, és nem hallanám őket.
De rájuk nézek. A megaláztatások ellenére, amiken keresztülmentek, derűs nyugalom tükröződik
az arcukon, mintha megértek, felnőttek, férjhez mentek, gyerekeket szültek volna és
természetesen menetelnének a halál felé, amely minden ember sorsa. Küzdöttek, amíg tudtak, de
egyszer csak megértették, hogy ez a sorsuk, amely már születésük előtt meg volt írva. Csak két
dolog tudja felfedni az élet nagy titkait: a szenvedés és a szerelem. Ők már mindkettőn túl
vannak.
És ezt látom a szemükben: a szerelmet. Együtt játszottunk, nemesekről és hercegnőkről
álmodtunk, tervezgettük a jövőt, mint minden gyermek. De az élet elválasztott minket egymástól.
Én Isten szolgálatát választottam, ők pedig egy másik úton mentek tovább.
Tizenkilenc éves vagyok. Kicsit idősebb a lányoknál, akik most hálásan tekintenek rám, amiért
fölemeltem a fejem. De a lelkem sokkal súlyosabb terhet cipel: az ellentmondások és a bűntudat
terhét, amiért nem volt bátorságom nemet mondani, egy abszurd engedelmesség miatt, amiről
szeretném azt hinni, hogy igaz és értelmes.
Rám néznek, és ez a másodperc egy örökkévalóságig tart. Az egyikük megint a nevemet
kiáltja. Úgy motyogom, hogy csak ők értsék:
– Bocsánatot kérek.
– Nem kell – feleli az egyikük. – Igen, beszélgetünk a szellemekkel. Elárulták, mi fog történni,
a félelem ideje már lejárt, már csak a remény ideje van hátra. Hogy bűnösök vagyunk-e? Majd a
világ eldönti, és nem maradunk szégyenben. A jövőben majd újra találkozunk, amikor az egész
életedet és munkádat azoknak szenteled, akiket ma nem értenek. Hangos lesz a szavad, sokan
meghallják majd.
A szekér távolodik, futok mellette, bár az őrök lökdösnek.
– A szeretet legyőzi a gyűlöletet – folytatja egy másik, nyugodt hangon, mintha
gyermekkorunk erdeiben és ligeteiben lennénk. – Akiket ma elégetnek, megdicsőülnek majd, ha
eljön az ideje. Visszatérnek a mágusok és az alkimisták, az Istennőt újra tisztelik majd, és
ünneplik a boszorkányokat. Isten dicsőségére. Fogadd ezt az áldást tőlünk az idők végezetéig.
Az egyik őr hasba vág, összegörnyedek, nem kapok levegőt, de ismét fölemelem a fejem. A
szekér azonban már messze jár, nem tudok odaférkőzni hozzá.
122
ℵ
Meglököm Hilalt. Ismét a vonaton vagyunk. – Nem láttam jól – mondja. – De éreztem a
kiabáló tömeget, és volt ott egy csuklyás férfi. Azt hiszem, te voltál az, de nem vagyok
biztos benne.
– Ne aggódj.
– Megkaptad a választ, amit kerestél?
Azt szeretném mondani, hogy „igen, végre megértettem a sorsomat”, de elcsuklik a hangom.
– Ugye, nem hagysz magamra ebben a városban? Átölelem.
– Semmiképp.
123
MOSZKVA, 2006. JÚNIUS 1.
Aznap este, amikor visszamentünk a szállodába, Yao már egy moszkvai jeggyel várta.
Ugyanazzal a repülővel utazunk, csak külön osztályon. A kiadóim nem kísérhetnek el oda, ahol
Vlagyimir Putyin elnök fogad, de egy újságíró barátom megkapja az engedélyt.
Amikor leszáll a gép, külön ajtókon szállunk ki. Engem elvezetnek egy különleges terembe,
ahol két férfi és a barátom vár. Szeretnék elmenni ahhoz a terminálhoz, ahol a többi utas van,
hogy elbúcsúzhassak egy barátnőmtől és a kiadóimtól. Az egyik férfi közli, hogy nincs rá idő, de
a barátom azt feleli, hogy még csak délután két óra van, a találkozó öt órakor lesz, és bár az elnök
Moszkván kívül vár egy házban, ahol az évnek ezt a szakát szokta tölteni, 50 percen belül
odaérünk.
– Ha mégsem, van sziréna az autókon… – mondja tréfásan.
Elmegyünk a másik terminálhoz. Útközben beugrom egy virágüzletbe, és veszek egy tucat
rózsát. Odaérünk az ajtóhoz, ahol már rengeteg ember vár másik rengeteg embert, akiket
messziről látnak.
– Ki beszél itt angolul? – kérdezem hangosan.
Az emberek ijedten néznek rám. Három jó erős férfi áll mellettem.
– Ki beszél itt angolul?
Néhány kéz fölemelkedik. Megmutatom a rózsacsokrot.
– Mindjárt megérkezik egy lány, akit nagyon szeretek. Szükségem volna tizenegy önként
jelentkezőre, akik segítenek átadni neki ezeket a virágokat.
Azonnal mellettem terem a tizenegy önkéntes. Sorba állunk. Hilal kilép a kapun, és amikor
meglát, rögtön elmosolyodik és elindul felém. Az emberek egyesével átadják neki a rózsákat.
Egyszerre örül és zavarban van. Amikor odaér hozzám, odaadom neki a tizenkettedik rózsát, és a
világ minden gyengédségével magamhoz ölelem.
– Nem mondod, hogy szeretsz? – kérdezi, igyekezvén ura maradni a helyzetnek.
– De. Szeretlek, mint egy folyó. Isten veled.
– Isten veled? – Felkacag. – Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen.
A két férfi, aki rám vár, hogy elvigyen az elnökhöz, mond valamit egymásnak oroszul. A
barátom nevet. Megkérdezem, miről beszélnek, de maga Hilal fordítja le nekem.
– Azt mondták, hogy még soha nem láttak ilyen romantikus jelenetet ezen a repülőtéren.
2010. Szent György napja
124
A SZERZŐ UTÓSZAVA
Hilallal 2006 szeptemberében újra találkoztam, amikor meghívtam egy találkozóra a Melki
Apátságba, Ausztriába. Onnan Barcelonába utaztunk, aztán pedig Pamplonába és Burgosba. Az
egyik városban elmondta, hogy otthagyta a zeneiskolát, és már nem akarja az életét a
hegedülésnek szentelni. Próbáltam győzködni egy darabig, de a szívem mélyén értettem, hogy ő
is újra a birodalma királynője lett, és most uralkodnia kell benne.
Ennek a könyvnek az írása közben Hilal két e-mailt küldött, amelyekben megírta, hogy azt
álmodta, elmesélem a történetünket. Arra kértem, hogy legyen türelemmel, és csak akkor
közöltem vele a tényt, amikor már befejeztem. Nem tűnt különösebben meglepettnek.
Azon tűnődöm, vajon jól gondoltam-e, hogy ha Hilallal elszalasztom az alkalmat, lesz még
három (hiszen nyolc lányt végeztek ki azon a napon, és én eddig ötükkel találkoztam). Ma úgy
érzem, hogy soha nem tudtam volna meg a választ, mert a nyolc elítélt lány közül csak egy volt –
akinek a nevét soha nem tudtam meg –, aki valóban szeretett.
Noha már nem dolgozunk együtt, köszönöm Lénának, Jurij Szmirnovnak és a Szonja
Könyvkiadónak az egyedülálló élményt, hogy vonattal átkelhettem Oroszországon.
Hilal novoszibirszki megbocsátási imáját már másoktól is hallottam. Amikor a könyvben
említem, hogy Brazíliából ismertem, akkor egy kisfiú, André Luiz szellemére utalok.
Végezetül szeretném még egyszer fölhívni a figyelmet a tűzgyűrű gyakorlatára. Mint már
említettem, a múltba való visszatérés a folyamat ismerete nélkül drámai és katasztrofális
következményekkel járhat.
125